Fent Bumburaitben emberek nem nagyon voltak kinn az utcán, csaknem önmagam voltam. Átkeltem a patakon, aztán találkoztam egy helyivel. Együtt elmentünk a helyi vízerőműhöz, érdekelt a dolog. Azt hiszem, még sose láttam vízerőmű turbinákat ilyen közelről. Felmentünk az ejtőcső mentén a lépcsőn. Én majd meghaltam, olyan gyenge voltam. Azt hiszem, egész nap nem ettem semmit.
Valahogy felértünk a felső tározóhoz. A srác lelépett, én meg elkezdtem nézelődni vadkemping helyek után. Egész jó helyeket találtam magamnak. Feldobtam a sátramat egy sík, havas részre és lepihentem. Valamilyen oknál fogva a szintetikus hálózsákomat hoztam magammal, ami azért 0 fok alatt annyira nem előnyös. De legalább mindkettő matracom nálam volt. Lenn Ayunban olyan meleg volt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy nem lesz hideg a Kalash völgyekben sem. De tévedtem, egész más a klíma. A derekam táján magamra hengereltem a polifoamomat, a pehelykabátomat pedig a szokásos módon a hálózsákra terítettem a felsőtestem szakaszán. Ez elég pluszt adott, hogy melegem legyen az éjszaka. Vacsorára kekszet ettem.
Persze hajnalban egy rövid ideig fáztam, amikor megjelentek az első fények. Inkább felkeltem és összepakoltam, hogy legalább mozogjak és hamarabb átmenjek a völgy napos oldalára. Igazából egész későre járt már csak nem tudtam, hogy mennyi az idő. 11 óra után bedobtam egy kekszet és egy teát egy teázóban. Jól elidőztem, mert egy fazon nagyon elkezdett nekem magyarázni. Mikor dél lett, leléptem. Láttam egy pár iskolás lányt az utcán, ők viselték a tradícionális kalash népviseletet. Érdekes egy ruha.
Sajnos nem voltam abban a roppant átszellemült állapotban, hogy élvezzem ezt a különleges kultúrát. Inkább elindultam lefele, vissza Ayunba. Fogtam is egy Corolla DX-et, mentünk, mint a távirat. A sofőr nagyon sietett. Egy kicsit veszélyesen vezetett, néha eléggé kisodródás közelében járt a kocsi. Secperc alatt leértünk Ayunba, ahol én felmartam a csomagjaimat és a bringámat és szépen lassan elindultam visszafele a főútra. Már volt vagy 3 óra, mikor elindultam. Szépen lassan csorogtam lefele, de továbbra se éreztem az erőt. Mindössze Gangig jutottam, ahol egy boltban ismét kólát és kekszet akartam venni. Leültettek egy székre, és látták, hogy nem vagyok valami jó passzban. Mondták is a boltosok, hogy nem fognak így tovább engedni. Meg kell gyógyulnom, úgyhogy ma náluk tartózkodok. El is kísértek engem egy nagyon szép, rendezett házhoz. Beléptünk egy tökéletesen brit jellegű nappaliba, ahol egy hatalmas kandallóban lobogott a tűz és 3 idős férfi beszélgetett egymással.
Az egyikük tudott angolul is. Elmeséltem, mi az én történetem és mi a gondom-bajom. Nem volt semmi para, azt mondták, hogy addig maradok itt ebben a házban, ameddig teljesen meg nem gyógyultam. A falon képek lógtak, a kandalón kupák álltak. Az egyik legöregebb képre mutatott az angolul beszélő fazon, akinek a nevét sajnos elfelejtettem. Azt mondta, hogy a férfi, aki a képen szerepel, az ő nagyapja, valamilyen Ulmulk.
- Akkor talán ismered Sikander Ulmulkot.
- Naná, ő az unokatestvérem.
- Nem semmi! Nála voltam 3 napot Mastujban. Igen jó ember.
Kicsi a világ, ez az Ulmulk család meg valahogy brutálisan gazdag. Igen, mert az ő nagyapjuk anno egész Badaksán területén uralkodott. Ez a család a legelőkelőbb család egész Chitralban.
Kértem, hogy valami nagyon diétás vacsorát adjanak nekem, mert szinte semmit se tudok megemészteni. Sima főtt rizst kértem tőlük. Természetesen a cselédek nem voltak képesek arra, hogy kihagyják a fűszereket: jól megborsozták.
- Sajnálom, én ezt nem tudom megenni. Tele van borssal.
- Értem. De a bors az jót tesz, nyugodtan megeheted.
- De nem tudom ezt megenni.
