Az Islamabad Farm is Sheraz testvéréhez, Fayyazhoz tartozik. Meghívott, hogy lépjek át oda. Buta módon 4 órakor indultam el a lakásból, persze hamar besötétedett, december 20. itt se valami hosszú nap. Át kellett mennem Rawalpindin, ami nem volt valami nagy öröm. Dugó után dugó, őrült riksások és motorosok mindenfele. Majd elindultam délnek a GT roadon. Ott is volt jó erős forgalom, ráadásul gyors forgalom. Későn vettem észre, hogy át kellett volna sorolnom és jobbra kellett volna kanyarodnom. Fenébe. A térképen megnéztem, van azért egy másik lehetőség is 3 km-re. Mire odaértem, lehetetlennek tűnt átsorolni. Megpróbáltam minél nagyobb sebességre felgyorsítani és nagyon nagyon lassan átsorolni. Ez működött is, de a legbelső sávnál kicsit gyorsítottam a besoroláson, mert láttam, hogy pirosan világít a lámpa. Úgyis megáll akkor a forgalom. Aha, gondoltam! De nem állt meg az, jöttek továbbra is az autók és az egyik kocsi karcolta is a pedálomat, ahogy riadtan satufékeztem. EZEK NEM TUDNAK VEZETNI!!! Ez az első ország, ahol az emberek tényleg nem tudnak vezetni. De úgy komolyan fogalmuk sincsen a közlekedésről. Hatalmasat ordítottam kínomban. Aztán gyorsan leléptem erről a tragikus útról. Innen szépen nyugodtan, külvárosi utakon haladtam. Ez nagyon jól esett. Valamivel 9 óra előtt érkeztem meg az Islamabad Farmra, ahol Fayyaz várt engem.
- Jó későn jöttél!
- Hát igen, eltévedtem és elszámoltam magam.
- Nem baj. A cseléd megmutatja, merre van a szobád. Most elmegyek sétálni, később találkozunk.
Volt mellette két vendége, akik szintén elég bárónak néztek ki. Itt kőkemény gazdagság van.
A cseléd először behívott egy nagy szobába, aminek a plafonja egy hatalmas gipszkarton gitár volt díszvilágítással.
Hihetetlen finom vacsorát hozott elém a cseléd. Mikor befejeztem, visszajött Fayyaz a sétáról, a vendégeivel együtt. Kicsit beszélgettünk, pontosabban ő beszélt, én meg hallgattam. Szeret beszélni, az biztos! Rövidesen elbúcsúztunk, majd fölmentem a szobámba. A hálószoba is elég puccos volt, nagy franciaágyat kaptam.
Reggel körbenéztem a farmon. Volt ott minden állat! A majomtól a papagájon keresztül az orosz libáig minden. Kész állatkert!
Miután körbenéztem és összepakoltam, 11 körül elindultam az utamra Lahore fele. Szép terepen haladtam, igen jó úton. Volt egy nagyon jó minőségű átkötő út Jaja és Sukho városokon keresztül. Nagyon nyugis, alacsony forgalom és jó aszfalt jellemezte az utat. Nem bántam meg, hogy erre jöttem, miután ezt követően beindult a pokol: a GT roadra értem ki ismét, mehettem tovább az őskáoszban Gujar Khantól. Megálltam vacsorázni és kicsit internetezni egy étteremben. A főnök nem fogadott el pénzt, a vendégeként tekintett rám. Egy órával vacsora után egy kocsiból kiszóltak, hogy a következő étteremnél meghívnának engem kajálni. Ám legyen, én mindig tudok enni. Ettem velük valami vega kaját, fél adagot. Jól esett, de azért éjszakára nem akartam túl sokat enni. Kinéztem előre pár jó kempinghelyet, aztán már nem voltam messze tőlük. Egy nagyobb dombot követően oda is értem a helyre. Egy hatalmas gyár mellett mentem el, aztán egy gyönyörű réten találtam magamat.
Pocsékul aludtam, mert valahogy lusta voltam felállítani a sátrat és nagyon harmatos volt a hajnal, fáztam. És egy kicsit meg is fáztam talán. Nagyon enyhén fájt a torkom. Ennyi eszem van… Nem sok minden történt velem az úton Gujranwala fele, de egy ember meghívott magához vacsorázni. Tekertem aznap 130 km-t, mert jó idő volt és könnyű volt a terep. A forgalom is elviselhető volt a városokat leszámítva. Mikor megérkeztem Gujranwalába a vendéglátómhoz, rögtön azzal kezdte, hogy:
- Most elmegyünk vacsorázni, de azután mi a terved?
- Keresek egy helyet, ahol aludhatok – nyilvánvaló volt sajnos, hogy nem akarja, hogy ott aludjak, a kérdéséből ítélve.
- De mégis hol?
- Parkban vagy valahol a város szélén, így szoktam ezt. Nekem elég egy füves placc. Esetleg a kertedben elsátrazhatok?
- Meglátjuk.
