58. Kihívás: elbújni az indiaiak elől

Posted on Posted in Fotózás

Az út egyszerűen prémium volt, pedig ez a régi út, velem párhuzamosan fut az új út, ami ha jól tudom vagy autóútnak, vagy autópályának van hirdetve. Mindenesetre nekem nagyon jó dolgom volt, mert csak úgy siklott a reku, csak kicsit nagy volt a forgalom ennek a lezárásnak ellenére is. Már olyan meleg volt, hogy inkább beiktattam egy sziesztát az ebéd után, miután a nap is túl erősen tűzött.

Este egy olyan helyet néztem ki, ahol a műholdkép szerint nem volt termőföld, hanem valamilyen homokos parlag volt. Az az én helyem, akkor nem fogok kerítésekbe akadni. Igen ám, de egy nagyon pici falun kellett áthaladnom a rekuval, ami nem volt jó ötlet! Az utolsó háznál ugyanis észrevették a halkan suhanó kéken világító űrhajómat, és megijedtek a rajta utazó marslakótól! Valaki ordított egy nagyot a háznál és a következő pillanatban egy brutálisan erős szpotlámpa csóvája vetődött rám. Nem akartam megállni, mert simán csak bele kellett taposnom és le is ráztam őket. Csakhogy ahogy mentem a távolban, egyre több kiabáló hangot hallottam, pont olyan volt, mikor kirobban egy lázadás. Fhűű mondom ez mi a rosseb?! És láttam a távolban mögöttem, hogy szaladnak lámpákkal az emberek. Mi a rákoskerek?! Na most robbantottam, mint Contador a hegyi hajrában. Mentem vagy 35-tel, ami a dög nehéz rekummal nem egyszerű mutatvány. Erre elindult egy motoros is, aki lassan-lassan beért engem. Egy motoros nem baj, gondoltam. Azzal megbirkózok. Be is értem egy következő kisfaluba, és megálltam, amint beért engem. Nagyon izgatottan néztek rám.

  • Mit csinálsz itt? – kérdezték angolul
  • Épp kempinghelyet keresek, aludni akarok. – válaszoltam úgy, mintha a nem is lihegnék, a világ legtermészetesebb hangnemén.
  • Nem megengedett.
  • Szerintem de. Van valami probléma?
  • Nincs probléma. Csak várj egy kicsit.
  • Oké

Érkezett egy kocsi, kiszállt belőle a helyi okostojás. Ő is tudott valamennyire angolul.

  • Mit csinálsz itt?
  • Épp kempinghelyet keresek, mert aludni akarok. – mutattam neki a műholdképen, hol is szeretnék aludni
  • Nem aludhatsz ott, túl veszélyes.
  • Semmi gond, én minden éjjel kinn alszom a vadonban.
  • Van útleveled?
  • Van.
  • Mutasd!
  • Miért?
  • Mert meg akarom nézni.
  • Rendőr vagy, vagy micsoda?
  • Nem, de le akarom fotózni a biztonság kedvéért.

Végül is abból sok rossz nem származhat, csak odaadtam neki hadd fotózgasson. Befotózta és betelefonált bizonyára a rendőrségnek.

  • Nincs szükség a rendőrségre, mert van vízumom és teljesen legálisan vagyok itt. Mehetek tovább?
  • Igen, de inkább mandirban aludj. A másik településen van mandir, ahol alhatsz.
  • Jó, akkor megyek.
  • Jó.

Erre elindultam, mehettem szép nyugodtan. Haladtam kifele a faluból, és már majdnem kiértem, mire megjelent három gyerek, ismét motorral.

  • STOP! STOP!

Megálltam, nem értettem, mi van.

  • Mi a baj?
  • Nem mehetsz tovább.
  • És miért nem?

Nem érkezett válasz, de mondták, hogy várjak. Hogy mire? Azt nem tudtam, de kicsit kezdett elegem lenni egy perc múlva és mondtam, hogy indulnék.

  • Nem mehetsz, várj!
  • Ki az Isten vagy te, hogy mondogatod nekem, hogy nem mehetek? Én egy szabad ember vagyok, és szabadon mozoghatok ebben az országban a vízumommal.
  • Várj, várj.
  • Nem várok! Akkor visszafordulok és kimegyek a főútra!
  • Nem!
  • De.

Erre megfordítottam a rekut és zúztam neki mint az állat. Ordibáltak mögöttem a kis porbafingók, de nem értek utol. Kanyar után látom, hogy ott áll kinn a nép, betették a kocsit az útra, és nem tudok elmenni tőlük, csak egy nagy kupac tehénszaron keresztül. Hát akkor átgázolok a tehénszaron. elmentem mellettük, sprinteltem. Csak kiérek a főútra, ott talán nem kiskirálykodnak. Olyan érzésem volt, mintha ezek ilyen kis helyi teljhatalmú királyok lennének, mert ugye semmi joguk sincs ahhoz, hogy engem itt feltartsanak. Mintha valami gettóban lennék, ahol minden a helyi törvények szerint működik. Sajnos beértek mellém a motorosok, ezúttal két motoros volt már.

  • STOP! STOP!

Inkább megálltam, és leordítottam őket.

