Isztambul egy ezerarcú város. Meghagyták úgy a törökök, ahogy van. Nem jellemző a nyugati turisták kedvében járás és a magamutogatás. A turistagettó részen Sultanahmetben is vannak olyan részek, amik egész elhanyagoltak és ezzel olyan eredetiek. A törökök a hosszú évek során nagyon jól kitapasztalták a turistacsalogatás és lehúzás művészetét, volt, hogy nem tudtunk lerázni magunkról egy utcai eladót. Egy ideig csak bólogattam neki, tettem a hülyét, hátha abbahagyja. De nem! Addig pofázik, amíg hátat nem fordítasz neki.
Az alkudozást jól begyakoroltuk a fedett piacon (közismertebb nevén Nagy bazár ahogy az európaiak nevezték el), utána egy közeli piacon megtetszett egy póló, amit jó áron akartam elvinni. Pisztáciát rágcsálva nagy flegmán benéztünk a boltba, ott egy tizenéves srác volt az eladó. Elregéltem neki, melyik póló kéne. Elővett egy M-es méretűt, felpróbáltam és elkezdtem az alkut:
- adok érte 5 Lírát – gondoltam, bár nem egész komolyan, de alapnak jó volt
- Viccelsz velem, ember? Ez a póló 25-öt ér.
- Ne viccelj, 10 a legtöbb, amit ezért tudok adni.
- Lehetetlen, 20 Líráért esetleg elviheted, de 10-ért semmiképp se.
- Pedig én 10-ért kaptam pólót a bazárban.
- Ott? Biztos csak hülyéskedsz. Adj pisztáciát!
- Nesze, egyél – kivett egy pár szemet
- Oké legyen 15, ez a minimum – engedett a pisztáciáért
- Nem, ragaszkodok a 10 Lírához!
- Adj még pisztáciát, akkor 12.
- A fenébe, azon a két Lírán ugrálsz? Vegyél még nyugodtan.
- Rendben legyen 10 Líra, vigyed.
Végre elértem a kívánt árat, ez már tetszett. Szépen becsomagolta a srác aztán újra megszólalt:
- Oké 11 Líra!
- Tessék itt a 10 meg egy kis pisztácia, szevasz, köszi!
- Nem szeretlek!
Gyorsan leléceltünk, röhögtünk magunkban, de ekkor egy jó adag pisztáciahéjat szórt a nyakunkba és hallottuk a tökéletes színjátékba illő hangot:
- Nem szeretlek!!!
Mi már csak nevettünk rajta, jó üzletet kötöttünk vele, neki végül így is megérte, egyébként nem adta volna oda.
Isztambulban az emberek fotózása egyszerűbb, mint gondoltuk. Itthon, vagy úgy áltaában Európában megkérdezzük az embereket, hogy lefotózhatjuk-e. Na itt az emberek kérnek meg, hogy készíts má’ róluk egy fotót, és akkor mehet egy egész portfólió fotózás. Misinek volt szerencsére egy 50 milise, úgyhogy lettek jó fotók.
A legcsodásabb látvány, amit a három nap alatt láttunk, az a Galata toronyból a lenyugvó nap fényében pompázó város volt. Fönt eltöltöttünk vagy két órát, záráskor az őröknek úgy kellett lerugdosniuk minket. A sajtókártyát több helyen is sikeresen használtuk és jó sokat spóroltunk a belépőkön.
Az Aya Sofia belépőnkre még rá is írták, hogy „press”, ráadásul tök ingyen volt.
A Kék mecsetet sajnos a napi program végére raktuk be, ez azzal a következménnyel
járt, hogy már csak az esti imára értünk oda, amikor a látogatók elől bezárják a mecsetet. Kissé elszontyolódtunk a hír hallatán, de a mecset bejáratánál állomásozó őrök felhívták a figyelmünket egy jó esti programra. A ramadánról tartottak előadást az esti mise előtt, utána pedig egy közös vacsora elköltése következett a programlistán. Nem kellett kétszer mondani, azt az előadást csak el tudtuk viselni egy ingyenkaja fejében. Beültünk hát a kisterembe, végighallgattuk a mellesleg egész izgalmas előadást, ahol megtudtuk hogy a Ramadán egy mozgó ünnep és amíg tart, nappal nem szabad enni, inni, cigizni, szexelni és zenét hallgatni. Az előadás után mindannyian kaptunk egy lapos dobozt, amit pontosan a müezzin első szavára nyithattunk fel. Kiadós vacsorát dobtak össze nekünk a törökök, ráadásul ugyanezeket a dobozokat osztogatták szét a hajléktalanoknak, akiket hazafele útközben láttunk. Itt tényleg működik a szegények megsegítése, ahogy az a Koránban meg van írva.
Az utolsó nap is Sultanahmetben mászkáltunk, ahol Misi az egyik ruhaárus kirakatánál egy szoknyát kezdett el nézegetni, amit a menyasszonyának szánt ajándékba. Már ott kint megkérdezte az egyik eladót, hogy mennyibe kerül, úgy értettük mindketten, hogy sixteen, azaz tizenhat Líra. Meg is kérdeztük, hogy nem-e hatvan Líra, hátha rosszul értettük és mégis sixty. Megerősítettek viszont az előbbi árban. Be is mentünk a boltba, hátha találunk mást is ilyen jó olcsón. Én fölpróbáltam egy komplett szultán ruhát, rettentő dögös volt. A szórakozás után végül fizettünk, csak a szoknyát vittük volna. Egy 50-est adtunk, hogy abból adjanak vissza. Erre várták tőlünk a maradék 10-et a 60-hoz. Ugyanis tényleg sixty volt az ár… Nem tudom mi a céljuk ezzel, de így nem veszünk semmit, hogy előbb alacsony árat mondanak, majd hirtelen fölmegy és elhitetik velünk, hogy mi hallottuk rosszul először.
A délután azzal telt, hogy egy magyar gulyáslevest ütöttünk össze Misivel, bizonyos hozzávalók híján, mint zeller és petrezselyem, de nem okozott túl nagy eltérést az ízben. A marhahússal ugyanolyan finom volt, mint az itthoni sertéshúsból. Çaglar és testvére Çagdaş imádták a levest, nem is tudom hányszor repetáztak. Közben fogyott az Unicumból is, amit még vendéglátónk hozott Budapestről. Nem igazán tudta értékelni az italt, úgyhogy ránk tukmálta. Az este már csak a pakolás várt ránk, nem időzhettünk tovább a városban hisz várt ránk Ázsia.
