Reggel jött egy arc, aki igen szimpatikus volt, teljesen normálisnak találta, hogy én itt vadkempingezem. Ravinak hívták. Hozott is nekem egy kis reggelit, ami nagyon jól esett, mert már csak egy kevés kekszem volt. Feltoltam a bringát az útra, és haladtam tovább fölfele. Kerek ezres várt rám a következő két napban, ami azért nem fog földhöz vágni, de azért kell tekerni. Mandi után folytatódott a rémálom, és özönlöttek a buszok és a kamionok. Hát igen, Manali komoly turista célpont, és a belföldi turizmus bázisa az itt 1,3 milliárd ember! Kis tornát végeztem a délelőtt az út szélén, nem árt azért húzódzkodni, fekvőzni néha!
Az egész nap szívtam a port, ráadásul egy 4 kilométeres alagúton is átmentem, amiben majd megfulladtam. Az alagút után tükörbe néztem. Elkészült a sminkem! Olyan alapozó réteg volt rajtam, hogy azt egy modell is megirigyelné!
Ettem egyet, majd folytattam az utamat a porfelhőben. Este már sötétben értem el Kullut, ahol rögtön egy szikh templomba mentem. Egyszerű dolgom volt, azonnal tudták, hogy szállást akarok. 50 Rupi a szállás, és benne van az árban a vacsora is! Nem semmi, jó üzlet. Nekem. Igaz, itt egy tömegszálláson aludtam egy nagy hallban. Jó volt az nekem, csak szigorúan a hálózsákomban.
Reggel a szikhek miséjére ébredtem, ami ismét nagyon kellemes volt. Ráadásul jót is aludtam, és tudtam, hogy ez az utolsó napom a bringán, Manaliból vagy hótalppal, vagy túrasível fogok menni. Végre egy kicsit más mozgásforma, már nagyon várom. És lám, Kullutól fölfele PRÉMIUM aszfalt volt végig! Ez már tetszik, nagyon jó! Simán tekertem fölfele a kellemes napfényben, miután egész korán el tudtam indulni. Rafting és siklóernyő hirdető táblák között mentem egész áldott nap. Vagy ezer cég hirdeti itt ezeket a sportolási lehetőségeket, és meg tudnak élni egymás mellett, mert ugye tömegek jönnek minden nap. Dél körül találkoztam egy bringás sráccal, aki egészen serpa kinézetű volt. Vikas Manaliból származik, és buddhista. Épp ő is Manaliba teker, úgyhogy úgy döntöttünk, együtt megyünk Manaliba. Út közben nekem csúnyán eldurrant a hátsó külsőm, vagyis ennek a köpenynek is elrepedt az oldalfala, kijött a belső. Remek, nem bírta ki Manaliig. Még Ner Chowk előtt vettem észre, hogy szakad szét, és azt gondoltam, ezt a távot már kibírja, úgyhogy nem is kerestem bicikliboltot.
Felkerült a jó öreg, foltozott Racing Ralph, ismét. A csere után mindketten megéheztünk, és meg is álltunk egy aranyos családi kifőzdénél. Vikas kikért két tál momot. A momo olyasmi kaja, mint a szamosza, csak kicsit más az alakja és van belőle vegetáriánus verzió is. Afféle tibeti kajaként tartják számon. Meg kell hagyni, jó étel! Vikas persze meghívott engem, nem engedte, hogy fizessek. Innen volt még 14 km, amit szépen egyben lenyomtunk. Délután 4 fele érkeztünk meg Manaliba, ahol elváltak útjaink. Vikast nagyon jó embernek ismertem meg, amolyan igazi hegyi embernek. El is hívott engem bringázni egy héttel későbbre, miután állította, hogy Ladakhba nem fogok tudni bejutni. Én bíztam azért abban, hogy megkapom a szükséges engedélyeket. Közben Soumya visszaírt a couchsurfingen, hogy nagyon szívesen lát engem a következő napokban, miután mindketten sziklamászók vagyunk. El is indultam fölfele a házához, amihez kellett mászni jócskán. Szinte csak toltam a bringámat, alig bírtam tekerni. Végre jó közel kerültem a házához, aztán hirtelen elfogyott az út, és keskeny járdán kellett tolnom a kerót, házak között. Szerencsére jött egy pár boulderes arc, akik isméerték Soumyát. Segítettek, hogy merre menjek, mert kezdett kicsit labirintussá válni a kis járda a házak között. Végül kikötöttünk egy olyan helyen, ahol már látszott Soumya háza. Felhívtam őt, aztán kijött elém. Micsoda figura! Szuper laza, liberális arc, raszta hajjal és óriási mosollyal.
