Reggel behívtak egy teára a rendőrök. Jól esett, mert elég hűvös volt a reggel, fagy volt. Csakhogy hamar elkezdett olvadni, amint besütött a nap. Összepakoltam és gurultam lefele. A betonozott út nem volt tökéletes a lejtőzésre, mert kicsit rázott. De legalább volt valami burkolat! Egy bizonyos pontig. Aztán jeges-saras betört pocsolyás földúton haladtam tovább, mindenfele igyekvő emberek építették az utat. Hamarosan talán befejezik ezt az egész hágót. Végül hamar átzötykölődtem a befejezetlen szakaszon és a kerekeim gyönyörű aszfalton kezdték el levetkezni magukról a sarat. Csak úgy suhantam lefele, imádtam a lejtőzést. Jó volt az idő is, kicsi volt a forgalom is. Majdnem konstans 40 és 50 km/h között maradt a tempóm, igazán kellemes volt a lejtés. Én az ilyet egyszerűen annyira imádom! Nem tudom mihez hasonlítani ezt az érzést. Csak fekszek azt dzsalok. És közben csapja az arcomat a jó hegyi levegő. Zseniális! És közben döntögetem a rekut jobbra-balra. Semmi se ráz. Emberek mosolyognak körülöttem, de nem beszélünk. Néha jön valami csipásautó, kielőzöm, megyek tovább. Egy hatalmas flow az egész.
Aztán elkezdett követni egy motoros zsaru, miután ellenőrzött engem valahol föntebb. Semmi gáz, nem árt nekem, nem korlátoz. Megyek tovább. Leértem Dirbe, 1400 méterre. Kicsit lepihentem, vettem csokit, banánt. Kimentem a hídra, ott ettem meg szép nyugodtan a kaját. Megyek vissza a bringámhoz, jön egy busz jó lassan. Valami elég ócska módon manőverez, nagyon közel kerül a bringámhoz. Már csak fél méterre van a bringámtól, kezdek a sofőr szemébe nézni. A sofőr bambán mered a távolba, nem foglalkozik a bringámmal. Szép lassan elkezdi tolni a bringámat a jobb oldaltáskánál fogva.
- STOP!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! TE MEG HOVA MÉSZ, AGYALÁGYULT? NEM LÁTSZ A SZEMEDTŐL???
Szerencsére megállt, mielőtt kárt tett volna. A bángó az egy helyben álló bringámat elütötte. Az igen, itt súlyosabb a közlekedés, mint gondoltam. Mentem szépen tovább, de éhes maradtam. Egy étteremben kértem egy omlettet. Végül a zsaru, aki követett engem az elmúlt fél órában, szintén az étteremben kötött ki, a velem szemközti asztalnál. Figyelmes lettem A pohárra. A pohár, ami ott van az asztalon. A pohár, ami mocskos és nem egy ember iszik belőle, hanem az asztal körül mindenki! Az igen! Nekem valahogy nem volt hozzá gusztusom. A higiénia itt súlyosabb, mint hittem. Mentem tovább, megálltam egy kisboltnál. Vettem ásványvizet. Röstellem, de igen. Ásványvizet. Mióta ez a durva hasmenésem volt, nem bíztam valahogy a vízszűrőmben. Buta dolog, de inkább az ásványvizet választottam. Haladtam tovább, gurultam még egy rövid darabon. Aztán hirtelen jött egy meredek emelkedő, szakadt a lánc.
- Pont ez hiányzott! Már úgy vártam!
Ez volt az első láncszakadásom az expedíción. Azért nem is olyan rossz. Nem volt jó a láncfeszítés, a hátsó váltó csak úgy lötyögött és csak nagyon gyatrán húzott az egyetlen váltógörgőjével. Ki kellett találnom valami megoldást. Azt találtam ki, hogy amíg nem találok valami vékony, elasztikus gumidarabot, addig végig a kezemmel fogom feszíteni a láncot az alsó tefloncső segítségével. Ha meglesz a gumidarab, a tefloncsövet felfüggesztem a csomagtartó valamelyik szakaszához. Így aztán kicsit hosszabbra hagytam a láncot, hogy sok áttételt tudjak használni, majd elindultam bal kézzel kormányozva. Egész jól működött a koncepció.
