A főváros után belekóstoltunk a dombokba, majd 
megérkeztünk a hegyek közé. Egy termálforrásban sikerült másodjára megfürödnünk (érdemes számolni, ugyanis ez nem mindennapi alkalom egy expedíció során), majd nyakunkba vettük az emelkedőket. Egy délutánt és egy egész napot töltöttünk a Homoljske Planina hegységben, ahol kellőképp megedződtünk a későbbi hegyi szakaszokra. A hegyi utak nem a minőségükről voltak híresek, de a táj sokszor kárpótolt minket. Lassan közeledtünk Bulgária határához, szép időnk volt kivételesen. Nem úgy az este: vacsora után a bolgár határig hátramaradt 10 km-t akartuk legyűrni, ám az eső közbeszólt. Másodszor is átéltük a szakadó esőben sátorállítás páratlan élményét.
Következő nap kis mászást követően beléptünk Bulgáriába. Bulgária első blikkre egy szerény, kellemes és egyben kissé elmaradott országnak tűnt.
A szokások is furcsák, vicces módon szembesültünk a hazánk és Bulgária közti kulturális differenciával. Egy gulyát pillantottunk meg az út mellett, pásztor asszony vigyázott rá. Olyan mesébe illő volt, hogy muszáj volt lefotózni. Odamentünk az asszonyhoz, megkérdeztük szabad-e fotózni. Hevesen bólogatott, Misi azonnal felbátorodott és gépével a nénit célba véve kattintott. Miután a fotóalanyunk nemtetszését elég nyilvánvalóan kifejezte, elkezdtem kapizsgálni a dolgot:
- Te Misi, itt a bólogatás az azt jelenti, hogy NEM, ugye?
- De, gyanús hogy igen – tört ki belőlünk a nevetés
A néni se bosszankodott, tisztában volt azzal, hogy nálunk másképp működnek a dolgok. Jókedvvel elbúcsúztunk tőle, és csak nevettünk tovább magunkban. Aznap rájöttünk, hogy nem kell a vidámparkba menni, ha igazi hullámvasutat akar az ember. Minden falu egy kis völgy aljában feküdt, ahonnan szabályszerűen 200-300m-t kellett emelkedni, hogy kiérjünk a szántóföldek szintjére. Itt jöttek a felharmonikusok – vagyis kisebb hullámhosszú fel-le szakaszok, majd érkezett az újabb falu a völgy aljában. Az unalmas hullámvasutat a néhol felbukkanó teknősök és minket megkergető vérszomjas ebek tették változatossá.
Botevgradban szépen bevásároltunk hogy összedobhassunk egy jó szaftos bolgár tejből készült tejberizst fahéjjal és vörösáfonyával megfűszerezve. Misi odaszólt mikor mögöttem tekert, hogy a táskám olyan, mintha folyna ki belőle valami cucc. Tök fehér az oldala. Leszállok, nézem, hogy mi a nyavaja. ÁÁÁ takarodj, letört a tejesdoboz kupakja. Basszus, gyors pakolok ki a táskából, mindent törlök le WC papírral. Az összes vizünket elhasználom táskaöblítésre. Az erőspistás üvegben tárolt mosogatószer most marha jól jön. Szépen összepakoltunk, miután végetért az egyórás táskatakarító hadművelet. A tejes-mosogatószeres szutykot nem tudtam teljesen kitakarítani, mert elfogyott a víz. Indultunk tovább. 50 azaz ÖTVEN méter múlva ott volt egy forrás. Na. Hát ez is az én formám.
Botevgradtól távolodva kis falvakon haladtunk keresztül. Egyik faluban kerestünk egy kisboltot, ahol újabb doboz tejet vehetünk. Siker, röffentettük a gázfőzőt. Míg főztünk, körénk gyűltek a helyi kemény csávók. Az egyik elkezdett kérdezősködni, hogy mennyit tudok fekvőzni, és a vége az lett, hogy egy fekvőtámasz versenyben kötöttünk ki. Mario Dimitrov barátom nyert. Végignézték, míg megesszük a finom tejbegrízt, majd elkísértek minket a falu széléig. A srácok mind bringával voltak. Míg velünk tekertek, néha leért az első kerekük is. Azt hiszem nem kell túl sűrűn cserélni az első gumijukat.
A legeldugottabb bányász falvakon haladtunk keresztül a Zlatitsa hágó felé. Kissé nyomasztó volt, az időjárás is rányomta bélyegét a hangulatunkra. Délután vagy 3 órát másztunk a hírhedt 1300m magas hágó felé, murvás-aszfaltmaradványos utakon. Fent választanunk kellett az alagút és a továbbra is emelkedő, hegygerincre vezető út között. Miután meggyőződtünk, hogy mindkét út ugyanarra visz, egyértelmű volt, hogy az alagúton át megyünk. Egy krosszmotoros srác állt meg előttünk, jó tanácsot adott a továbbhaladáshoz. Állítása szerint az alagútban nagyon mély víz van, nem tudunk átmenni, a hágót javasolja. Úgy mutatta, kb. tengelyig érő víz van bent. Hát, az nem buli. De a hágó se buli. Ő a hágó felé ment, de neki könnyű volt hisz egy mozdulatába került az egész. Mi viszont fontolóra vettük, hogy saját magunk is meggyőződünk annak a pocsolyának a méretéről. Az alagútban zéró világítás miatt a fejlámpánk fényére támaszkodva botorkáltunk át a pocsolyák mellett, sikeresen megúsztuk szárazon a dolgot. Azonban ennyiben nem merült ki az aznapi viszonyunk a vízzel. Mikor kitekintettünk az alagút túlsó kijáratán, egész elment a kedvünk a lejtmenettől: a hágó déli oldalán leszakadt az ég, úgyhogy már öltöztünk is az esőruhákba. Jól bebugyoláltuk magunkat, aztán megkezdtük az ereszkedést.
Eleinte vízmosta földutakon haladtunk, ahol kispatak nyaldosta a gumikat, később keskeny aszfaltsávon gurultunk. Nagyon praktikus vízelvezetőket konstruáltak az út építői: kb. 10cm széles kimetszéseket készítettek az út teljes szélességében, amiket nagy örömmel fogadtunk 50 km/h sebességnél. Ugyan perecelés nem volt, de Misi első táskái előszeretettel hagyták el a csomagtartóját a nem túl gyengéd ütéstől. A lejtmenet alján már én voltam a forgalmi irányító, minden vízelvezetőnél integettem Misinek, hogy aktiválja a satuféket. Így elkerülhetők voltak a bringát elhagyó azonosítatlan repülő lények. Este Zlatitsa mellett ledobtuk a bringákat, és jót nevettünk magunkon mikor egymást szemügyre vettük. A sár úgy beborított minket, hogy a ruhánk színe már csak nyomokban volt látható.