Óriási élmény volt átkelni Ázsia földjére, egyikünk se csinált ilyet korábban. A kompon ülve elbúcsúztam Európától, mert tudtam, hogy kerek egy hónapig nem teszem lábamat a földjére. A komp nagyjából 20 perc alatt ért át a túloldalra, és én úgy éreztem, most kezdődik az igazán ismeretlen, izgalmas része az útnak. A városból nagyon lassan értünk ki, de szinte megállás nélkül tekertünk 90 km-t. Az este úgy éreztük, hogy a pokolból a mennyországba jutottunk: egy tó mellett gurultunk, és amint leértünk a part közelébe, nekem kedvem támadt csobbanni egyet. Misi nem volt ellenére az ötletnek, úgyhogy lesuhantunk a partra. A hely annyira megtetszett, hogy meg is kérdeztük az ott grillező embereket, szabad-e ott aludni. A SapancaGölü partja gyönyörű homokföveny volt, csábított minket egy sátrazásra (vagy bivakolásra). Napnyugtakor átöltöztünk fürdőgatyára és beúsztunk a kristálytiszta tóba. Beljebb úszva varázslatos élmény várt ránk: a tó fölött fecskék százai cikáztak, olykor néhány centiméterre repültek el a fejünk fölött. Ez egész hihetetlen látvány volt a naplemente utáni fényekben.
Azért olyan sokat nem időztünk bent, mert már elég éhesek voltunk. Kifele jövet mintha ezt megérezték volna, a mellettünk grillező család fia, Emre egy nagy tál frissensült kebabot tálalt elénk. Mivel tudott nagyjából angolul, mondtuk neki hogy nagyon rendes tőle, de igazán nem kell, nem szorulunk rá. Erre ugyanazt hallottuk vissza, mint amit a Kék mecset melletti ramadán előadáson: az iszlámhívők kötelesek segíteni az utazókat és a rászorulókat. Egész hihetetlen, milyen hívők, milyen segítőkészek a törökök. Emrével nagyon jól eldumáltunk. Felajánlotta a segítségét, hogy ha bajba kerülünk, hívjuk csak fel őt. Sőt, megadta egy barátja telefonszámát is, mert ő jobban tud angolul.
Egy ideig nem nagyon érzékeltük, hogy Ázsiában kerekezünk, de amint a harmadik nap átkeltünk egy 1200m magas hágón, hirtelen minden megváltozott. A magas erdei fenyőket felváltották a nyárfák és az apró bokrok. Majd a fák is eltűntek, és maradt a puszta. Hatalmas sztyeppén haladtunk rettentő forróságban.
Közben elfordultunk délkelet irányába, jó erős hátszelet kaptunk. Északról ugyanis viharfelhők törtek át a hegyeken. Rohantunk a zivatar elől, nagyon hevesen villámlott a közelben. A viharos szél úgy felkavarta a homokot, hogy kisebb homokvihar alakult ki körülöttünk. mindketten élveztük, ilyet korábban sose láttunk. Később megkaptuk az esőt is, ráadásul egy szénportüzelésű erőmű mellett haladtunk éppen. Foltokban szép feketék lettünk.
Vagy 50 km sivatagos-sztyeppés terepen bringázás után megérkeztünk az első városba, Beypazarıba. Itt egy célunk volt: fel kell tankolnunk magunkat valami frissítővel, mert elég döglöttek vagyunk. Bementünk hát a szupermarketbe, ahol megpillantottam a csúcsminőségű üzemanyagot: a baklavát!!! Ha az ételt tekintenénk üzemanyagnak, akkor a baklava lenne a 98-as vagy 100-as oktánszámú benzin. Bedobtuk, így rögtön újult erővel haladtunk tovább a sztyeppén.
A táj egyre kopárabb lett, fákat csak nyomokban láttunk. Néhány napot tekertünk így a sztyeppén, a döglesztő forróságban. Olykor felbukkantak a semmi közepén kis ivókutak, terebélyes vályúval kiegészítve. A forróság egyszer olyan elviselhetetlen volt, hogy dobtam egy hátast a vályúba, nem volt jobb ötletem.
A fürdőiről híres város, Haymana mellett ébredtünk, már csak egy napnyi 
járóföldre voltunk a Sós Tótól, vagyis a Tuz Gölütől. A reggel nagyon nehezen indult, nem is ettünk eleget. Az első, kihaltnak tűnő kisfaluban utána is kérdeztünk, merre van az élelmiszerüzlet. Mikor odaértünk, máris megértettük miért látszott olyan szellemfalunak a hely. A teljes populáció ott bandázott a bolt mellett. Tulajdonképpen úgy fogadtak minket, mint az ufókat, de nem koldult tőlünk senki. A boltban vettünk egy kis kaját, és emellett két üveg citromos ásványvizet, de csak azért mert üveges kiszerelésű volt, ezzel nem szennyezzük a környezetünket. Finom volt a nedű, miután megittam be akartam vinni a boltba, hogy visszaváltsam. Erre az egyik kissrác kikapta a kezemből, mondta, hogy ő elintézi (gondoltam én). Erre fogta és egy elegáns mozdulattal bevágta az árokba. Elkezdtem magyarázkodni, hogy ez nem így működik, a szemetet kukába kell dobni. Később egy németül beszélő férfi felvilágosított, hogy itt nem létezik szemételszállítás. És valóban nincs belőle olyan nagy gond, mert a nagy szárazságban nem kezd el erjedni a szerves anyag, nem lesz büdös tőle. Az árokban tökéletesen elvan. Szép megoldás, mondhatom.
