A Golestan Nemzeti Park sok érdekességet már nem tartogatott: félsivatagos tájon haladtam folyamatosan kelet felé, többnyire szembeszélben. Sok volt a szint is, két hágón át kellett jutnom amíg Mashhadbe értem. Meg kellett lennie a minimum napi 100 km-nek, mert tudtam, hogy Ákossal 2 hét múlva már találkozok! Ott lebegett előttem a gondolat, hogy már 3 hét múlva mászunk fenn a mesés Hindukush csúcsain. Nem tűnt messzinek, de ugyanakkor nagyon távol volt. Volt egy este, mikor nagyon furcsa jelenségben volt részem: csak haladtam fölfele egy emelkedőn, mikor megállított 2 rendőr. Nem nagyon beszéltek hozzám, csak elkérték az útlevelemet. Aztán mikor már 5 pere beszélgettek egymással, megkérdeztem türelmetlenkedve, hogy mehetek-e. Negatív. Nem mehetek tovább, csak 3 óra múlva. Meg se kérdeztem miért, csak felbosszantott volna a válasz. Inkább elköszönés nélkül betoltam a bringát a pusztába és felfdobtam a sátrat. 10 perc múlva, mikor visszanéztem a rendőrök felé, már nem volt ott senki. Éjjel hatalmas szélvihar támadt. Nagyon erős szél jött kelet felől, sok homokot hordva. A sátram tele lett homokkal reggelre. Alig csillapodott a szél a délelőtt folyamán, csak mikor felértem a második hágómra, akkor lett valamelyest jobb a helyzet. Innen szépen lecsorogtam Bojnurdba. Alig mentem még kilométert aznap, mikor megjelent egy nagyon kedves fazon és a házához invitált. Szokásos 2 kilométert bedobta mézesmadzagnak, de én tudtam, hogy több lesz az. A kocsija mögött bekerekeztem a kis külvárosba, ahol leparkoltuk a verdákat a garázsában. Ali felinvitált gyönyörű lakásába, ahol angolul beszélő lányai és felesége fogadott. Az ajtóban beszélgetve pedig kiderült, hogy Ali sziklamászó.
Tátva maradt a szám. Ez mindent megváltoztatott. Alapvetően 2 órát szántam az itt tartózkodásra, ám így máris másképp gondolkoztam róla. Másnapra be is terveztük szépen a sziklamászást. Ali beszervezte még pár haverját, míg engem teletömött a felesége mindenféle kajával. Durva, este alig bírtam már mozogni, mikor elmentünk a helyi strandra. A strand legrégebbi medencéjét Ali apja építette, meg is értem, miért van ilyen mozgása Alinak. 56 évesen mozgékonyabb mint én, látszik, hogy jó dolgos családból származik.
A foglalkozása pedig: üzlethelyiségeket ad bérbe, tulajdonképpen passzív jövedelme van. Nem rossz! A strandon csak úgy úszkáltam egyet, majd este bementünk a városba egy felfedezőkörre. Ali elvitt egy jó régi épületbe. Olyasmi hangulata volt, mint Shiraznak. Nagyon szeretem a tradícionális perzsa építészetet. Ellátogattunk egy fazekas művészhez és megnéztük az összes üzletet. Van Alinak egy hegymászó klubja, ennek a gyűlése pont aznap volt, úgyhogy elmentünk erre is. Csak egy órát töltöttünk itt, aztán mentünk egy családi vacsorára egy nagyon eldugott, tradícionális étterembe. Hihetetlen, milyen rend szerint esznek a perzsák. Reggeliznek, délben esznek valami gyümölcsöt, aztán 3-4 óra fele ebédelnek. Kora este gyümölcs ismét, majd rendes vacsorát esznek este 9 és 12 között. Ez így egész általános, azt figyeltem meg. Ettem itt egy egész finom kebabot, aztán jött a nagy közös fotózkodás, mint mindig.
Másnap reggel jó korán keltünk, majd benn a városban bedobtunk egy fermit. Ez a fermi egészen hasonlít a tejbegrízhez. Érdekes, hogy ilyen nagyon eldugott kis kifőzdében tudtunk ilyet venni, ahol mindössze 2 féle ilyen főzelék állagú valamit árultak. Felcsíptük Ali barátait, Saeedet és Alirezát, majd csapattunk is Palangderreh felé. Kb. 20 percet sétáltunk a sziklákig. Még épp árnyékban voltak az utak, időben voltunk. Indítottunk két elég combosnak tűnő táblamászással. Alireza mászott először. 5.11a utat mászott nyögve és párszor belepihenve. Na mondom, ez is jól félre van skálázva. Jó, akkor rámegyek, talán pár részletben kiküldöm. Aztán mikor megéreztem, hogy tapadnak az ujjaim a sziklához, rögtön máshogy álltam hozzá. Brutális tapadáááááás!!!
