Leértem a főútra és elkezdte stoppolni, csak elvisznek 20 kilométert. De hát milyenek az emberek, persze, hogy csak a környékre mennek pár kilométerre kocsikázni. Egy ilyen fuvart kaptam, miután egy előző sofőrrel beszélgetve konstatáltam, hogy elment mellettünk a busz. De a fuvarommal kielőztük a buszt, és át tudtam szállni rá. Szépen lecsorogtunk, és a bringámtól két kilométerre megálltunk, ugyanott, ahol fölfele menet 15 percet vártunk. Na, nekem ehhez nincs kedvem, inkább stoppolok, 2 kilométert csak eldobnak engem. A faluban lassan jövő kocsik leeresztett ablakán bekiabáltam, hogy „El tudsz dobni két kilométert?”. És hatékony volt a dolog, egy percen belül szereztem fuvart. Közben próbáltam rejtegetni a jégcsákányt a pehelykabátomba, ez a két dolog volt csak nálam ugyanis. Jégcsákánnyal stoppolni nem mindig a legelőnyösebb, meg kell hagyni. Na de szépen elértem a bringámat, felcsíptem és már gurutam is tovább. Itt már volt egy két emelkedő is az úton, de szerencsére hamar elértem Kullut, és utána továbbra is moderált forgalomban tudtam haladni az immáron tragikus úton. Persze a raftingos falvak után ismét besűrűsödött a forgalom és kaptam az arcomba a port. Majd’ megfulladtam. Elképesztő, hogy milyen lassan jutottam át ezen a szakaszon úgy is, hogy lefele mentem. Nem véletlen, hisz az út eléggé szét volt bombázva rengeteg szakaszon, és nem akartam egy újabb csomagtartósérülést. A legnagyobb porfelhő közelében egy étteremnél megálltam, mert már nem bírtam. Kicsit pihennem kellett és levegőt kellett vennem. Kikértem két teát is a pihenőhöz. Innen már csak 5 km és letérek a pokol útjáról. Kaptam Soumyától egy fülest, hogy nem muszáj átmennem az alagúton, tudok menni a folyó másik oldalán is a régi úton. Így az alagút előtt tértem le a főútról, ami hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Végre nincs zaj, végre nincs por. Hallom a láncom zizegését és hallom a saját lélegzetemet. Fhú, túléltem. Nagyon aranyos, keskeny földúton haladtam tovább, ami kicsit rehabilitált. A földút után pedig vissza se tértem a főútra, mivel egy másik völgyben kellett fölfele kapaszkodnom, a híres Jalori hágóra. Vikas a mai nap ment át a hágón, küldte nekem a havas fotókat. Szép, vagy 10 cm friss hó leesett szombaton, ami miatt az utolsó 3 km tolós. Annyi belefér, volt már rosszabb is Afganisztánban – elevenedett fel bennem a Hindukush átkelés. Én már sokat nem haladtam, csak bedobtam egy vacsorát és kerestem egy hindu templomot, ahol tudok sátrazni egyet. Ez könnyen ment. Sőt, még a sátrat se kellett felállítanom, mert volt egy fedett hely, ahol alhattam.
Gyönyörű reggelre ébredtem a zúgó folyó mellett, és szép erdőre láttam rá szemben a hegyoldalban. Gyorsan összepakoltam minden cuccomat, és tekertem, mert dolgos nap állt előttem: fel kell jutnom a 3120 méter magas Jalori hágóra 1060 méterről! Azért ez kicsit soknak tűnik egy napra, de a távolság nem valami nagy, 37 kilométer. Fantasztikus erdei fenyves vett körül az emelkedő elsző szakaszán, ahol még egész nagy áttételeket tudtam forgatni. Kellemesen hűvös volt és kirobbanó formában voltam. Reggelizni megálltam egy kisfaluban, és életem legolcsóbb parantháját ettem itt: 10 Rupiba került. Nem volt valami világbajnok cucc, de laktató volt. Kettőt megettem és mentem is tovább.
