Reggel 7 előtt keltem, megettem a reggelimet és indulásra kész voltam. A torkom már nem fájt, csak kicsit náthás voltam. Viszont jól éreztem magam, ami a legfontosabb. Elbúcsúztam szépen Alitól és rátértem a Canal Roadra, ami majdnem egyenesen a határhoz vitt. A határ előtt kicsit ideges lettem, mert nem voltam benne biztos, hogy olyan gördülékenyen fog menni a dolog https://schweiz-libido.com. De azért bizakodó voltam. Az útlevél ellenőrzéshez érkeztem, ahol 10 percet várnom kellett a kollegára. Nem is volt rajtam kívül senki más, aki át akart volna menni India fele. Az ember végigpörgette gyorsan az útlevelemet, majd megkérdezte:
- Belépés?
- Nem.
- India fele?
- Igen.
- India fele? Biztos?
- Igen.
- De hol a belépő pecsét?
- Az azt hiszem hiányzik – mondtam
- Jó, várj 10 percet, ülj le. – adta vissza az útlevelemet.
Áhhh csak a zöldhasút hiányolja… Itt az ideje, hogy beletegyek egy kis zsettát, hátha kicsit meggyorsítom a folyamatot. Ukrajna fele is ezt csinálja a jó Magyar, ha át akar menni. Jön vissza a fazon, kéri az útlevelemet. Adom a kezébe, kinyitja.
- Ez meg mi?
- Egy kis jutalék.
- Nincs rá szükség, tessék!
Hát ez meg mi? Itt nem fogadják el? Nem semmi, itt komoly korrupcióra számítottam, milyen becsületes ez a határőr! Na akkor ebből se lesz semmi. Jött is egy másik hivatalnok, fel volt háborodva, hogy én megpróbáltam kenőpénzt adni.
- Mi nem vagyunk korruptak, tudhatnád!
Hát mikor rá van írva minden egyes vezetői engedélyre, hogy „mondj nemet a korrupciónak!”, akkor az ember nem gondolja, hogy itt vannak nem korrupt emberek.
Hát ez itt máshogy működik a határon. A nő bevitt egy szobába és próbált telefonálni, hogy kapjon engedélyt a vezetőségtől, hogy engem kirakhasson Indiába. Nem kapott, pedig többször is megpróbálta. Végül jött egy riksa és fel kellett dobnom a bringát a tetejére, a csomagjaimat meg az ülésekre. Mentünk vissza a városba. Szép kis karácsony, mondhatom. Vagy egy óra riksázás után megérkeztünk az FIA épületéhez. Levettük a bingát és bevittek az épületbe. Nem foglalkoztak velem, amit nem értettem. Vagy 3x mondtam nekik, hogy nagyon kell mennem WC-re. Vagy fél órát várattak. Nem bántak velem valami jól. Aztán betettek egy zárkába egy órára. Csak nevettem. Ilyen nincs, ez vicc.
Aztán hívtak engem kihallgatásra. Annyira az az érzés volt bennem, hogy ez csak valami formalitás és nem lesz semmi extra ebből, hogy továbbra is hazudtam a belépési pontot illetően. Aztán szépen végigmentünk az útlevelem összes pecsétjén. Minden egyes országot végigvettünk, hogy mégis mikor volt a belépés és kilépés. Az afgán pecséteknél megálltunk. Nem volt kilépő pecsét. Soha nem gondoltam volna azt, hogy ezt valaha bárki is meg fogja nézni az útlevelemben. Na itt kezdődött a baj. Nem volt se afgán kilépő, se paki belépő pecsétem.
- Nagy bajban vagy, tudod-e?
Nem válaszoltam. Kiment az irodából Junaid, aki eddig vitte a kihallgatást. Bejött egy másik kollega is, akit szintén Junaidnek hívtak. Nagyon ravasznak tűnt az arc. Nem voltam képes tovább hazudni, mert tudtam, hogy ő úgyis kideríti az igazságot, különben is fáradt voltam. Végül mindent elmondtam, mindent bevallottam. A csomagjaimat széttúrták, és közben 5 év börtönnel fenyegettek.
Hát kicsit kétségbe estem, de már inkább csak mocskosul fáradt voltam. Elegem volt az egészből, szétment a fejem. Még a gyógynövény teámra is gyanút fogtak, azt hitték, hogy marihuána. Végül hajnali 2 körül bezártak egy irodába és egy vas székhez bilincselve aludtam a hálózsákomban, nem kifejezetten nyugodtan. Az őr óránként benyitott az amúgy zárt irodába, hogy ellenőrizze, mit csinálok. Nevetséges. Ők tényleg azt hitték, hogy kém vagyok. Másnap már kicsit jobb bánásmódban részesültem: nem a kalickában, hanem egy irodában töltöttem az időmet és hoztak nekem rendes kaját. Délelőtt a bíróságon voltunk, ami elég ócskán nézett ki. Nem ez a kép élt bennem a bíróságokról. Volt ott pár ügyvéd körülöttünk. Junaid megkérdezte, kell-e ügyvéd nekem.