Hát igen, nem vagyok hozzászokva, hogy 10%-os páratartalomban másszak. Csak néztem mint Jani a moziban, úgy tapadtam a falra, mint a gekkó. Utána egy 5.11b is kiment, majd ránéztünk egy jó áthajló 5.12a-ra. Ez mondom végre az én stílusom. Agyatlan zsebes-nyúlós áthajló majomkodás. Aha, csakhogy nem volt valami prémium kondiban az alkarom. A stand alatt 1 méterrel eldurrantam, zuhantam. Második körben meg letörtem egy jókora tömböt, megint zuhantam. Harmadjára végre kiment ez is. Aztán miután a srácok már csak napernyővel biztosítottak, kezdett forró lenni a levegő, inkább le is léptünk.
Mentünk enni egyet. Egy jó abgushtot. Ez egy elég érdekes kaja. Megfőzik a marhahúst, a húslevest tálalják a marha faggyújával, amihez adnak egy diótörőt, hogy összezúzd. A színhúst meg mellé készítik csicseriborsóval és hagymával, amit szintén össze kell zúzni hogy egy nagy adag massza legyen. Hát nem lett a kedvencem a kaja, de azért nem is volt rossz. Lepihentünk délután, majd jött a gyümölcs és a sholezard. Nos igen, nekik is meséltem a kedvencemről. Természetesen Ali felesége automatizálta is magát. Egyszerűen imádom őket. Úgy a kedvemben akarnak járni! Még egyet aludtam nálunk, majd szépen csapattam tovább a következő városba, Quchanba. Itt is meg volt beszélve egy vendéglátás, Ahmet akart engem vendégül látni. Érdekes, mert Ahmet egy szót se tud angolul, mindent a lánya, Maryam tolmácsolt közöttünk. Hihetetlen, Iránban szerintem nem lehet éhen halni. Mindig annyi kaját tálalnak elém, hogy majd megfulladok, úgy telezabálom magam.
Csoma Sándor minden bizonnyal nem részesült ezen a szakaszon ilyen vendégszeretetben. Leírásai szerint a karaván Teherán és Mashhad között az Alborz hegység oldalában közlekedett. Akkoriban az európaiak elfogadottsága pont az ellenkezője volt a mostaninak: hitetlennek tartották őket, nem szívesen álltak szóba a keresztényekkel.
Ahmetéktől elindulva mesés hátszelem volt végre. Ki is használtam, mentem mint a mérgezett egér. Tapostam a pedálokat, valahogy éreztem, ezt most ki kell használni. Így is volt. 10-kor teljesen megfordult a szélirány, 50 km tekerés után már szemből kaptam. Golbaharig jó nehezen jutottam el, 95 km-nél ugyanis ismét volt egy meghívásom ebédre. Shahab és felesége várt engem, ismét hatalmas terülj-terülj asztalkám (szőnyegem) volt. Jót ettem, majd aludtam.
Tudtam, hogy nem érdemes nagyon sietni: van hátra 40 km teljes szembeszéllel. Minél később megyek, annál gyengébb lesz a szél. 5 óra után be is pattantam a fotelbe, aztán becsorogtam Mashhadbe. Mostafa és Behnaz ugyanis várt már engem. Ők voltak azok, akik megállítottak és rögtön kiderült, hogy mászók és bringások egyben. Nem volt kérdés hát, hogy kinél leszek elszállásolva Mashhadben. Mikor odaértem, ott volt Emin és Meshi is. Mindnyájan mászók. Nagyon jókat dumáztunk, jókat ettünk. Nekik is elmondtam, hogy mennyire szeretem a sholezardot.
Mit látok másnap reggel? Meshi telepakolta az asztalt egy tonna sholezarddal. Nem hiszem el, de tényleg. Most álmodok, vagy mi van? Néha olyan ez az utazás, mintha már rég egy másik életet élnék, vagy egy álomban élnék. Itt vagyok elszállásolva ingyen, puszta vendégszeretetből egy nagyvárosban és a házigazda barátja egy hétre elegendő sholezardot főz nekem hajnali 6-tól 8-ig!!!
