Olyan jó helyen sátraztam, amire nem is számítottam: az út fölött, a partfalban volt egy kicsi sík rész, ahova fain kis út vitt föl. A sátrazással csak annyi bajom volt, hogy fagypont körül volt a hőmérséklet és a főzés miatt a ponyva belsejére lecsapódó gőz lassan elkezdett lecsöpögni rám, nem fagyott meg a ponyván. Így aztán sokat kellett törölgetnem a ponyvát magam fölött a törölközőmmel. De hát ez legyen az én legnagyobb problémám! Életben vagyok, nem sérültem meg, nem fagyott le semmim és nem is utasítottak ki az országból, ráadásul bringázhatok! Teljesen zavartalan éjszakám volt.
Reggel szállingózott a hó, de szerencsére nem esett komoly mennyiség az éjjel, járhatónak tűnt az út. Szépen lassan összepakoltam (szokásos kb. 1 órás pakolás reggelivel), majd rátettem a kereket az útra. „Havas az út, havas a táj. Fehér az egész világ!” Ment a fejemben a Bojtorján dal. Jó hangulatban haladtam, de azért sokszor kicsúsztam, mentem aztán inkább rollerezve a nehezebb részeken. Volt egy fazon, aki gyalogolt ugyanabba az irányba, amerre én. Vagy egy órán keresztül előzgettük egymást, ami azért ez egy kicsit idegesített: szummában lefelé megyek, mégis egy gyalogos tempójával haladok. Minek van ez a bringa? Na sebaj, csak jól jön még valahol!
A fazonnal együtt értünk be egy kedves kis faluba, ahol nekem kedvem szottyant enni egy kenyeret. Csak egy sima kenyeret, semmi mást. Megkérdeztem őt, merre találok pékséget. Erre fogta magát, bekopogott a legközelebbi házhoz, ahol egy idős úrral pár szót váltott. Már hívtak is oda. Rögtön be is hívtak a házba mindkettőnket. Nekem csak egy kenyér kell. Nade legyen, egye fene. Nem bántam meg: prémium meleg szobába hívtak be minket, ahol az asszonyok el is kezdtek szorgoskodni értünk. Tojást rántottak és egy adag túrót szervíroztak elénk, friss csapatival és a szokásos tejes teával körítve. Közben megmutatták, hogyan készül a házi csapati: egy vastálat tesznek a vaskályha tetejére, amin tetszőleges vastagságú lepénnyé lapítják a tésztát. Megforgatják párszor és kész is van. A csapati az egyik legfinomabb kenyér, amit valaha ettem. Eddig a top 5 kenyér, amit világszerte ettem:
- svaneti puri – Grúzia
- sengek – Irán
- lepénykenyér – Bulgária
- burgonyás kenyér – Erdély
- házi csapati – Pakisztán
Nem tudom, hogy mi a titka a jó kenyérnek, de nagyon kevesen tudnak igazán finom kenyeret készíteni.
Remek reggelit tudhattunk magunkévá. El is indultunk, a kapuban én rákérdeztem, mennyi az annyi. Hevesen tiltakoztak, hogy én bármit is fizessek. Hát, oké. Pedig nekem nem okoz gondot. Mentünk tovább. Még egy kicsit kerülgettük egymást a csávóval, aztán kicsit haladósabb volt a terep. Végig ilyen 5-10 centi hó volt, többé-kevésbé letaposva. Ahogy haladtam lejjebb, egyre több nyom volt, egyre jobban le volt taposva és egész stabilan tudtam tartani a rekut az úton. Elöl nagyon alacsony nyomást használtam, lehetett vagy 1 bar, hátul meg kb. 2 bar volt a nyomás. Nem kellett több, mert nagyon lassan, óvatosan haladtam. A fékek folyamatosan szedték fel a havat és siralmas volt a fékerőm, a pofák meg rohamosan koptak. Mindenesetre elég nyugisan, békésen, boldogan haladtam lefele. Megláttam egy boltot, ahol először sikerült is pénzt költenem: vettem kókuszos kekszet és kamu oreot. Nem is kellett nekem más. Mikor mentem vissza a bringámhoz, leszólított egy csupa mosoly fazon:
- Hello my dear!