Haladtam, közben váltottak a zsaruk párszor, most már pickuppal kísértek. Nem sokat zavartak engem. Csakhogy este lett, én meg elfáradtam. A kopók pedig továbbra is követtek. Volt egy újabb csere. Meg kellett állnom, mert a csere még nem érkezett meg. Azt mondták, hogy 15 perc múlva itt van a csere. Eltelt fél óra, senki. Eltelt háromnegyed óra, senki. Jó, akkor én most körbenézek gyalog, hol lehet vadkempingezni.
- Hova mész?
- Körbenézek, hogy hol lehet aludni.
- Itt sehol. Nem aludhatsz az út szélén.
- Nem az út szélén akarok aludni, hanem valahol távolabb.
- Nem engedjük meg, hogy itt aludj.
- Még egyszer mondom, hogy nem itt akarok aludni, ezért indultam el, hogy körbenézzek
- Nem mehetsz el innen az engedélyem nélkül.
- De.
Aztán elindultam, hogy körbenézzek. A fontoskodó kopó meg jött utánam. Megyek le a folyó fele. Ott vannak egész jónak tűnő helyek. Jönnek szembe emberek, itt a telken dolgozók. A zsaru beszél velük, aztán azt mondja, hogy itt nem engedik, hogy aludjak. Persze, mert az előbb mondta nekik urduul, hogy nehogy megengedjék nekem az itt alvást. Így könnyű. Megyek vissza, nézem az út másik oldalát. Volt valami betonelem öntő telep, aminek a túlsó felében volt jónak tűnő hely. A bángó továbbra is kísért. Folyamatosan mondta, hogy én itt nem aludhatok. Én meg mondtam, hogy de. És aztán mondam neki:
- Nézd, én egy szabad ember vagyok, és én itt fogok aludni ma este.
- Nem, nem engedjük meg neked.
- Tényleg? Hozom a cuccomat.
Az arc nem tudom, mit akart. Talán olyan a főnöke, hogy ha kiad egy parancsot, akkor azt teljesíteni kell minden áron? Nekem folyamatosan a főnökére hivatkozott. Hogy ezt adták ki nekik parancsba. Visszamentem a bringámhoz, ott valami hisztit csaptak egy random pickupossal. Szegény random sofőrt rákényszerítették, hogy engem kísérjen. Természetesen bringaszállításról indult az alku. Én természetesen nem akartam menni sehova, de belefáradtam a hülyeségükbe. Elindultunk, tekertem, mentünk Timergara fele. Kezdtem nagyon fáradt lenni. Beértünk egy városba, ott jó erős dugó volt. Egy autóból kiszólt rám egy férfi:
- Hello my dear!
De olyan hangsúllyal, mintha tényleg a kedvese lennék. Durva. Úgy látom, itt Pakisztánban ez a „my dear” kifejezés elég univerzális. A forgalmi dugóban jól előre tudtam haladni, valamennyire lemaradt az engem kísérő autó. Gondoltam egyet és begurultam egy sötét mellékutcába. Sajnos zsákutca volt, csak annyit értem el vele, hogy az anyósülésen ülő zsaru elkezdett gyanakodni és türelmetlenkedve villogott a lámpájával. Mennem kell tovább. Rohadjon meg, semmi kedvem nincs továbbmenni. Aludni akarok! De mentünk tovább. Kb. 15 perccel később a kocsi megállt valami árusnál. Nem követett tovább. Ez azzz, talán most lerázhatom! Fogtam, bekanyarodtam egy tök sötét földútra. Csakhogy valahogy észrevette, hogy én oda lementem, és fél percen belül ott termett a rohadék. Zaklatott voltam. Zaklat a rendőrség! Morcosan kiszállt az arc a kocsiból. Valamit babrált a fegyverével. Nem szegezte felém, de úgy mozgatta, próbálta kifejezni, hogy nála van egy ilyen puska. Szemétláda. Persze, fegyverrel könnyű. Elkezdtem bőgni. Műbőgni, pontosan így:
Megértették, hogy mi bajom. Kérték, hogy még 10 percet bírjak ki, aztán elszállásolnak. Beleegyeztem. Innen elengedték szegény pickupost és egy motorost stoppolt le magának a rendőr. Elkísértek engem a legközelebbi rendőrállomásra. Végre, itt talán aludhatok. Volt egy kis füves placc az útszéli állomáson, egész jól nézett ki sátrazáshoz. De a rendőrök ellenkeztek, nem akarták, hogy én kinn aludjak. Én ragaszkodtam hozzá. De ők tovább ellenkeztek, azt akarták, hogy benn aludjak. Hát akkor csak megnézem, milyenek a kondíciók benn. Van ágy. Nem tűnik rossznak. Legyen, akkor alszok benn.