Így aztán hoztak nekem főtt tojást. És mikor megpróbáltam inni a kólámból, mondták, hogy az a legrosszabb! Meg ne próbáljak kólát inni! Hát én már nem tudom, mit mondjak. Ezeknek teljesen más az elképzelése a gyógymódokról. Azt is mondták, hogy szívjak egy kis ópiumot… Az jót tesz…
Hát én már nem tudom, mit csináljak. Azt hiszem, ha a pakisztániakra hallgatnék, én belehalnék egy sima hasmenésbe. Volt már chips, koszos kézzel fejtett gránátalma, olajos-magvas császármorzsa, borsozott rizsfőzelék és ópium, amivel kínáltak a hasmenésem ellen!
Másnap reggel egy jó rántottát ettem és kicsit beszélgettem Naeemmel, aki engem szolgált ki. Egész nap mellettem volt, minden erejével azon volt, hogy segítsen a gyógyulásomban. Remek rántottát csinált nekem reggelire, aztán miután napoztunk egy órát, elmentünk gyalogolni egy körre.
Nem voltam valami makk egészséges, de azért gyalogolni tudtam úgy ahogy. 1 óra után viszont vissza is jöttünk a házhoz, megkaptam ebédre az előző napi rizsfőzelék borsozatlan verzióját. Sokkal jobb volt! Éreztem, hogy ez jót tesz nekem. Este megint jött egy társaság. A komplett nyugdíjas klub! 6 idős fószer, mindnyájan egy mukkot se tudtak angolul. Nem baj, én ezúttal nagyon jól elvoltam magamban. Nagyon tapintatosak voltak, mert mielőtt rágyújtottak volna, megkérdezték, szabad-e. Nos én vagyok a vendég, persze hogy rávágtam egy igent. Közben Naeem szólt oda nekik, hogy ki nem állhatom a cigifüstöt, mert valahogy napközben beszéltünk róla. Nem akartam én ezt, de átfáradtak egy másik szobába. Nagyon jófejek voltak.
Másnap reggel kiválóan éreztem magam. Semmi panaszom nem volt, erősebbnek is éreztem magamat. Csak egy jó reggelire van szükségem, aztán jöhet az a Lowari hágó! A reggeliről ismét Naeem gondoskodott. A jó kalóriabomba reggeli után már szedtem is a sátorfámat és indultam Drosh fele. Droshban kicsit elkezdett ugrálni a láncom. Átkeltem egy elég bővizű patakon, ami csak úgy keresztülfolyt az úton. Jól beletapostam a pedálokba, mert az átkelés túloldalán emelkedő volt. Ez lett az eredménye:
Számomra kicsit hihetetlen volt, hogy a kuplerájnak tűnő piacon az egyik bringaboltban egy VÖDÖR használt, ócska alkatrészbe beletúrva elővett nekem egy használt, ép görgőjű váltót a bolt tulajdonosa. Leesett az állam. Ingyen odaadta az egyik váltógörgőt. Bedobtam a helyére és már gurultam is tovább. A Lowari hágóra csodálatos, prémium minőségű út indult. Mintha frissen aszfaltozták volna. Aztán fél óra mászás után az aszfaltot egyszer csak elvágták, murván folytattam a mászást. 1250-ről indultam, és 2450-re kellett fölmennem. Szép szint. Egy falun mentem keresztül, ahol a rendőrök ellenőrizték az útlevelemet. Kicsit bánatos voltam, mert azt éreztem a levegőben, hogy itt megint mellém adnak egy kíséretet. De szerencsére nem így lett. Csak feltankoltam egy kisboltban és mentem szépen fölfele.
Rámsötétedett, mikor megláttam egy nagyon hangulatos kis szobát, ahol 2 fazon beszélgetett és dohányzott. nagyon jó fotótéma volt. Csak továbbcsorogtam, megálltam, elővettem a gépemet. Erre az egyik fazon kijött a szobából. Jött felém, akart beszélgetni. Úgy tettem, mintha tovább akarnék menni. Leráztam, visszament. Kicsit tovább mentem, majd lámpa nélkül visszamentem, nagyon halkan, a 85 milissel. Már megint észrevettek. Így nem lehet fotózni. Aztán le is léptek, sajnos. Végül engem kísértek fölfele, ahogy toltam a bringámat. Itt nagyon meredekre váltott az út, alig tudtam tekerni. Kicsit beszálltak a tolásba a helyiek is, ami nagyon jól esett. Igen sokat dobott rajtam. Végül elértem egy nagyon frissnek tűnő betonutat. Ez tényleg nagyon friss volt. Tudtam tekerni a bringát. Erre mellém szegődött négy férfi egy kocsival. Nagyon akartak segíteni nekem. Mindenképp fel akartak vinni engem a hágóra. Csodálkoztak, hogy én itt egyedül kóvájgok az éjszakában. Meg kellett nyugtatnom őket.
