A holdfényben káprázatos látványt nyújtottak az ókori szobrok, egész különleges érzés lett úrrá rajtam. Mintha egy másik világba csöppentünk volna, egy régebbi korba. Egészen borsózott a hátam, olyan hangulatot árasztott a hely.
A hegyen sátraztunk kb. 50m-re a szobroktól. Reggel érdemes volt korán felkelni, mert az első dolog, amit megláttam a napfelkelte előtti fényekben, az alattunk tekergő Eufrátesz folyó volt. A szobrok mellett állva néztük végig a napfelkeltét, ahogy lassan beragyog mindent arannyal. A hegy körül korzóztunk azzal a rengeteg törökkel, akik hajnalban jöttek fel a hegyre autóval, hogy lássák a napfelkeltét. Mi visszamentünk a sátrunkhoz reggelizni, de sajnos útban voltunk a munkásoknak. Miután kiderült, hogy pont egy építkezéshez szükséges zúzottkő-halom kellős közepén sátrazunk, szó szerint szednünk kellett a sátorfánkat. Miután odébb települtünk, még be is fogtak minket két kör talicskázásra. Egyszerűen nem értettük, hogy tudnak ezek a munkások szaladva talicskázni, folyamatosan, ráadásul 2100m magasságban. Nagyjából egy óra munka után összerogytak, és kb. egy órán át beszélgettek és cigiztek. Közben minket meglátogatott két kíváncsi tehén, mialatt reggeliztünk. Olyan szépen összenyálazták a cuccainkat, mintha csak direkt tették volna. Végül egy munkás elkergette őket, szerencsére a kajánk szárazon maradt.
A hegyről legurulni kész élvezet volt, majdnem egy órás élménymenet volt. Mivel pihenőnapot tartottunk, nem csináltunk semmit csak gurultunk, ettünk és döglöttünk, és ettünk.
Még este igénybe vettük a „feribot”-ot, vagyis a kompot, hogy átkeljünk az Eufráteszen. Az Eufrátesz partján olyan jót vadkempingezhettünk volna! Csupán egy szélvihar keresztbehúzta számításainkat. Akkora szél támadt, hogy vitte be a cuccainkat a folyó felé. Sátrat kellett állítanunk, mert aludni se tudtunk. A sátrat ha nem ketten fogjuk, akkor fel se tudjuk állítani. Termetes sziklákat fektettünk a sátorszoknyára, nehogy elvigye a fejünk fölül az egészet a szél.
Reggel mintha mi sem történt volna, olyan nyugodt, csendes időnk volt. A folyón egy hullámot nem láttunk. Le is mentünk fürdeni, ezt nem lehetett kihagyni.
Kurdisztánban bicikliztünk, amikor egy Tigris menti kisvárosban, Bismilben ebéd után néztünk. Egy igen hangulatos utcára keveredtünk, ahol megannyi utcai árus és döneres volt. Először rendeltünk egy-egy dönert, majd kesudiót és mogyorót vásároltunk.
Mindenki nagyon közvetlen volt velünk, gyakorlatilag az összes árussal váltottunk néhány szót, majd a fényképezőgépemen mutattam pár képet, amire nagyon rá voltak izgulva. Mikor elkezdtük majszolni a dönert, leültünk és mindenki békén hagyott. Viszont a mellettünk lévő fodrászüzlet egyik alkalmazottja megszólított minket:
- Barátaim, nektek szükségetek van egy hajvágásra!
- Valóban? Ki vagy te?
- Mehmet vagyok, az itteni mesterfodrász. Gyertek be, levágom a hajatokat.
- Rendben, miért is ne – Misi úgyis ki akart próbálni egy török fodrászatot.
Befáradtunk szépen a szalonba, ott neki is látott Mehmet a munkának. Először Misiből faragott embert, közben én kanapészörfön próbálkoztam szállást szerezni Dogubayazitba. Hamarost én is sorra kerültem, jó alapos nyírást kaptam. Meg is borotvált a fodrászmester, sőt valami hidratáló arcpakolást is kaptam. Elég gusztustalanul nézett ki, de jó érzés volt, mert tényleg felüdítette a bőrömet.
Mehmet ajánlotta, hogy együnk még egy dönert, de most egy másik árustól vegyünk, mert az finomabb. Igaza volt, jóízűen faltuk a majd negyven centis tekercseket. Még kaptunk Mehmettől egy meghívást Mardinba, hogy ugorjunk el hozzá estére meló után. Nagyon csábító volt, tudtam, hogy Mardin veszettül szép város, tulajdonképpen Mezopotámia peremén fekszik egy kisebb magaslaton. Sajnos így is nemet kellett mondanunk, mert sietnünk kellett az Araráthoz. Mi is meghívtuk Mehmetet hazánkba, hátha egyszer Európába jut, szívesen látjuk. Este átmentünk egy Batman nevű városon, de nem láttuk a filmkaraktert sehol. A városhatárt jelző tábla mellett viszont mi is pózoltunk egyet, új frizuránkat megvillanthattuk végre.