- Persze, hogy kell, tegnap azt mondtad, hogy jó ügyvédre van szükségem, hogy ne 5 évig legyek benn.
Úgyhogy valamit intézkedtek, és visszamentünk az FIA épületbe. Délután kialkudtam az ügyvéddel az árat, akivel Junaid telefonján beszéltem. 40 ezer Rupiban egyeztünk meg, ezt a pénzt előre kellett kifizetnem, úgyhogy intéztünk egy Western Uniont. Még kell valaki a barátaim közül, aki segít nekem. Nem értettem, erre miért van szükség! De Junaid azt mondogatta, fel kell vennünk valakivel a kapcsolatot, aki segít nekem kívülről. A nagykövetségről lebeszélt engem. Nem engedte, hogy őket felkeressem, miután Ali és testvére Fayyaz is azt javasolta nekem. Usman pedig szimplán nem volt elérhető. Valami 10 hívás után felvette, de nem mondott semmi konkrétat, hogy segítene-e. Végül semmi nem történt, csak elutaltuk a WU-t, aztán én a zárkában landoltam, végre normális helyen, bilincs nélkül tudtam aludni. Sajnos a zárkában dohányoztak az emberek, nem volt valami friss a levegő. Elképzelésem sincs, hogy engedhetik meg azt, hogy itt dohányozzanak ezek az emberek, akik le vannak tartóztatva! Durva.
Másnap megint mentünk a bíróságra. Míg odafele mentünk, Junaid szerint maximum 3 napig leszek benn, de csak mert hétvége van. Találkoztunk az ügyvéddel is. Muhammad Sohail (figyelem, azért írom le a teljes nevét, hogy véletlenül se bízzátok meg őt munkával) szavai szerint kb. 5 napig leszek benn a börtönben. Még jobb! De legalább találkoztam vele és hangsúlyoztam neki, milyen fontos az, hogy ne deportáljanak. Folytatnom kell az expedíciót! Értette a kérésemet. Nem ígért semmit, de azt mondta, megpróbálja. Mentünk egyenesen a börtön fele Junaiddel. Mikor odaértünk, nem volt túl rossz érzésem, mert nagyon kíváncsi voltam, milyen egy börtön és rögtön arra gondoltam, hogy most aztán végre tudok edzeni és nyújtani, amennyit csak akarok, mivel az ÖSSZES cuccomat lefoglalta az FIA. Egy fogkefét nem vihettem be. Végül a röntgen után elbúcsúztam Junaidtől. Nem ígérte, hogy fog engem látogatni, de azt ígérte, hogy ha Usman nem lesz elérhető, ő segít nekem. De hogy mihez kell Usman, azt továbbra se értettem…
Mindegy, már benn vagyok a börtönben. Szokásos kommunikációs analfabéták dolgoznak itt is, minden áldott ember megkérdezi, hogy honnan jöttem. Jó sokáig tartott, míg minden regisztrációt meg fotót meg ujjlenyomat leolvasást elintéznek. Alapvetően nem voltak velem rossz arcok a börtönőrök. Végül elvittek engem egy jó hosszú sétára a második motozás után. Az járt a fejemben, hogy most tuti valami VIP részre visznek, biztos, hogy nem tesznek be engem az átlag pakikhoz. Így is lett, beraktak engem a nemzetközi blokkba! Milyen király! Izgatottan vártak engem a rabok és versenyeztek értem, hogy melyik cellába kerüljek be. Végül egy 10 m2-es cellában landoltam, és immáron 5-en voltunk benn. Remek, de hogy fogunk aludni??? Nadeem az Egyesült Királyságból volt az egyedüli, aki tudott angolul a 4 ember közül. Látta, hogy elég furcsán nézek rá, mikor felajánlotta, hogy mellette aludjak. Felvilágosított, hogy ebben a blokkban nincsenek buzik. Ahhh de jó, megkönnyebbültem. Engem sajnos örökkön örökké üldöznek a melegek, ezért irtózom tőlük. A cellámban volt még Farooz aki afgán volt, valamint Selim és Javeed volt ott Bangladeshből. Már aznap este elkezdtem amolyan könnyed tornát, amit vagy egy órán keresztül csináltam. Nem volt telefon, nem volt számítógép, úgyhogy végre oda tudtam figyelni magamra.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