Együtt vittük el a bringát a házához a kacskaringós úton. Micsoda helyen lakik, egész hihetetlen. Kinn az erdő szélén, a város fölött! Én is el tudnám képzelni azt, hogy itt lakjak. Az egyetlen hiba az egész házzal kapcsolatban az volt, hogy csupa kosz és kutyaszőr volt. Soumya ugyanis nem lakik egyedül, hanem ott van vele Lucy is, a „lotyó”, szigorúan csak Soumya szavaival élve. Lucy egy tünemény kutya, igen intelligens állat, és benn lakik a házban. Hát én sose tennék ilyet, alapból nem nagyon bírom a kutya szagát. Nagyon jókat beszélgettem Soumyával, egész délután-este elvoltunk. Hideg van ám Manaliban éjjel így február végén! Nem is tudtam jól aludni két takaróval, kellett egy harmadik. Kaptam egy külön szobát Soumyától, ahol még választhattam ágyat is! Nem semmi…
Másnap jó alapos interjút készített velem Soumya. Nagyon érdekelte őt az utam, úgyhogy vagy 3 órán keresztül csak meséltem neki. Dél után elmentünk együtt a Hadimba Devi templomhoz, ami egy több száz éves templom. Itt találkoztunk Ranival, a Mumbaiból érkező lánnyal, aki akart csatlakozni hozzánk boulderezni. Együtt mentünk fel a hegyre, meg a Lucyhez csatlakozó 5 kóbor kutyával. A szikla nagyon jó volt arra, hogy ráébredjek, milyen béna is a lábhasználatom és a maxerős fókuszom boulderezésben. Hát kell mit csiszolni. Egyetlen utat tudtam kimászni.
Igaz, csak kettő útvonalat mutatott nekem Soumya. A másik egy 7b boulder volt. Nem épp az én pályám, főleg edzetlenül. Rani is próbálkozott, könnyű, szinte sétálós volt. Jó volt látni azt, hogy nyitott a majomkodás felé egy ilyen apró, törékeny, városi lány is. Együtt mentünk le a városba a boulderezés után és berendeltünk egy 60 rupis thalit mindenkinek. Ez olyan thali, amit annyiszor utántöltenek, ahányszor csak akarod. Nem a legjobb thali, de laktató és ehető, normális fűszerezésű. A kaját követően Raninak indult az éjszakai busza, szóval tőle elbúcsúztunk. Indult a party, mentünk egyenesen a forróvíz-forráshoz a szomszéd faluba, Vashistba. Az egyik forrást pont akkor zárták be, mikor mi odaértünk, a másik viszont még nyitva volt, épp eresztették le szépen lassan. Gyorsan beszaladtunk, hogy jól megfürödjünk. Nagyon forró volt eleinte, de aztán jól meg lehetett szokni. Úgy ellazultunk, hogy az csoda. Egy jó túrázós-boulderes nap után végre relaxáltunk.
