Ishkashimből elindulva már elég jól éreztem magamat. Még a városból kifele menet készítettem pár fényképet, aztán döngettem kelet felé.
Safi óva intett az éjszaka közlekedéstől és a vadkempingezéstől, ami azért egy kicsit bosszantott. Nem akarok én mindig mások kertjében aludni. De nagyon boldog voltam, mert végre mehettem. Mehettem be a Wakhan folyosóba, amire úgy vágytam már. Több éve szemezgetek Afganisztánnak ezen földnyúlványával. Most végre megérkeztem, nem volt több akadály hátra.
Az út nagyon sok helyen gyakorlatilag használhatatlan. Sokszor kőrakásokon kell átmenni vagy folyómederben kell haladni, csak az autók képeztek ezekben valamiféle nyomot, amikben össze-vissza rázkódva valahogy túl lehet élni a fekvőbringával. A várost elhagyva nem sokat tudtam haladni. Leginkább csak fotóztam és csodálkoztam a látványban. Hihetetlen szép a Wakhan folyosó a zöld fűvel, a sárguló lombkoronájú fákkal és a hatalmas, hófödte csúcsokkal. Nekem ennél nem is kellett több.
Szépen legurultam Futoorba, ahol rám sötétedett. Egy mini vízerőmű mellett találtam egy jó kis bivakhelyet, úgyhogy meg is volt, hogy hol éjszakázok. Nem épp a faluban, hanem jól kinn a falu szélén. Rögtön az első éjjel azt csinálom, amitől Safi óva intett. Csak nem lesz baj, nem lát engem itt senki, jó takarásban vagyok.
Azért annyira nem aludtam végtelenül nyugodtan, bár lehet, hogy ehhez a telihold is hozzájárult. Reggel nagyon szép látványban volt részem, alig bírtam haladni a sok fotózás és filmezés miatt. Nem volt ám valami meleg, a pocsolyák be voltak fagyva az úton. Nagyon élveztem a bringázást, ezen a szakaszon egész használhat volt az út.
Volt egy defektem, nekiálltam javítani. Rögtön ott termett egy autó, az utasok mindannyian kiszálltak. Amanullah azonnal vette a lapot, amint kiszabadítottam a belsőt, ő már fogta és rohant is a közeli pocsolyához, hogy megkeresse a lyukat. Nem semmi. Sajnos a javítás előtt eltörtem a hátsó sárvédőmet, mert egy hátrafele tolás során nagyon magasra ágaskodott.
Hát igen, a súlypont nem az igazi. Nagyon hátul van sajnos. Na nem baj, attól még lehet bringázni. Amanullah meghívott a warki irodájába, ami nekem útba esik. Igazából innentől kezdve minden útba esik, ami a Wakhan folyosóban található, mivel egyetlen út van egész Sarhadig. Szépen lassan haladtam, aztán kicsivel dél előtt találtam egy hatalmas sziklatömböt egy gyönyörű repedéssel. Ez a szikla mászásra lett ide teremtve – gondoltam. Kirobbantottam a mászócipőmet, aztán szépen letettem a gépemet a szikla alá egy jó sorozatfelvételre. Már meg is jött a nézőközönségem, stírölték, ahogy mászok fel a repedésben. Jó magas volt a tömb, közel 10 méterre fölmentem. De nem volt para, az első 4 méter után ilyen lazaság volt az egész. A másik oldalon meg gyakorlatilag le lehetett sétálni. A helyiek nagyot néztek a produkción. Annyira tetszett az út, hogy még egyszer megmásztam. Mikor lejöttem, már jó sokat ácsorogtak a szikla alatt. Azt hiszem, ők még sose láttak ilyet.
Nem sokat mentem ezt követően, jól megéheztem. Meg is álltam egy szimpatikus helyen, ahol előkészítettem a benzinfőzőt. Amint elkezdtem előmelegíteni, jött is Amanullah egyik kollegája és kérte, hogy hagyjam abba, kapok kaját tőlük. Na mondom faja, 20 méterrel az irodájuk előtt sikerült leparkolnom Warkban. Nem para, észrevettek.
