Hétfő reggel egyedül ébredtem Soumya házában. Reggelinek a szokásos vajas kekszet ettem teával. Ez az indiai vajas keksz, amit a Britannia gyárt, valami zseniális! Nem tudom, hogyan, de olyan ízbomba az a teljesen egyszerű keksz… Simán lement egy reggel 150 g keksz egy pár bögre teával. Reggeli után az SDM irodában kezdtem. A kutyával nehezen bírtam, mert mikor kinyitottam a kaput, kiszökött. Hát én nem futok utána, az biztos. Majd visszajön, ha van esze. Mentem lefele a városközpont fele, hát nem megeredt utánam a dög? Ez kell nekem, hogy most az én őrizetem alatt eltűnjön… Megpróbáltam visszakergetni, de nem indult meg hazafele. Akkor jöhet a kődobálás. Azt megértette, mert el is találtam egy kővel. Na talán hazamegy ezután!
Lenn az SDM iroda előtt találkoztam Ravi munkatársával, aki (szerintem kíváncsiságból) bekísért engem az SDM-be. Ott a fő hivatalnokhoz kopogtunk be és tálaltuk a tervemet. Az ember elkezdett akadékoskodni.
- Nem engedjük meg senkinek, hogy átmenjen a Rohtang hágón!
- De uram, én egy felkészült hegymászó vagyok, és itt az IMF engedélyem.
- Rendben, de nem tudok vele mit kezdeni. Nem fog átengedni senki a Rohtangon.
- Jó, de akkor minek van ez az engedély?
- Ők nem mondhatják meg, hol mehetsz át. A Rohtang La egy katonai ellenőrzés alatt álló terület, és senkit nem engednek át ilyenkor, mert veszélyes és nincs helikopteres mentőszolgálat.
- Rendben, de én csak a saját felelősségemre megyek a teljes útvonalon. Szívesen aláírok egy nyilatkozatot, hogy csak saját felelősségemre megyek.
- Nem, mi is felelősek vagyunk azért, ha neked bajod esik ott.
- Jó, akkor megpróbálok átmenni az alagúton.
- Rendben, oda se fogsz engedélyt kapni, de próbáld meg a BRO-nál. De beszélek én a BRO-val, csak címezz nekem egy levelet, amiben leírod a tervedet.
- Rendben.
Lementünk egy fénymásoló üzletbe, és elkezdtem írni a mese-mese-mátkát. Másoltunk egy útlevelet és nyomtattunk egy IMF engedélyt és már vittem is a hivatalnoknak.
Odavittem, kezébe vette, és 10 másodpercen belül elkezdett telefonálni, végig se olvasta. A BRO-val beszélt vagy 2 percig. Letette a telefont.
- Nem engedik meg, hogy átmenj az alagúton.
- Értem. Ön hallott már Kőrösi Csoma Sándorról?
- Hogy miről?
- Leírtam a levélbe, amit Önnek írtam, de nem tudom, miért – már főtt fel az agyvizem
- Ja persze igen igen olvastam persze, de nem fogsz engedélyt kapni az alagútra. Esetleg Kulluban a járási bíróságon tudsz kérvényezni egy speciális kérelmet, de 99% hogy visszautasítanak.
- Értem, akkor talán egy nagykövetségi ajánlólevéllel több eséllyel indulok.
- Meglehet, próbáld meg.
Ezzel kimentem bosszúsan az irodából, és felhívtam a nagykövetséget. Bitay Levente igen segítőkész volt az ügyben, de elmondása szerint egy ilyen ajánlólevél nem az ő hatásköre, hanem maga a nagykövet adhat ki egy ilyen levelet. Várnunk kell, mert ő jelenleg irodán kívül tartózkodik. Hát jó, akkor várok. Mert ugye nem volt valami rossz helyem ám! Inkább úgy mondanám, remek helyem volt!!! Nem esett nehezemre Manaliban várakozni, szóval bosszús voltam, de valamennyire láttam a helyzet jó oldalát is:
- tudok haladni a blogommal
- tudok mosni
- tudok jógázni, nyújtani, tornázni
- tudok boulderezni
- tudok túrasíelni, amíg meg nem jön az ajánlólevél
- nyugodtan, kapkodás nélkül el tudom készíteni az RTL-nek az interjút, amiben megegyeztünk
Szóval volt egy nagyon rosszkedvű órám, amikor az egyik szegény árus fickónak kiabálva sopánkodtam a buta indiai hatóságokról, miután feltette a szokásos „hóvarjú” (How are you) kérdést. Jobb szeretek őszintén válaszolni ezekre a hóvarjúkra, úgyhogy most is így tettem. Szegény fater megijedt tőlem és ezt válaszolta, miután felét se értette az angolomnak:
- Te csúnyán beszélsz velem, én csak azt kérdeztem, hogy vagy.
- Igen, mert pocsékul vagyok. Bocsi.
