Mikor megérkeztem a vendégházba, rögtön megláttam Faviot és Andrést. Úgy néztek rám, mint aki a koporsóból kelt föl. Nem értették, hogy mi lett velem. Hát igen, nagyon megkaptam a feketelevest, azért azt meg kell hagyni! Bemutattam nekik a kis kalandomat, aztán szépen rendbeszedtem magam és leültünk vacsorázni. Alig bírták elhinni a srácok, hogy 4 defektem volt egy huzamban. Tényleg elég hihetetlen sztori. Kaptunk elég finom káposztalevest vacsorára. Én inkább a kenyeremet mártogattam a levesbe, mintsem lapátoltam magamba. Még mindig tartottam a hasmenéstől, tudtam, hogy még nem jöttem rendbe teljesen. Másnap nagy pihenőnapot tartottunk, mindenki aludt, evett, mosott és aludt. Nem volt kedve senkinek se tekerni, csak egy kis sétára léptünk le a központba. Jó sok kaját vettünk. Délután átvettük az összes bringaalkatrészt, amit Dilshod küldött elénk, fizetni azonban nem tudtunk a tulajnak, valószínűleg Dilshod nem bízott benne annyira. A pénz így végül hozzám került, hogy vigyem el a Pamir Lodgeba. Este a többiek úgy döntöttek, hogy maradnak még egy éjszakát.
Nekem az túl sok volt már, azért a 120 Somoni nekem nem egy optimális szállás ár, még ha van is benne reggeli és vacsora. Úgyhogy én szépen leléptem, mentem sátrazni este 7 fele. Mikor hagytam volna el a szállást, jött Roma, a tulaj és meghívott engem vacsorázni, mondta, hogy nem kell fizetnem ezért. Kedves tőle, el is fogadtam.
Este a Panj folyó mellett sátraztam egy jó nagy homokpadon. Megettem egy smack levest, aztán aludtam egyet. Elég rossz éjszakám volt, rosszakat álmodtam. Reggel pedig elég cefetül volt a gyomrom, ismét. Nem tett jót neki a zsacskósleves, azt hiszem. Mi legyen? Nincs mese, menni kell tovább. Kb. egy óra alatt utolértek a többiek, mikor kaptam egy sima szúrásos defektet. Hamar megjavítottam, mentünk tovább. Sokat nem haladtam velük, mert annyira rosszul lettem, hogy meg kellett állnom. Hasmenés ismét, plusz gyöngeség. Aludnom kellett 1-2 órát, utána tudtam csak folytatni az utat. Amolyan émelygősen, félholtan tekertem tovább. Nem voltam teljesen észnél, az biztos, folyamatosan azt éreztem, hogy gyenge vagyok, mint a harmat. Nem volt valami produktív a napom, egészen rosszul éreztem magam. Már 4 óra körül elkezdtem keresgélni kempinghelyeket, de nem jutottam sokra, miután a folyóparton határőrök felügyeltek és ott tilos volt kempingezni. Csak az úttól balra volt lehetőség, csak fizikailag nem lehetett ott aludni, miután ott mindenhol hegy vagy sziklafal volt. Jó is, hogy tovább küldött az őr, mert elég jó portrét tudtam készíteni egy pásztorról.
Végül pont sötétedéskor találtam egy jó helyet, ahol egész jó takarásban is voltam, az útról egyáltalán nem látszottam. Úgy döntöttem, hogy jól kipihenem magamat. Alszok ameddig csak lehet. Így is tettem, kb. 7-től reggel 8-ig aludtam. Nem voltam valami erős reggel se, de azért szép lassan el tudtam indulni. Mindenképp lazulni akartam, nem akartam túlhajtani magam aznap. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fogom utolérni a többieket, mert ők kb. napi 60 km-el terveztek. Nekem az első nap 44-et, második nap pedig 35-öt sikerült haladnom. Nem is kívántam többet, elképesztő helyet találtam sátrazásra.