Amanullah és társai egy NGO-nak dolgoznak, leginkább a higiénia javítása a céljuk itt a Wakhanban. Ennek megfelelően oktatásokat tartanak és higiéniás csomagokat terjesztenek a helyieknek. Szép dolog, azt aláírom. Hatalmas adag kaját raktak elém, amit nagyon tudtam díjazni. Ettem is rengeteget. Kaja után pár fotót elnyomtunk, Amanullah felírta nekem, milyen távolságok vannak a Wakhan települései között, aztán szépen útra keltem. Este a folyó által lehozott homokpadon aludtam, egész jó messze az úttól. Volt még hátra kerek 50 kilométerem Kala i Panja, ahol Bryn tartózkodott jelenleg.
Nagyon akartam találkozni vele, azért csak jól esik egy kis társaság itt Afganisztánban. Turista aztán egy szem sincs itt ebben a szezonon kívüli időszakban. Szezonban viszont akad. Csak idén én voltam a 410. utazó, aki a Wakhanba látogatott. Nem rossz, azt hittem, sokkal kevesebb ember jön ide.
Reggel szépen begurultam Khandudba, ami az első amolyan településnek kinéző valami volt. Eddig csak házakat láttam elszórva, amiket falunak csúfoltak. Khandudban a piacon meg is álltam, mert venni akartam néhány dolgot. Először is KENYERET. Hihetetlen, Khorog óta nem tudtam vásárolni kenyeret. Csak egy kis szelet kenyérkét sikerült egyszer kicsikarnom az egyik falu lakójától. Fél fogamra elég is volt. Nincsenek pékségek errefele, az ishkashimi pedig épp nem működött, mikor arra jártam. Szóval Khandudot városként tartják számon és itt van pékség. Be is néztem a kis kunyhóba, ahol sütötték a lepénykenyeret. Mikor benéztem, ámulatba ejtettek a fények.
Azonnal fogtam a D750et és készítettem a fényképeket. Hihetetlen hangulat volt az, ahogy a pék csöndben dolgozott és a tandoorban csak lobogott a tűz. Ez olyan wáó! És a kenyér! Az valami fantasztikusan finom volt. Hogy hogyan fizetnek a helyiek? Mindenkinek van egy bodzabotja, amire rovátkákat vés a pék minden eladott kenyér után. Ha a bodzabot betelik a barázdákkal, a vásárló fizet. Így nem kell a péknek annyit foglalkoznia a fizetéssel, több idő marad a sütésre. Optimált rendszer! Szép!
Találtam egy kisboltot, ahol vettem egy romlott Ranit (iráni dobozos gyümölcslé) és egy nem romlott krémsajtot. A nem romlott krémsajtot pedig boldogan kentem a kenyeremre, és csak így ettem. A vásárolt öt kenyeremből másfelet megettem (darabonként kb. 100 g, nem nagy kenyér), majd behívtak egy kertbe. Elém raktak egy prémium bablevest! Aaaah de király!
A faszi, aki behívott, elég ismerős volt. Igen, meg is mutatta a fényképet, amit Futoor előtt lőttük még 2 napja. Ja, oké, hogy már találkoztunk. Kaja után beindították a vasrúdhajlító gépet.
Aztán én is üzemeltettem egy kicsit, mert miért ne.
Jó kis buli volt, de telt az idő és én meg akartam érkezni sötétedés előtt Kale i Panja városába. Az úton találkoztam egy pásztorra, aki csomó fotót akart magáról készíteni. Lőttem is neki jópárat, aztán ragaszkodott hozzá, hogy toljam át a micro SD kártyájára. Jókor szólt, kicsit egyszerűbb lett volna arra fotózni direktbe… Mindegy, akkor berakom a telómba amire átmásolom a DSLR-ről a fotókat.
Szóval jobb kéz felől sorra nyíltak a szebbnél szebb völgyek, amiknek a bejáratánál mindig meg kellett állnom, hogy bámészkodjak és fotózzak. Volt olyan völgy, ahol csak úgy előbukkant egy-egy havas csúcs, én meg csak úgy ösztönösen felordítottam. Nem igaz, hogy lehet ez ilyen gyönyörű?????? Az egyik ilyen vögybejáratot elhagyva lefelé vitt az út, én meg csak arra gondoltam, hogy most már akármi történhet, meg is halhatok, nem érdekel, én most nagyon boldog vagyok. Olyan teljesen kielégült érzés volt, nem kellett nekem semmi más. El is engedtem a fékkarokat, nagyot zúztam lefele. Az út hamar eléggé rögössé vált és hát ki is csúsztam. Kicsit lezúztam a jobb könyökömet, de semmi más bajom nem lett. Jót káromkodtam, aztán visszatettem a táskákat és mentem tovább röhögve. Az első sárvédő letört de hát a lőtéri sánta kutyát nem érdekli. Megyek azt csáááá! Rock ’n’ Roll!