Azonnal meg is hívott a házába. Azt akarta, hogy legalább 2 hónapot töltsek el nála, ingyen és bérmentve, akár azonnal, akár évekkel később. A meghívásának oka: a gyerekeinek kevés lehetősége van angolt tanulni, mert nem jó az oktatás itt a felső Chitral völgyben. Én tudnék velük beszélgetni és úgy tanulnának egy kicsit. Végül mondtam, hogy majd valamikor máskor élnék a lehetőséggel, úgyhogy elbúcsúztunk. Zarbaharral Megegyeztünk, hogy Powerben találkozunk, ami még kb. 15 km-re volt. Mikor elindultunk, elkezdett sűrűbben esni a hó. Rögtön kaptam is a felajánlást, hogy dobjam föl a bringámat a pickupra. Nyilván visszautasítottam, nekem ez gyerekjáték. Van út, lehet tekerni, ráadásul lejt is az út. Hát nem vagyok én puding. Szépen ereszkedtem le a völgyben, csodás falvak között mentem el a hóesésben, a kerekeim pedig már-már elkezdtek vizes szilárd talajt fogni. Az egyik faluban megláttam Zarbahar kocsiját, pedig ez még nem Power volt. Ő épp egy autószerelő üzletben próbált meg tüzet csiholni egy kupac grill faszén brikettből, gyufa segítségével. Behívott a boltba, mondta, hogy ez a testvérének a boltja. Elkezdte kifejteni, hogy ő egy elég jól ismert politikus és nagyon sok embert ismer itt a völgyben. Próbálta meggyújtani a tüzet. Nem ment, pedig már a fél skatulya gyufát elhasználta. Hát nem egyszerű briketten tüzet csiholni indító folyadék nélkül. Hoztam is a benzinemet, megelégeltem. Mikor kinyitottam a kupakot, érthetően mondtam, hogy várjon. Kicsit löttyintettem a benzinből, erre a hülye rádobja a gyufát, mikor én locsolom a benyát. Idióta. Jól leüvöltöttem, szerencsére csak egy nagyot lobbant, nem lettem Darth Vader. A második körben megkértem, hogy semmit ne csináljon, amíg nem szólok. Megértette. Szépen lassan csöpögtettem a brikett rakásra a benzint. Az a jó, ha beissza a cucc, szóval kell neki egy kis idő. Aztán mindenkit megkértem, hogy távolodjon el szépen a „tűzhelytől”. Távolról rádobtam egy gyufát, hatalmasat lángolt, aztán szép nagy lánggal égett. Végre sikerült meggyújtani. Az emberek itt nem használnak gázos fűtést, a völgyben minden fűtés fával vagy faszénnel működik. Miután kicsit átmelegedtünk, eltoltuk a bringát Zarbahar rokonaihoz, a közeli házhoz. Beugrotunk egy ebédre. A ház kertjébe toltam a bringát és bevittem szépen a pehelyzsákomat, hogy lecsekkoljam, átázott-e a tokja. Igen, határozottan, ez a tok nem vízálló. Volt egy fiatal lány, aki nagyon szorgosan elkezdte szárítgatni a cuccaimat a vaskályhánál.
Nagyon aranyos volt, ahogy a kazoot szárítgatta, nagyon akartam készíteni egy fotót róla, de a 20 milis nem nagyon akaródzott megszáradni. Ezt utálom ebben az enyhe havas nedves időjárásban, hogy az objektívek használhatatlanok lesznek. A 85 milis is balhézott. Mérges voltam.
Megebédeltünk, teáztunk, aztán mentünk is vissza. Mikor már gurítottam volna ki a biciklit, vettem észre, hogy hiányzik a gopro a kormányról. Pedig én ott hagytam. Zarbahar mondta, hogy a két kis szaros, aki a házig kísért minket, bejött a kertbe és lelopta a kamerát. Míg mi benn voltunk, a lány egyszer kinézett szerencsére, és látta, hogy szedik le a kamerát a kis porbafingók és szaladnak el vele. Rájuk ordított, de állítólag azt mondták, hogy ez az övék. Komoly hadjárat indult a gyerekek és a kamera előkerítéséért, én meg csak röhögtem egyet. Biztos voltam benne, hogy ebben a parányi faluban megkerül az ilyen, főleg, hogy a lány látta és ismerte a tolvajokat. Tiszta szégyen, később egy random fiú hozta nekem vissza a kamerát, akit még nem is láttam.
- Hol a két betyár? – kérdezem
- Ők nem jönnek – válaszolta Zarbahar
- Kár, jól felpofoztam volna őket.
Itt láthattok pár felvételt, mikor a kis gyökerek próbálgatták a gombokat és valami eldugott helyen mászkáltak. Nem tudom, mi volt az elképzelés, de elég gyenge volt.
Aztán Zarbahar elkezdett nekem mindenfélét mondogatni, aminek felét se értettem. Még pár órája azt mondta, hogy ő a mai nap Chitralba akar érni, de legkésőbb másnap, aztán jött azzal, hogy mi piknikezünk, aztán mondta, hogy most elugrunk a másik kocsijához, meg hogy most itt alszok hotelban, meg ott alszok náluk otthon, stb. Én már nem bírtam követni, nekem ez sok volt. Nagyon gyenge volt az angolja és mikor én mondtam valamit, mindig rávágta, hogy „oké”, pedig nem értette, mit mondok. Végül kikötöttünk a másik kocsijánál. Ééééértem! Szóval most vett egy másik járgányt, amit éppen szerelnek, de rosszul haladnak a javítással, így később megy Chitralba! Jó. Nagyon érdekes látvány volt, ahogy a kis vödörbe gyújtott tüzet rakosgatták a szerelő alá a szerelő inas gyerekek.