- Ez csak egy rutin dolog számomra. Semmi extra.
- De hát egyedül vagy, bármi bajod eshet.
- Semmi probléma, nem tud bajom esni, csak tekerek fölfele, nem olyan veszélyes ez.
- De nem tudod, hogy itt a hegyekben vannak szellemek? A szellemek kárt tehetnek benned!
- Nem gond, én megvédem magam. – alig bírtam ki röhögés nélkül
- Nem hagyhatunk magadra. Fel kell vinnünk téged a hágóra.
- De én nem autókázhatok. Én bringázni fogok!
- Jó, akkor kísérünk.
És hát kísértek. Aztán egy idő után megunták, és otthagytak. Hamarosan beértem az alagútba. Nagyon jó érzés volt, mert az azt jelenti, hogy mindjárt fenn vagyok a legtetején. Emelkedett az alagút, gondoltam, hogy a közepétől majd lejt. Hát nem így lett. Csak emelkedett, emelkedett. Kb. 7% meredekséggel. Végül kiértem az alagútból, továbbra is emelkedett az út. Mi a rosseb?! – gondoltam. Amúgy is furcsa volt, hogy a térképem, a maps.me később jelezte az alagút elejét, mint ahol én beléptem. És most, hogy kiléptem az alagútból, a térkép szerint épp a közepe fele vagyok. Érdekes. Jó szar ez a maps.me. Kicsit jeges volt az út, enyhén csúszkáltam. Közben bejött mögém gumizni egy kis Suzuki pickup. Jött mögöttem nagyon lassan, kísért. Történt már velem ilyen Iránban. Ilyenkor csak kíváncsiak vagy csak világítani akarnak nekem. 5 percen belül elértünk egy másik alagutat. Itt már lekapcsolták a világítást, nem akartak beengedni.
- Van nekem lámpám, nem probléma a sötétség.
- De a te lámpád nem elég ehhez.
- Csakugyan? – kapcsoltam fel maximumra a fejlámpámat
- hahaha, ez semmi. – legyintett az őr.
- Feltesszük a pickupra a bringádat, jó?
- Bringázok.
- Aaah, hát jó, akkor jön mögötted ez az ember, jó?
- Jó. Köszönöm.
Nem szeretem, amikor ilyen lenézően kezelnek. Mint valami pisis, aki fél a sötétben és baja esik. Ezzel a fejlámpával éjjel szoktam montizni az erdőben, minden gond nélkül. Végül bejött mögém a pickupos és szépen bementünk az alagútba. Végig az járt a fejemben, hogy ez vajon hány kilométeres lesz. Az előző 4,5 km volt. Ez se lehet sokkal több – gondoltam. Aztán 5 km után, ami fél óra bringázás volt, kicsit azt gondoltam, hogy ez csak valami elképzelt világ, ami körülöttem van. De utána elértem egy helyi maximum pontot, lefelé mentem. De utána ismét emelkedett az út. Hogy van ez? Mindegy, csak véget ér hamarosan… Ez a bángó meg dudál mögöttem… Ha akar valamit, csak bejön mellém. Lehet, hogy már unja a bulit. Integettem neki, hogy eredjen. Nem ment sehova, továbbra is tette mögém a kereket. Na jól van. 10 km után már nem is gondolkoztam, csak kikapcsoltam az agyamat és tekertem. Végre, 10,5 km után kiszabadultam az alagútból. Kint a felszínen persze rendőrök fogadtak, kicsit bunkó módon. Valahogy problémának állították be, hogy én itt átbicikliztem. Kicsit kezdenek idegesítőek lenni ezek a rendőrök. Mondták, hogy nem is mehetek tovább. Hát ezt épp jó embernek mondták, mert ha akartam volna, se tudtam volna továbbmenni. De még a kempinghelyem kiválasztásában is korlátozni akartak. Neee most már elég legyen – gondoltam. Mondtam nekik, hogy én bizony ott fogok aludni a bódéjuktól 20 méterre. Valahogy belementek. Aztán végig moziztak, míg felállítottam a sátramat. Végén mondtam nekik:
- 5 csillagos hotel!
Jót nevettek. Aztán behúzódtak a konténerükbe. Én meg behúzódtam a sátramba. Csakhogy 5 perc múlva jött az egyik bángó és mondta:
- Nem aludhatsz itt, túl veszélyes.
- Miért, az állatok miatt, vagy az emberek miatt?
- Az állatok miatt.
- Az nem probléma, azokkal megbirkózok.
Végül hagytak, aludhattam. Kicsit túlaggódják a dolgokat az emberek errefelé.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