Ez de hülye válasz. Furcsa, meghívott magához az ember, itt vagyok este 9-kor és nem akar fogadni engem éjszakára. Elkényelmesedtem én az iráni és az Chitrali vendégszeretettől. Ott ilyen fel se merült volna. Nem baj, eszünk egyet, aztán valahogy kitémfergek a város szélére. Bementünk a város kajálda-utcájára. Egy helyen halat grilleztek. Ez a mi helyünk!
A grillhal a egyik kedvencem. Felmentünk az emeletre, miután kikértük a kaját. A vendéglátóm, Zubair mondta, hogy igen, az asztalok nagyon koszosak. Menjünk máshova. Benyitottunk egy VIP terembe, ahol messze jobb volt a higiénia. Megjött a hal. Remekül nézett ki. Finom is volt!
Visszakocsikáztunk Zubair házához, majd még egyszer rákérdeztem a kertben sátrazásra, de visszautasította. Jó, akkor este 11 van, megyek ki a városból egy google szerinti krikett pályára. Indultam kifele, 10 perc tekerés után olyan sűrű ködbe értem, hogy 5 métert nem láttam előre, a kocsikat se tudom, hogy kerültem el. Kiértem egy főútra, de nem igazán érzékeltem, hogy vannak a sávok. Kiderült, hogy a főút kellős közepén állok. Hát ez komoly! Csak egy keveset kellett haladnom az úton, majd letértem egy földútra, és haladtam a foyó partján. Semmit nem láttam előre, a magam mellett a földút jobb szélét láttam, az alapján korrigálgattam. Néha hallottam kutyákat és embereket nagyon közelről, de nem láttam őket. Nem sokszor voltam ilyen sűrű ködben életemben. Mikor a krikettpályához értem, amit a google a földút jobb oldalára jelzett, a krikettpályának nyoma se volt. Az út másik oldalán viszont találtam egy felszántott földet, ahova jobbhíján feldobtam a sátrat.
Reggel félálmomban hallottam egy-két motorost elmenni az úton, majd hirtelen felébredtem, mert valaki vígan odaszólt nekem:
- Hééé!
- Hééé! Jó reggelt! – szóltam vissza
Kedves fickók jöttek oda a sátramhoz, mikor kinyitottam az ajtót. Rögtön meghívtak reggelizni. Először összepakoltam a sátramat, majd körbevezettek a földön, ahol már rengeteg ember dolgozott.
Ezt követően elgurultunk a tulajdonos házához. A tulaj mocival, én meg bringával. Egy műanyag fröccsöntő üzem a ház földszintje, az emelet pedig a lakásuk. Megmutatták az üzemet, majd egy hatalmas omlettet adtak nekem reggelire toast kenyérrel. Remek reggeli volt, jól éreztem magam. Bár a torkom még mindig kapart enyhén. Kimentem szép lassan a városból és haladtam délnek, egyenesen Lahore fele! Nem volt valami meleg. A vastag pehelykabátomban és térdmelegítőben haladtam egész nap. Brutális forgalom volt! És brutális zaj! A motorosok pedig csak jöttek és jöttek, és faggattak ugyanazzal a három kérdéssel:
- Honnan jöttél?
- Hova mész?
- Pakisztán jó-e?
A végére már nagyon untam. Esküszöm, fel kellene írni ezt a 3 választ egy táblára és csak úgy felmutatni nekik. Ezúttal nem túlzok: legalább ötvenen feltették nekem ezeket a kérdéseket minden áldott nap. Volt már, hogy beleuntam, hogy nem értik a „Hungary” szót és csak azt hiszik, éhes vagyok. Úgyhogy inkább csak bemondtam nekik egy
- dél-afrikai vagyok,
vagy
- koreai vagyok,
vagy
- jakartáról jöttem
választ. Volt, aki nem hitt nekem:
- Rendben, hogy Jakartáról jöttél, de nem onnan származol, igaz?
- A szüleim európaiak, de én már Jakartán születtem.
Legalább kicsit szórakoztattam magam, nem csak ugyanazokat a válaszokat nyomtam, amiktől már lassan megőrültem. Egyre többször előfordult az, hogy mikor beszélgettem valakivel, sose várta meg míg válaszolok, a szavamba vágva feltett egy újabb kérdést. Mintha nem is érdekelte volna a válasz, csak csillogtatni akarta volna az angol tudását.
Este sötétedéskor tértem rá a körgyűrűre, mert Ali háza majdnem a körgyűrű mellett volt. Ali, aki Sheraznak és Fayyaznak a testvére és lahorei lakos. Sheraz intézte nekem ismét a szállást. A körgyűrűn továbbra is tragikus forgalom volt. Láttam valami nagyon furcsa objektumot az úton.
Talán egy busz, lebontott karoszériával? Leginkább arra hasonlít. Szerintetek mi ez? Kommentek jöhetnek ide, vagy a facebookon a bejegyzés alá.
A körgyűrű beletorkollott az autópályába. Ismét megpróbáltam felmenni. A kapukon könnyen átjutottam, de aztán 2 kilométeren belül jött egy rendőr. Lekapcsolt.