Hamar meg is lett az 50. kilométer, ami azt jelenti, hogy ott vagyok a városban. Kale i Panja városban. Na de hol a túróban van a város?! Már sötét volt, de egy árva fényt nem láttam. Átmentem egy nyitott sorompó alatt, aztán mentem kicsit tovább. Hátha valami domb mögött van. Még másfél kilométert mentem, aztán megpróbáltam bekapcsolni a telómat, hogy meglessem a navigációt. Nem tudtam bekapcsolni a telómat, mert nem volt elég töltés, a drón távirányító (mint külső akksi) nem adott elég áramot. 0,5 A körüli áram nem elég ennek a rohadéknak bekapcsoláskor. Na nem baj, akkor elkezdek kérdezősködni, hogy hol a város. Nagy nehezen találtam egy embert, aki kint volt a háza előtt. Monda, hogy menjek vissza, kicsit visszább van a város. Durva, de átjöttem a városon úgy, hogy nem vettem észre. Jó, akkor visszamentem a sorompóhoz, aztán ott szimatoltam körbe. Nem láttam egy árva embert se. Jól van, odamentem a rendőrség épületéhez. Ott nézelődtem be ablakokon, de sehol senki. Kicsit kiakadtam. Mi az, hogy senki sincs itt??? Aztán végre kijött egy rendőr a kunyhóból.
- Na végre! – ordítottam.
Szerencsére a faszi nagyon jófej volt, csak az útlevél és vízum fénymásolatomat kérte el és a kis igazolványképemet. Semmi routepass meg baromság. Meg is mutatta, hogy merre van a vendégház. Hihehetlen, itt vagyok egy városban és látok összesen 3 házat meg 1 embert.
Szépen legurultam a vendégházhoz, ahol szintén senki nem mozgott kint a falakon kívül. Valahogy be kellett jutnom. Kapu zárva, de láttam egy ablakot, ahonnan fény szűrődött ki. Odamentem, aztán gyúlattam hangosfázist a fejlámpámon, bevilágítottam nekik. Na erre szerencsére kijött valaki. Végre, megvagyok. Bementem a kertbe, letettem a bringát, aztán szaladtam be a vendégszobába. Nagyon jó, ott volt Bryn! Végre!
Azta de jó volt végre újra fehéremberrel beszélgetni itt Afganisztánban! Mindketten egyetértettünk, hogy ez a hely valahogy a Gyűrűk Urában létezhet, vagy talán a középkorban. Nem ebben a világban, az biztos. Bryn körbe érdeklődött a Chakmaktyn tó körtúráról, de túl sok havat mondtak a környékre, szóval inkább úgy döntött, hogy nem vállalja be. Nem para, rengeteg szépet látott és jókat túrázgatott fenn Sarhad környékén. Elmondása szerint nagyon sok hó leesett, mikor ott tartózkodott. Elég nehezen jutott ki Sarhadból visszafele kocsival, az egyik folyóátkelésnél hárman kellett, hogy tolják a kocsit. A megnyugtató az volt, hogy ez csak egy Corolla volt, nem összkerekes. Talán van esélyen feljutni Sarhadig. Nagyon izgultam emiatt, de tudtam, hogy másnap pihenőnapot kell tartanom. Nem folytathatom az utamat, mert nagyon megkérte az elmúlt 5 nap. Brynen nagyon azt láttam, hogy ő már lépne le. Menne vissza Tádzsikba. Emiatt egy kicsit szomorú voltam, mert azt hittem, kicsit túrázunk együtt. Na sebaj, legalább találkoztunk. Az is valami. Este kinn aludtam a kertben, nem akartam én 10 Dollárt fizetni a teljes ellátásért, mint ahogy Bryn tette.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