Hát nem is kellett más nekem, ugyanis ott volt a kezemben a Coca-Cola is. És szépen lassan szürcsögettem. Fhűű nagyon jól esett, talán ezerszer jobban, mint más szituációkban. Igen, a colához kell valami, amivel kiérdemlem, vagy ilyesmi. Sokat papolok én a műanyag ellen, de mégis iszom a colát. Hát akkor igazából ellent mondok magamnak, ez tény. Van, hogy iszok sok kólát, mert egyszerűen a Coke egy jó gyógyszer a gyomor bántalmakra. Ez nem afféle hit, hanem tudományosan alátámasztott tény. A szénsav, a foszforsav tartalom és a PH is elég kedvező ahhoz, hogy rendbe rakja a gyomrot. Csak a Coca-Cola, a többi nem olyan hatékony, vagy épp negatív hatással lehet. Tisztázzuk: nem vagyok a cég reklámembere, csak egy jó hatására hívom fel a figyelmeteket. Most is ez volt, éreztem, hogy valami nincs rendben a gyomrommal, aztán vettem egy palackkal. Hát ennyi belefér nekem az egészség érdekében. Fél órát áztattuk a bőrünket, aztán mentünk szépen vissza a házba. Négy kilométer, 200 m szint. Ez már annyira nem esett jól, olyan volt, mintha fel kellene ébredni hirtelen egy mély alvás után.
Másnap, szombaton nyitva volt a turista iroda, ahova el akartam látogatni az engedélyek miatt. Az IMF (Indian Mountaineering Foundation) közben megadta nekem az engedélyt a hágóátkelésekre, és csak a helyi turista irodákban kellett leadnom az útvonalamat az utasításuk szerint. A turista iroda viszont átirányított engem az SDM irodába, ahol nem volt már ott az illetékes. Vissza kell jönnöm hétfő reggel – szokásos, gondoltam magamban. Reggel sajnos olyan infót nyomott be Soumya, aminek nem igazán örültem: másnap reggel le kell lépnie, mert az apját műtik hamarosan, és ott kell lennie Odisha államban, hogy segítsen a családjának. Romlott a helyzet, és Soumya telefonált nekem közben, és mondta, hogy nem is fog tudni holnap elindulni, ma kell mennie. Szóval már nem sok időm maradt, hogy ellátogassak Ravihoz, Soumya barátjához, aki sokat tud nekem segíteni a túrasí expedíció tervezésében. Ravi szíve aranyból van. Már az első mondataiból kiderült, egyszerűen végtelenül segítőkész! Ismeri a teljes útvonalat, és a legtöbb veszélyforrást az úton. A legtöbb veszélyes, lavinás helyet átvettük a fatmapen, aztán kaptam javaslatot, hogy kitől tudok bérelni Garmint, és kitől tudok szerezni túralécet, bakancsot. Túl sokat nem tudtam nála időzni, mert Soumya készült elindulni, tehát nekem ott kellett lennem a házban, mielőtt ő lelép. Már reggel mondta, hogy nem lesz para, nyugodtan maradhatok a házban egyedül, legalább etetem a kutyát. Ennek azért nagyon örültem. Végül Soumya lelépett és én egyedül maradtam a házban.
Nyugisan telt a vasárnapom, naplót írtam és elmentem Ravival boulderezni a város melletti erdőbe. Nem kellett nekem más, remek mozgás volt a boulderezés.
Olyan hangulatot adott az egésznek az erdő, hogy el se tudom mondani. Maga a fenyőerdő gyönyörű volt, de az, hogy milyen szép sziklatömbök voltak ott, hab volt a tortán. Mesés. A boulderezés után elmentünk ahhoz a fazonhoz, aki a túrasíket adja bérbe. Kapil egy őszülő, ötven valahány éves fickó, aki az egész életét a hegyekben töltötte. Imád túrázni és túrasíelni. Megbeszéltük, hogy kapok tőle túrasít, és tőle is kaptam pár tanácsot, bár elég nagy átfedésben azt az infót mondta el, mint Ravi. Végül Ravival ketten elmentünk vacsorázni, mert mindketten éhesek voltunk.
Egy remek momot ettem, Ravi meg egy thoukpa levest evett. Isteni volt a főztjük! Vacsora után még egy használtruha-piacra is elvitt engem Ravi, ahol egy extra pehelykabátot tudtam venni, a cudar ladakhi időjárásra.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