Ócska éjszakám volt. Reggel ettünk valami kekszet, ittunk teát, aztán én mentem szépen az utamra. Timergarában kicsit körbenéztem, már hiányzott az internet. Meglestem, milyen WiFi hálózatok vannak. Volt egy hálózat valami „GAS” névvel. Velem szemben volt egy gázkereskedő. Nem körítek, odamegyek a tulajhoz, mondom, hogy szeretném használni a wifijét. Szívesen segített, megadta a jelszót. Ott neteztem vagy fél órát, mikor elment az áram. Úgy meg wifi sincs ugye. Na nem baj, beszélgetünk. Plusz hoznak nekem ebédet is, meg kólát is. Nagyon jó arcok voltak. Timergarában bóklásztam egy kicsit, kellett gumi a tefloncső felfüggesztéséhez. Nem is volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Végül autóalkatrész-kereskedők adtak nekem használt gumibelsőt, felszeletelve. Tökéletes! Teát is kaptam tőlük. Felfüggesztettem a tefloncsövet és a hátsó váltót szabadon tudtam működtetni. Az első váltó továbbra is manuális volt: a tefloncső mozgatásával pakoltam a láncot egyik tányérról a másikra. Kész összkomfort volt így bringázni. Működött a keró. Timergarát elhagyva még gurultam egy jót, majd elkezdtem átbukni egy másik völgybe. Chakdara felé. Felfele csak figyelmes lettem az út szélén egy emberre, aki a bivaly szarvát faragta. Nem tudom, hogy pontosan mi a célja a bivalyszarv-faragásnak, de érdekes látvány volt.
Nem sokat haladtam ezután, egy fiatal mocis srác elegyedett velem szóba angolul. Meg akart állni, miután együtt mentünk már 5 perce. 2 falu között kérte, hogy álljunk meg. Szokásos kérdéseket kérdezte tőlem. Állítólag egyetemre járt, érdeklődött a magyarországi oktatásról is. Aztán miután kikérdezősködte magát, mentünk tovább. Kicsit előre ment, majd megint két falu között állt meg és engem is megállított. Kicsit bűzlött a dolog. Miért a két falu között áll meg mindig, a semmi közepén? Majd azt mondta:
- Csináljunk egy szelfit!
- Rendben, nyomjuk. Elővettem a telefonomat, csináltam egy szelfit.
- Miért nem a nagy gépeddel csinálod a fotót?
- Mert nincs kedvem ahhoz.
- Muszlim vagy?
- Nem, keresztény vagyok.
- Miért?!?!??!?!?!
- Mert keresztény vagyok. Figyu én lassan tovább mennék.
Úgyhogy elindultunk. A srác továbbra is jött mellettem, de már nem igazán csipáztam a társaságát. Továbbra is kérdezősködött:
- Szerinted ha meghalunk, utána újjászületünk?
- Nincs konkrét elképzelésem róla, lehetséges.
- Szóval nem osztod ezt a hitet, hogy van élet a halál után?
Csak néztem rá, és azt gondoltam, hogy gyerek, te most mi a túrós répát akarsz tőlem????????? Majd válaszoltam:
- Nem.
- Jó, értem. Most előre megyek, később várlak az út szélén egy teával.
- Rendben.
Aztán végre elment a kis tetű. Hát én ezt a beszélgetést nem tudtam mire vélni. Elég beteg agya lehetett ennek a fiúnak. Először is végig gondoltam, hogy mi lehetett a célja ennek a beszélgetésnek. Kis porbafingó a gyerek, de lehet, hogy egy keresztényellenes maffiában dolgozgat. Nem tudhatom, inkább óvatos leszek. Már nem csak a rendőrök zaklatnak, hanem a civilek is…
Nagyon lassan mentem és a kezem majdnem végig a jégcsákányomon volt. Kb. 10 perc bringázás után inkább bementem egy keskeny ösvényre a susnyásba és vártam fél órát. Aztán mentem tovább. Jó nagyot gurultam! 250 métert ereszkedtem le Chakdarába. A gyereket nem láttam többet, nagy örömömre. A városban vettem banánt és csapatit. Nem mentem messze a várostól, átmentem a hídon és elindultam a Swat autópályán. Már sötét volt és fáradt voltam, itt volt az ideje, hogy keressek sátorhelyet.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