Zarbahar a legendát vásárolta, a jó öreg Land Cruisert, csak nem volt valami mesés állapotban motorikusan. Sötétedésig ment a szerelés, aztán mindannyian Zarbahar unokatesójának a vendégszobájában kötöttünk ki. Megvacsoráztunk, aztán mindnyájan nyugovóra tértünk.
Reggel sokkal jobb idő volt. Nem esett már a hó és tisztulni kezdett az ég. Fúúú de jó, végre láthatom a hegyeket!!!
Nagyon örültem, boldogan tekertem tovább, miután 3x visszautasítottam Zarbahar vendégmarasztalását. Power környéke nagyon tetszett, jó fények is voltak. Aztán egy bölcsész fazon ment el mellettem mocival, aki behívott engem egy teára. Dél volt, úgyhogy biztos voltam benne, hogy ez nem csak egy tea lesz. Jól gondoltam. Megkérdezte, mit szeretnék enni, mire én csak annyit válaszoltam:
- Csak semmi speciálisat. Amit te eszel amúgy is!
Hűűű de finom csirkepörköltet csináltak nekem! Wááó! Nem semmi, ezek a pakik nagyon tudnak főzni! Jót döglöttünk kaja után is, én nagyon teleettem magam. Vagy fél órán át moccanni se bírtam. Aztán szépen döcögtem tovább. Nagyon lowrider volt a bringa, miután beszakadtak a rugóstagtartó fülek. Nem mentem gyorsan, élveztem a fényeket, a friss levegőt, az ÉLETET.
Csak úgy krúzoltam, és arra gondoltam, hogy csak ezért a mai napért érdemes volt már élni. Út mentén kedves emberek köszönnek rám, én kedvesen vissza köszönök, és mosolyogva megyek tovább. A napnyugta mennyei volt, szintén.
Este már sötétben beértem egy faluba, ahol egy rendezett házikóhoz mentem, megkérdeztem, aludhatok-e a kertben. Ayub nagyon kedves volt, behívott a házába. Ő volt az egyetlen, aki angolul beszélt a családban. Szerencsém volt, mert ő épp látogatóba jött haza egy hétre, miután 14 évet eltöltött Karachiban anélkül, hogy egyszer is hazaugrott volna. Egy kicsit hihetetlen. Az volt az érzésem, hogy Isten küldte ezt az embert is. Egyszerűen olyan nyugalmat árasztott! Volt benne valami mesés. Ez az érzésem másnap reggel csak erősödött, mikor hajnalban félálmomban valami legendás éneklő hang jutott a fülembe. Mintha egy szerzetes énekelt volna valami érthetetlen nyelven. Nem tudtam, hogy ez valóság, vagy csak álmodok. Persze, lassan felébredtem és rájöttem, hogy Ayub Koránt olvas. Lencsevégre is kaptam.
Reggeliztünk egyet, majd én útra is keltem. Már igazán le akartam jutni Mastujba, érdekelt, hogy is néz ki egy pakisztáni város. Reggel kicsit háborgott a gyomrom, úgyhogy elkezdtem nyomni magamba a gyógyszert, a Coca Colát. Nem sok minden történt a nap során, kicsit unalmas utakon haladtam. Megkaptam az ezredik defektemet a Kenda külsőmön keresztül. Szerencsétlen belső már alig volt látható a foltoktól. A közelben épp gyerekek játszottak, természetesen az összes odaözönlött, mikor látták, hogy megállok. Két kisfiú elkezdett nekem segíteni. Profik voltak a defektjavításban! Mindent úgy csináltak, ahogy én szoktam. Kiszedtek egy halom tüskét abból az ótvar külsőből. Kiderült, hogy egyszerre volt szúrásos és felütéses defektem. Nem semmi. A papírvékony verseny terepgumim, a Racing Ralph meg vígan fut a hátsó keréken vagy egy hete defekt nélkül. Nagyon sajnálom, hogy a másik szétment. Na mindegy. Megjavítottuk a fiúkkal a defektet, majd adtam nekik almát és oreo kekszet. Megérdemelték.
Már majdnem beértem Mastujba, de átléptem a 9 ezer kilométert, szóval muszáj volt megállni fotózkodni. Jött 4 tizenéves fiú, kicsit bandáztak velem. Menő arcok voltak.
Sajnos cigiztek, pontosabban cigizni akartak, de nem volt tüzük, nekem meg az összes gyújtóm és gyufám döglött volt. Jó tudni, kell vennem gyufát. Az egyik srác mérgében földhözvágta a cigis dobozát. Ott is hagyta. Én lehajoltam érte, odaadtam neki. Mondtam, hogy ez most elmegy a következő kukáig. A reakció meglepett: a srác megbánóan és egyetértve eltette a zsebébe az összegyűrt cigisdobozt. Na ez a legritkább, és legtiszteletreméltóbb magatartás egy tizenévestől. Nyomtunk pár fotót, aztán szépen elindultam. Begurultam Mastujba.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