Bekanyarodtam dél fele egy mellékvölgybe és itt bekeményített az emelkedő: itt már majdnem csak nagymamiban (1:1) tudtam haladni. Volt egy tábla, ami alatt elmentem, az volt ráírva, hogy Jalori Pass 12 km. Nos igen, tényleg annyi volt csak hátra, amivel ugye elbíztam magam. Legrosszabb esetben is három óra lesz, úgyse lesz 4 km/h alatt a tempóm. Na jó, pihenővel 4 óra. Két kili múlva meg is álltam egy kifőzdében, a Jibhi Heights nevű vendégházban. Egy nagy adag omlettet kértem, mert azzal 100% hogy nem fog küzdeni a gyomrom, és nem lehet elrontani. Megnéztem a szintemet is a térképen: 1800 m. Hogy MI?!?! Még fenn se vagyok kétezren?
Mi lesz ez a következő 10 kilométer? Síugró sánc?!?! Ejjj, most elgondolkodtam, hogy milyen lesz ez az emelkedő. Na, most 10 kilométerre 1320 méter szint az azt jelenti, hogy 13,2% átlagban, jól mondom? Az mazsola?! 75 kilós rekuval?! Rekuhatáron (10%) túl lesz bőven! Na most tojtam be kicsit, de tudtam, hogy jó formában vagyok és jól vannak a térdeim is. A 22-34 áttétel minden bizonnyal nem lesz pörgetős a következő szakaszon. Neki is eredtem az emelkedőnek, az első 2 kilométert tekertem. Aztán elkezdett durván emelkedni. Inkább leszálltam és toltam, nem erőlködtem. Úgy rendesen méréshatár (3,6 km/h) alatt volt a tolós tempóm, nagyjából 2,5 – 3 km/h lehetett. Szikkadtam, mint a sivatagi teveszar. Toltam vagy egy órát, aztán lement valahogy 10% körülire a meredekség. Ismét tekertem, közel volt már egy kis falu. Itt volt már az ideje feltankolni! Be is értem a kisfaluba szép lassan, 45-ös pedálfordulattal, aztán rávetettem magam a kisboltra. Azonnal bedobtam egy flakon Mountain Dewt és egy csomag kekszet. Nem sokat álltam, hogy nehogy nagyon kihűljek, inkább mentem tovább. Csak toltam, ez volt most a legjobb döntés. Lassan megjelentek a hófoltok az úton, úgyhogy föl kellett vennem a bakancsot. Nem csoszoghatok a szakadt SPD csukámban a havon. Még az is lehet, hogy hágóvasazni kell valahol, ki tudja. Közben nagy szerencsémre észbe kaptam, hogy nincs elég vizem, ugyanakkor innentől fölfele elég fagyosnak tűnt minden, szóval kis eséllyel találok patakot. Úgy 50 méterrel visszább még láttam két embert dolgozni az út mellett. Remek, ahol van ember, ott van víz is! Visszamentem, de az emberek már nem voltak ott. Egy kis telek volt pár bódéval, ahol láttam őket, bemerészkedtem hát. Ott volt a forrás! Micsoda megérzés!!! Világbajnok, akkor már van is vizem.