Azt hiszem, nekem nincs helyem a társadalomban. Egyszerűen annyira de annyira nehezemre esik engedelmeskedni a hatóságoknak és elfogadni azt, amit ők diktálnak! Nem igaz, hogy milyen végtelen szabadságvágyam van! Még az adóbevallást is fogcsikorgatva csinálom meg minden alkalommal. Csak ha azt elképzelem, őszintén, hogy nekem lenne egy főnököm… Phfhhhhfhh hát Virág Zolin (Duoplan Kft.) és a családtagjaimon kívül nem tudok sok olyan embert mondani, akit képes lennék elfogadni főnöknek, főleg ez után az expedíció után. Én valami VÉGTELENÜL elkényeztettem magam az autonómiámmal. De hát ez van, így is lehet élni, csak inkább úgy fogalmaznék, hogy van helyem ezen a bolygón, de talán nem a társadalomban. Vagy még nem tudom elhelyezni magam pontosan a társadalomban. A rocksztárok ilyenek, de én nem vagyok az, csak egy utazó. Mégis, Ti mit gondoltok? Azért egy pár kommentet elhinthettek itt vagy a facebookon a bejegyzés alatt.
Ezt követően bementem Kapilhoz (mindig csak a kapilláris csőről jut csak eszembe a neve), neki is elpanaszoltam a bajomat, kicsit visszafogottabb hangon. Sajnálkozott, de hát mit lehet tenni… Mentem tovább Ravihoz, mert ezen a hétfőn volt az üzlet hivatalos szezonnyitója (télre ugyanis bezár) és ilyenkor sütizés meg az üzletben. Ez egy túraszervező iroda, a neve Himalayan Caravan Adventures. Ravi tényleg sütivel fogadott, neki is elpanaszoltam a gonomat, bajomat.
- Ebben az országban nem tudják, mi az, hogy valamit saját felelősségre csinálni!!!
- Igen, ez így van sajnos. Ezen kívül rengeteg alpinistánk van, de az embereknek fogalmuk sincs arról, mi az a síalpinizmus. Így nem is engedik meg azt, hogy (számukra) öngyilkosságot kövess el.
- Hihetetlen…
Na de megvigasztaltak azzal, hogy szerdán megyünk túrasíelni, meg vagyok hívva. Whhhhúúúúúúúaa! Ez aztán az ajándék! Még szép, hogy megyek! Zsír! Még nézegettük a térképet, mert nekem ugye az ördög beszólt, hogy ugyan, röhögve elkerülöm az ellenőrzőpontokat a Rohtang hágónál. Na de ahogy néztem sokat az északi oldalt, nagyon nem úgy nézett ki a dolog… Ott egyetlen híd van a folyón át, ami nincs befagyva. És az ellenőrzőpont ott van a hídnál. Nekem meg ugye a hidat használnom kell majd, szóval nem lenne valami egyszerű a mutatvány, és hát elég stresszt okozna nekem. Ezekkel a gondolatokkal birkóztam míg le nem feküdtem, hisz nem volt könnyű lemondani Ladakhról. És még nem is mondtam le, csak várnom kellett.
Másnap még mindig kicsit borús volt a hangulatom. Csak mostam, mostam és mostam a koszos zsíros olajos ruháimat. Nem volt kis feladat, eltöltöttem vele jópár órát. Estefele leugrottam Ravihoz, és együtt mentünk el Kapilhoz, hogy próbáljak síbakancsot és nézzünk lécet. Ejj de jó, találtunk is egy passzoló bakancsot.
Másnap reggel korán kellett kelni! Reggel 7-re beszéltük meg a találkozót a piacon, ahol a pehelykabátot vettem. Nem is reggeliztem, csak bedobtam a cuccaimat egy táskába és szaladtam lefele. És nem én voltam az utolsó, hanem Ravi! Én csak 7 percet késtem. Ravin és Sunnyn kívül ott volt még Suruj, aki 17 éves és 7B-t mászik. Indultunk is, összeszedtünk még egy lányt, Ashimát a szomszéd faluban és nyomtuk fölfele a hegyi úton az összkerekessel. Volt egy hely, ahol meg kellett állni, hogy a rendőrségi ellenőrzőpontot elkerüljük, mert állítólag nem engednek fel idegeneket. Hát de jó, hogy van ilyen kis kitérő! Ravival felgyalogoltunk, a többiek meg jöttek kocsival az ellenőrzőponton át. Végül jól felcsapattuk a hegyi buddhista faluba, Sethanba. Megálltunk egy kis bódé előtt, aminek le volt húzva a redőnye. Megpörgettem a közeli kis gompa imamalmait, majd jött szembe egy néni és szörnyülködött. Mondta, hogy ebben az irányban nem lehet körbejárni a templomot, csak jobb kézzel lehet pörgetni az imamalmokat! De jó tudni! Hamar megjelent egy vágottszemű fazon, aki kinyitotta a kisbolt redőnyét és elkezdte csinálni a reggelinket. Jaj de jó, lesz tea és tojásos toast kenyér! Remek. Közben bejött egy néni és valamilyen növényt adott nekünk, hisz a mai nap egy buddhista ünnep van, és mindenki ünnepel, készülnek lemenni Manaliba.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