Na persze nagyon hamar pofára kellett esnem a türkmén nagykövetségnek köszönhetően: miután elmentem a google maps-en jelölt ambassade de Türkmenistan nevű helyre és nem találtam ott semmit, csak egy koszos kaput, átcangáztam a Türkmenistan consulate nevű helyre. Itt szépen odanyomtam nekik az útlevelemet meg a papírt, amit Teheránban adtak. Erre közölték, hogy ma zárva vannak. Ok, rendben, mondom. De valamiért mégis benn ül a 3 papírzabáló.
- Az rendben, hogy ti zárva vagytok, de mégis itt vagytok. Kérlek adjatok egy pecsétet és már itt se vagyok.
- OK, holnap reggel 9-kor.
- Jó, de én holnap reggel 9-kor nem vagyok ám itt. Én most vagyok itt és ti most itt vagytok. Akkor mi az akadály?
- Az hogy nem vagyunk nyitva. Nézd, itt van kiírva.
- OK, de én ezt a táblát Teheránból nem látom, mert nem látok el idáig. Én a google-t látom, amiben azt írjátok, hogy ma nyitva vagytok.
- Holnap gyere vissza.
Baromi dühös lettem. Akkor ezek szerint a holnapi hűvösben bringázás kilőve: 9-re ideérek, ezek 10-kor majd talán kiadják az útlevelemet. Visszamentem Mostafához, volt egy videóchat megbeszélve Mónival, KisGerit szervezünk ismét. Móni nem jelentkezett, úgyhogy bementem a városba Mostafával együtt, mocival.
Kellett vennem új tápkábelt a laptophoz, valamint megnéztük a város névadóját, a mecsetet, Imam Reza sírjának komplexumát. Csoma Sándor annak idején be se léphetett a szent helyre: nem mohamedán hívőnek (gyaurnak) tilos volt a belépés. Rám csak egy szomorú szabály vonatkozott: nem vihettem be a fényképezőgépemet. Na sebaj, így legalább többet csodáltam a saját szememmel az elképesztő csillogó épületet. Egy pár fotót meg lőttem a telefonom belső kamerájával – miután a külsőnek az autófókusz motorja meghalt.
A nézelődést követően egy kiadós videóchatet lenyomtam Mónival, majd Eminnel leléptünk mászni a közeli parkba, a zsír új mászófalra. Igen combos utak voltak felszórva! Azt hiszem, összesen 3 utat tudtam megmászni szabályosan, egyben. Durva. Ki is fáradtam, mentem aludni. Másnap újra menni kellett partyzni a konzulátusra.
Reggel egész simán ment az ügy a türkméneknél. Valamiért 55 Dollárt kértek el tőlem, amit nem értettem, mert mintha Teheránban azt mondták volna, hogy összesen kell ennyit fizetni, igényléssel-kiadással-belépéssel együtt. Most tartottam 65 Dollárnál. Jessz. Még egy rövid snittet forgattunk a mecset előtt Eminnel, majd elbúcsúztunk egymástól. Rendkívül hálás vagyok nekik mindenért, olyan kedvesek és odaadóak voltak! Persze hogy nem hagyták, hogy fizessek a mászásért. Elköszöntünk, majd mindenki ment a maga útjára. Én még bedobtam egy hamburgert, aztán csak délután hajtottam, egész késő estig.
Nem sok minden történt a türkmén határig. Talán megkergetett egy pár kutya. Klasszik. A határra érve valahogy éreztem, hogy nekem inkább el kéne költenem a maradék Riálomat, mert úgy gondoltam, nem fogják valami mesés áron beváltani. Vettem cukrot, rizst, kenyeret és még pár finomságot. Este érkeztem a határra, kb. 6 óra volt. A határ zárva, holnap reggel 7-kor lehet menni – mondták az első bódénál. Találkoztam egy ausztrál mocissal, akivel sokat dumáltam és végül ugyanott aludtunk: az egyik határőr bódé mellett. Hasznos infóval szolgált, mert elmondta, hogy 14 Dollárt kértek el tőle a belépésnél. Megkönnyebbültem, mert akkor marad 1 Dollárom. 100 Dolcsit ugyanis sikeresen elköltöttem egy jó vastag pehelykabátra Mashhadban. Nem sok egy pehelykabiért, nade azért maradhatott volna több is. 120-ról indult így is az alku, direkt mondtam, hogy némi tartalékra szükségem lesz, csak 100-at tudok érte adni. Jó hogy gondoltam erre. Most van 1 Dolcsi tartalékom. A maradék Riálomat meg beváltom, csak elég lesz majd arra a két napra amíg Maryba érek.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