- Itt nem engedhetjük meg, hogy kerékpározz.
- Rendben, akkor visszamegyek a kapuhoz és lemegyek.
- Ne, az nem jó neked. Menj a leállósávban, és menj le minél hamarabb.
- Rendben, köszönöm!
Így is tettem, jó volt ez így. Fél óra autópályázás után letértem és még kb. 20 perc tekerés várt rám Ali házáig, ami a Wapda Town városnegyedben van. Megérkeztem Ali házához egy kis kerengés után, majd becsöngettem. A cseléd nyitott kaput, rögtön elkísért a szobámhoz. Waaaó! Ultra puccos a lakás! Gyönyörű szobát kaptam frankó melegvizes (Pakisztánban nagy szó) zuhannyal. Még nem volt ott Ali, ők épp a városban voltak. Kb. 20 perc múlva megérkeztek. Ali totál ellenkezője Fayyaznak. Egy pillanatra se volt fellengzős, jóval kevesebbet beszélt és annál többet kérdezett. Rendeltünk pizzát és jókat beszélgettünk, majd nyugovóra tértünk.
Jó reggelt! December 24. szenteste napja van! Egy finom reggeli után indulunk be a városba! Alival beültünk a kocsiba és együtt hajtottunk el a belvárosig, a Walled Cityig. Itt megnéztük a legfőbb nevezetességeket: az erődöt, a Badshahi mecsetet és a Minar-e-Pakistant. Nagyon szép ez a belváros! Kicsit gyakoroltam a kézenállást is.
Alival kb. két órát elidőztünk itt, majd elindultunk bevásárolni. Kellett vennem pár bringaalkatrészt és egy kijelzővédő üveget a telefonomra, ami teljes védelmet ad. Még a gyógyszertárba is elugrottunk, mert Ali biztosra vette, hogy nekem szükségem lesz valamilyen gyógyszerre. Előre mondtam neki, hogy nincs semmi létfontosságú cucc, ami kell nekem. De ugye a gyógyszertárban csak eszembe jutott a klasszik: porcerősítő és smecta. Természetesen itt se fizethettem. De észrevettem, hogy Ali se fizetett.
- Miért nem fizettél, Ali?
- Miért kéne fizetnem a saját gyógyszertáramban?
- Ja bocs, az más.
A bringabolt mind hitvány volt, olyan tükröt tudtam csak venni, aminek nagyon gyenge felfogatása volt és ráadásul (mint utólag kiderült) síktükör volt. A síktükör max arra jó, hogy leolvassam a mögöttem jövő autó rendszámát. Kegyetlen, milyen selejteket árultak. Volt Shimate hidraulikus fék is!
Míg a dugóban álltunk, megbeszéltük Usmannal, akit szintén a BME-n mentoráltam anno, hogy 4 után találkozunk egy étteremben. Így is lett, együtt estebédeltünk egy elég drága étteremben. Természetesen itt se fizethettem, még úgy se, hogy az étterem nem Ali tulajdona volt. Usman velünk tartott, mikor leléptünk az étteremből. Jött velünk Ali házába. Kényelembe helyeztük magunkat és valahogy rátértünk arra, hogy mi volt az útvonalam Afganisztánból Pakisztánba. Nos nekik nem tudtam hazudni. Ahogy Atinak sem. Ők hárman voltak az egyedüliek, akik tudtak a belépési körülményeimről. Pakisztánban senki más!
Megjött a forgatócsoport a Daily Pakistantól, Ali szervezte le nekem az interjút. Volt egy lány, aki riporterkedett és volt egy fiú, aki a kamerát kezelte. A kamera pedig egy mezei okostelefon volt egy külső mikrofonnal. Vicces volt az interjú, mert a lány alig tudott angolul. Még az este is folyamatosan ettünk mindenfélét. Az interjú után elég erősen elkezdett fájni a torkom és gyengének éreztem magam. Másnap volt karácsony, mennem kellett Indiába, ahol Katel és Andres vár engem! Korán reggel indulnom kell! Lefeküdtem 11 előtt és csak nem tudtam aludni. Szenvedtem, mert a gyomrom felfordult. Hasmenés és megfázás egyben! Remek.
Reggel azonnal kinyomtam az ébresztőt. Hulla voltam. Szép kis karácsony, mondhatom! 10 óra után keltem és nem voltam valami erőteljes. Alit lehívtam, és mondtam neki, hogy még egy napot maradnék. Semmit nem csináltam, csak fetrengtem egész nap, ittam a forró teát és párszor beszélgettem Alival. Este azért jobban lettem, úgyhogy cseréltünk pár zenét és fényképet Alival. Ő adott paki zenét, én adtam fényképeket. Este megint jött a forgatócsoport, mert előző nap valamit elrontottak a hangsávval. Lehet hogy nem okostelefonnal kéne készíteni az interjút?!
Ismét korán lefeküdtem és imádkoztam, hogy másodjára már csak sikerüljön elindulni.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
