A Kurdok lakta vidéken, vagy ahogy a helyiek mondják a török nép nagy bánatára, Kurdisztánban egy egész napot töltöttünk egy benzinkúton, történetesen gyomorrontás miatt. Misi megemlítette egyik este, hogy szinte biztos volt benne hogy valamelyikünk lebetegszik a túra során. Ez mindaddig nem történt meg, de következő nap Misi 39 fokos lázzal küzködött és enni se bírt. Mintha csak pszihésen dőlt volna el, hogy lebetegszik, vagy sem. A benzinkúton összehaverkodtunk a Karuç fivérekkel, akik egész nap ott lógtak a benzinkutas testvérük, Serdar mellett.
Ők egyszerűen nem tűrték azt, hogy a saját kajámat eszem. Mondták, hogy lesz ebéd, de én visszau tasítottam. Erre megterítettek nekem és odaültettek az asztalhoz. Nem lehetett nemet mondani. Vacsoránál ugyanez. Misi szegény egész nap rosszul volt, a másfél kilós dög meleg hálózsákjában feküdt reszketve, amikor 40°C volt kinn. Aztán zuhanyzott, izzadt sokat, és délutánra már javult. Szerencsére már este jobban érezte magát, másnap pedig újult erővel tudtunk haladni. Bevallom, azért egy izomgörcs kerülgetett egész délelőtt, hisz a lábam nem sok nyújtást látott az azt megelőző egy hónapban.
Egy egész délutános mászás után megérkeztünk Törökország legnagyobb tavához, a Van tóhoz. Útközben a környéken rengeteg útszéli fügeárust láttunk. Megesett, hogy egy kölyök utánunk rohant egy darab fügével a markában, azt akarta, hogy vegyem el. Úgy ordított, mintha az élete múlna rajta. Mikor elvettem a kezéből, csak nevetett. Később kissrácok szegődtek mellénk, azt hajtogatták, hogy „money, money!” Mondtam, hogy ez így nem jó, legyen Monkey, monkey! Innentől kezdve ezt üvöltötték, egyre akaratosabban 😀
A tó környékén, több mint 1600 méteres tengerszint feletti magasságának köszönhetően egész kellemes volt a klíma ezen a vidéken. Közel 160 km-t tekertünk a tó partján, szebbnél szebb tájakon. Sajnos nem volt felhőtlen a biciklizés, mert folyton tartanunk kellett a kővel dobálózó hülyegyerekektől. Még a Van tó előtt lezúzta egy ilyen szabadon eresztett kő a kormánytáskámat, csak mert a kis porbafingó agresszív gyereknek úgy tetszett, hogy megdobál engem. Megkergettem, de hamar eltűnt a gettóban. Később a kutyákkal is gondok akadtak, Misi egyre jobban tartott tőlük. Mindezek miatt nem tudtunk annyira felszabadultan bringázni. Elég sok esetben kaptunk követ itt a kurd vidék keleti részén. Olyan volt, mintha ez normális lenne. Próbáltam megérteni, mi is ez a jelenség. Volt olyan, hogy a gyerekek megdobáltak, én meg megálltam. Kb. 30m volt közöttünk, elkezdtünk beszélgetni. Ők nem mondtak semmi sértőt, rosszat, csak invitáltak hogy menjek le fürdeni velük a patakhoz. Kíváncsi voltam, elindultam hát lefele, mire a gyerekek elkezdtek távolodni. Mintha féltek volna tőlem. De közben meg hívogattak. Aztán mint riadt őzeket, kellett őket szólítgatnom, majd nagyon távolságtartóan odajöttek hozzám, de a 2 métert tartották. Próbáltam elmagyarázni, mi a bajom, de ahhoz nem volt elég a török tudásom. Inkább elmutogattam. Közben jött egy felnőtt, aki érdeklődött, mi bajom. Ő is elkezdte kapizsgálni, úgyhogy közbe is szólt: „Ezek csak gyerekek, nem tudják, mit csinálnak!”. Hát ha tartják a 2m távolságot és nem mernek kezet fogni, akkor csak bűnösnek érzik magukat. Nem is értettem azt a felnőttet. Mindenesetre a gyerek amúgy is ismeri a fizikát, tudja, mit vált ki a kő ha fejbetalál egy embert.
Szóval a szegénység nagyon riasztó ezen a vidéken. A gyerekek valószínűleg éhesek, nem tudják kezelni a tényt, hogy az odaérkező turista bringája csillivilli, így guruló pénztárcának ítélnek minket. Utólag belegondolva talán az irigység, a nyomor, az éhség válhatja ki náluk ezt a viselkedést. És mivel úgyis tehetetlenek, úgyse kapnak pénzt a turistától, akkor már had dobálják meg kővel.