Kb. félúton voltam Rushan fele, a folyó ezen a szakaszon rendkívül kanyargós volt. Sátorállítás közben kezdett el esni az eső, mikor kész lettem, akkor kezdett rá jobban. Nagyon jó volt a hely, úgy tudtam aludni, mint a bunda. Reggel csodás látvány fogadott. Havas hegycsúcsok, sebes folyó, zöld rétek… Elképesztően szép volt.
A Panj völgye hihetetlen mély szurdokká vált, az utat nagyon durván a sziklába vágták. Komoly zajszintet jelentett a folyó állandó robaja, bevallom, egy idő után kicsit idegesítővé is vált. Egész nap a falak alatt tekertem és sokat gondoltam arra, hogy milyen jó lenne itt mászni a faterokkal. Ki is próbáltam a sziklát, több helyen is elég jó kompaktnak tűnt. Kicsit húzódzkodtam is az egyik áthajló részen. Az estét egy paraszt kertjében töltöttem, simán belement hogy ott aludjak a kertben. Az utolsó napom Rushan fele már kifejezetten könnyű nap volt. Az első 25 kilométeren kellett csak felfele menni, majd az út is javult, a völgy is kiszélesedett és hátszelet is kaptam. Ez most nagyon jól esett, mert még mindig gyenge voltam, mint a harmat. Nem para, már itt vagyok a városoknál. Rushan előtt már elég meseország-érzésem volt. A falvakban a kerítések nagyméretű kavicsokból épültek, az út fölött a fák sárguló lombkoronája összeért, és egy szép alagút alakult ki.
A hangok is mesébe illők voltak, forgalomtól származó zaj alig volt. Ezt nagyon szeretem. Amikor kiértem a laposabb részre, a látvány egészen kicsalta a mosolyt az arcomra, a gyöngeségem ellenére is. Mielőtt beértem Rushanba, olyan fényeket láttam a völgyben, hogy muszáj volt felküldenem a drónt. Először nem működött az SD kártya benne, nagyon bosszantó volt, mert tökéletes volt a látvány. Le kellett hoznom, meg kellett igazítanom a kártyát, aztán újra felszálltam. Érdekes, van valami kontakthibája a kártyaolvasónak. Másodjára már sikerült, még a helyiek is meglesték a völgyet a mobilomon keresztül. Tetszett nekik. Hát még nekem! Patika fények voltak.
Gyerekek játszottak valami hihetetlen panorámájú focipáyán. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy ilyen helyen még én is lehet, hogy szívesen fociznék. Igazából szánalmas labdarúgó vagyok, leginkább azért nem játszok, mert nagyon ügyetlennek érzem magam benne. A helyi srácok nagyon örvendtek a fotózásnak, szépen pózolgattak nekem.
Rushan már csak pár kilométer volt, csak úgy besuhantam a városba. Kit látok az úton szembe jönni? Hát Faviot. Alig hittem a szememnek, azt hittem már rég a Bartang völgyben vannak. Nos igen, a többiek már a völgyben is vannak, csak Favionak maradt itt egy kis elintéznivalója: leszakadt az egyik táskájának a füle, kellett újat hegesztenie. A banda egész nap egy vendégházban volt, Favio pedig még maradt erre az estére is, míg a többiek elmentek sátrazni. Kicsit lógtam Favioval. Vásároltunk és kerestünk netet. A Tcell üzletben nem tudták megújítani a netemet, de találtunk egy srácot, aki segített a hotspotjával. Mindketten végigmentünk szépen az üzeneteinken, miután vagy 4 napja egy bájt internetünk nem volt. A csomagom még mindig nem érkezett meg Moszkvába. Na az meg hogy lehet? Üzentem Ákosnak, hogy nézzen utána a postán. Mikor végeztünk, hosszas búcsúzkodás után elindultam kifele a városból. Én is valami nem fizetős alvási lehetőség után néztem. Remek kempinghelyet találtam a város után rögtön jobbra. Valamiféle töltésen aludtam, nagyon jó volt. Már csak egy nap Khorog – gondoltam. De inkább nem siettem sehova, a csomagom majd úgyis kb. egy hét múlva jön meg Khorogba. Addig meg úgyis el kell ütnöm az időt, nem sietek én sehova.