Toltam tovább a rekut, a bakancsban lényegesen jobb volt haladni a vizes-havas úton. Közben rám sötétedett és volt még hátra kb 4 kilométer. Akkor elvileg 1 km múlva jön a havas rész, valószínűleg. Csak toltam, toltam, váltogattam a pozíciót, fél kilométerenként átmentem a bringa másik oldalára. Elég bika, mit mondjak! Van még hátra 2 kilométer és itt csúszkálok a tömörödött havon, aminek a felszíne már-már jeges! Azt csináltam, hogy a bringát az úton tartottam, a lábamat pedig az út szélén, a hókotró által eltolt hókupacba helyeztem, ahonnan nem csúszkált el a bakancs. Ez a módszer jónak bizonyult, csak kicsit fárasztó volt. Sebaj, már alig van hátra fél óra tolás. A hágó közelében szerencsére kevesebb volt a havas-jeges szakasz, úgyhogy jó volt az utolsó 1 km tolás. Azért megkérte! – jegyeztem meg, mikor befordultam az utolsó kanyarba és megláttam a hágót. Voltak ott bódék, ahonnan fény szűrődött ki. Az első dolog, hogy kicsit ki kell fújnom magam. Az 5 perc alatt meg is volt, aztán elkezdtem sátorhelyet keresni. Elmentem vagy 200 méterre a havas hegyoldalban és egy tökéletes sík helyet találtam a sátramnak. Meg is van, hozhatom a kerót. Mikor mentem vissza a bringáért, egy ember szétsütötte a szememet a lámpájával, észrevett engem, ahogy bóklászok. Az arc a helyi rendőr volt, kíváncsi volt, hogy mégis mit keresek itt. Jaj nagyon aggódott értem! Azt hitte, eltévedtem, és haldoklok! De megnyugtattam, hogy csak most értem fel ide bringával és minden teljesen fasza. Azt hiszem, föl se fogta először, hogy nincsen semmi bajom. De végül beküldött a közeli kis büfébe, hogy egyek valami kaját. Hát de jó, van itt büfé! Fel voltam készülve arra, hogy főzni fogok, de hát ha van büfé, akkor minek. Be is nyitottam, ott volt két fazon, melegedtek a tűzhelynél. Kértem tőlük valami vacsorát, és adtak nekem egy óriási tál babot rizzsel. Azon gondolkoztam, nem fog ez nekem megártani így éjszakára? Na mindegy, éhes voltam. Megettem az egészet, nem bénáztam. Kaptam egy csésze teát is, jó az ilyen hűvösben. Kicsit fagypont alatt volt a hőmérséklet, nem volt melegem nekem sem. Aztán bejött a rendőr is a bódéba, és elkezdte nyomni, milyen hideg van kinn, és hogy milyen jó lenne, ha a házában aludnék. Dehogy alszok én házban! Biztos, hogy nem, kint nincs is olyan hideg, simán elleszek a pehelyzsákban. Megnyugtattam az arcot, hogy van minden cuccom a hideg ellen. Sátor, matrac, pehelyzsák, meg még egy hálózsák. Valahogy meggyőztem, de nem volt valami könnyű feladat. Itt a helyiek kultúrájában tényleg nincs olyan, hogy valamit saját felelősségemre csinálok. Durva. Vacsora után kimentem, és végül fel se dobtam a sátrat. Csak kicsit kivájtam a havat, hogy amolyan mélyedésben aludjak, aztán ledobtam a felfújható matracot és aludtam a pehelyzsákomban. Melegem volt, nem tudtam aludni, aztán aludtam de hülyeségeket álmodtam, aztán valahogy hajnalban végre jót tudtam aludni.
Úgy aludtam volna még tovább, de a napfelkelte nagyon kívánta, hogy fotózzak. Igen érdekes, hogy itt 3120 méteren még bőven vannak fenyőerdők. De hát sokkal-sokkal délebbre is vagyok, mint az Alpok, ahol megszoktuk az 1800 méteres fahatárt. Körbejártam a helyet, próbáltam prémium kilátást keresni, de hát mindenhol erdő volt. Végül összepakoltam, pár fotót nyomtunk a rendőrrel és letoltam hozzá a bringát, hogy reggelizzünk egyet.
Meghívott engem egy teára és egy kis reggelire. Azért én már izgultam a lejtmenettől, nagyon sokat kellett lefele menni!
- A lejtő nagyon veszélyes. Keskeny az út, sok helyen havas. Nagyon vigyázz!
- Nem fogok gyorsan menni, nem akarok én meghalni.
Hát végül nem sikerült túlzottan betartani az ígéretemet. A lejtő megkívánta a sebességet! Egy kezemen meg tudom számolni, hány autó jött szembe, szóval a forgalomtól nem nagyon paráztam. A többi az én dolgom, meg a bringának a dolga. Friss gumi volt hátul, a belsők is elég frissek voltak, szóval eresztettem.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