Egész nap csak ámultam-bámultam. Olyan csodás falvakon jöttem át, hogy azt hittem, a Megyében vagyok, Középföldén. Csak úgy krúzoltam, meg-meg álltam folyamatosan, fotózgattam, videóztam, eszegettem. Nekem nem kellett más aznapra. Azért szemezgettem a kertekben álló boulderekkel, amik nagyon kecsegtettek egy kis mászásra. De nagyon gyenge voltam és a jobb gyűrűsujjamon amúgy is elkezdett felszakadni a körmöm. Nem szeretném elhagyni, úgyhogy lehetőség szerint most kímélem a mászástól.
Khorog előtt egy kicsivel már nem igazán volt kedvem tovább tekerni, úgyhogy nézegettem kempinghelyeket. Volt egy építkezés alatt lévő ház, aminek a kertje nem volt elkerítve, szép füves és sík helynek tűnt. Lementem, hogy megnézzem. A kert fantasztikus volt, kiváló kempinghely. De még tovább is tudtam menni a folyóparton, ahol szebbnél szebb sátorhelyeket találtam. Alig bírtam válogatni. Aztán végül letelepedtem egy tetszetős zöld füves részen. Miközben állítottam fel a sátrat, jött két kisfiú. Az egyik olyan szépen beszélt angolul, hogy azt hittem, álmodok. Valami 10 éves volt és naponta járt angol nyelvkurzusra. Felajánlotta, hogy aludjak az egyik kertben, ha szeretnék. Visszautasítottam, mert jó volt nekem ez a közterület is. Aztán elugrottak a srácok almáért, és beszélgettek egy nénivel. A néni elmondása szerint már volt egy turista, aki ezen a helyen sátrazott, aminek nem lett jó vége: elvitték a határőrök és pénzbírságra kényszerítették. Na nekem bőven elég volt az érvekből, hogy benn aludjak egy kertben. Átvittük a sátrat és a teljes cuccot, aztán szépen berendezkedtem. Aztán hozott nekem almát és kenyeret az angolul jól tudó kisfiú. Aztán hozott nekem kenyeret a telek tulajának a fia. De nem ért véget az ajándékozás: jött még egyszer a nagyobbik fiú és hozott nekem egy komplett tányér tésztát, valamilyen paradicsomos szósszal. Nem semmi, mondom. Ez komoly vendéglátás. Azért aggódtak ám miattam, mert ugye tudták, hogy meleg nem lesz éjjel. Ezeket a srácokat Isten küldte, abban biztos vagyok. Egész hihetetlen, hogy jön egy 10 éves kisfiú és tájékoztat engem kiváló angolsággal, hogy hol kéne kempingeznem.
Nagyon jót aludtam, aztán reggel kikeltem az ágyból és sétáltam egyet. Akkor kezdte el fázni. Rettentő hideg lett, pont, mikor felkelt a nap. Jó ideig a hegy takarásában voltam, egész addig, míg elő nem bukkant a nap, úgy éreztem, hogy egyre csak hűl a levegő. Aztán a nap szépen kiolvasztotta a tagjaimat, kellemes melegben gurultam be Khorogba. Rögtön a Pamir Lodge felé vettem az irányt, már le akartam pihenni egy jó időre. Csak aludni és feküdni akartam. Elmentem az afgán nagykövetség mellett is, aztán föl kellett tolnom a kerót egy nagyon meredek utcán. Alig bírtam fölmenni, nem volt egyszerűen erőm. A Pamir Lodge kapuja tárva-nyitva volt és egy nagyon mosolygós ember fogadott engem. Ő volt Said, a szálláshely tulaja. Rögtön be is invitált engem a saját házának konyhájába.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