  • Mégis mit képzeltek? Csak úgy játszotok velem? Én nem vagyok a játékotok, értitek? Megengeditek, hogy visszamenjek a főútra?
  • Igen.
  • Akkor engedjetek már az utamra!

Na végre, megengedték, hogy menjek. Az okostojás segített a kisfiúknak gondolkodni, ő is hamar odaért. Mentem hát visszafele, de a kocsi kielőzött és az első falu közepén megint megállítottak engem. Csak megálltam, egy szót sem szóltam és csak fogtam a fejemet. Gondolkoztam, hogy mit mondjak, mert tudtam, hogy indulatosan nincs értelme beszélni, hacsak nem a takony kölykök vannak körülöttem. Hosszú gondolkodás mellett úgy döntöttem, hogy a lelki terrort választom és beszélek a nagyokoshoz:

  • Mondd, mit ártottam én neked? Miért csinálod ezt velem?

Nem jött válasz.

  • Csináltam én valami rosszat?

Nézett rám, de nem válaszolt.

  • Nézd, én egy utazó vagyok, akinek van egy érvényes útlevele és egy érvényes vízuma. Én egy szabad ember vagyok és arra megyek, amerre akarok itt Indiában. Miért nem engedsz vissza a főútra?
  • A saját biztonságod érdekében, kérlek, várj.
  • Tudod mi nem biztonságos?
  • Mi?
  • Az, ha itt tartasz engem. Tudod, az nem tesz jót nekem, mert rosszul érzem magam.

Jön a rendőrség. Ezt nevezem, király, szép munka volt. Gyáva férgek. Elment mellettem a rendőrautó, megfordult mögöttem, beszéltek valamit a nagyokossal, aztán csak annyit szólt hozzám a rendőr:

  • Csálo!

Vagyis „gyerünk!”. Hát nem kellett többször mondani. Mentünk egy pár kilométert, és találkoztunk valami felsőbb rangú rendőrrel.

  • Mi történik, uram? – kérdeztem
  • A biztonságod érdekében mentünk érted, veszélyes ez a hely.
  • Én szeretnék aludni valahol.
  • Hol?
  • Valahol kint a vadonban, távol az emberektől.
  • Az veszélyes, nem engedhetjük meg.
  • Akkor kérem, hadd aludjak a rendőrőrsön! – próbáltam egy kis előnyt kicsiholni magamnak, ha már egyszer így szétszivatnak engem ma este
  • Rendben, megérdeklődöm. De hova mész?
  • A hegyekbe. – már nem tudtam másra gondolni, csak a három hegyre, fenn Kanam mellett és a Himalája keleti részére, ahol vár a célom, Darjeeling
  • Ez az út nem a hegyek felé vezet. – okoskodott
  • Nézze meg, én Darjeelingbe megyek, ami a hegyekben van. Nézze meg a térképen, ez az út oda vezet.

Erre elcsendesedett és megnézte a telefonján, hogy valóban erre kell-e menni Darjeeling fele. Természetesen mikor visszajött, nem mondta, hogy “valóban”, vagy “tévedtem”, vagy ilyesmi.

  • Rendben, akkor a 7 km-re található rendőrőrsön fogsz éjszakázni.
  • Rendben.

Erre megpróbálta beütni a telefonomba, de nem találta a maps keresője. Kereső nélkül pedig 5 azaz ÖT percen keresztül bogarászta a térképet, hogy megtalálja a saját rendőrőrsét. Nevetséges. Parancsnok és nem találja a térképen a támaszpontját. Szánalom. Végül elindultam, tényleg 7 kilométer volt hátra.

Mögöttem jött egy rendőrautó, kísértek engem. Üdv Pakisztánban, ismét. Szóval megvolt a remek rendőri kíséretem és haladtunk a rendőrőrs felé. Egyszer csak kielőzött a rendőrautó és megállt egy benzinkúton. Én is megálltam.

  • Itt egy benzinkút, jó neked ez a hely alvásra?
  • Nem, túl fényes, én ekkora fényben nem bírok aludni rendesen
  • Jó, akkor megyünk a rendőrőrsre.

Nem is értettem. Ha már egyszer megbeszéltük, hogy oda visznek, akkor mit kavarnak közbe? Odaértünk a rendőrőrsre, én rögtön be is gurultam az udvarba. Ott integetnek az emberek, hogy menjek vissza.

  • Oké, de én itt fogok aludni, meg van beszélve a kollegákkal.
  • Nem, menj vissza.

Hát oké, gondoltam, biztos rossz bejáraton jöttem be és a másik oldalt kell majd bemenni. Visszamentem a főútra, és mentünk tovább. De már el is hagytuk a települést! Mi a fene folyik itt? Aztán lassan leesett, hogy ezek a tökkelütöttek engem leprásként kezelnek, mert európai vagyok. Egyszerűen azért nem engedték, hogy ott aludjak, mert azt hitték, én vagyok a koronavírus. Hát akkor vajon a következő rendőrőrs miért fogadna? Akkor hova megyünk? Csak lassan bontakoztak ki bennem ezek a gondolatok, és már mentünk is egy jó ideje az éjszakában. Nekem pedig semmi kedvem nem volt már ehhez, és már csak aludni akartam. Gondoltam, lerázom a zsarukat azzal, hogy megállok egy benzinkútnál és azt mondom majd, hogy „én itt alszom”, de nem mondtam.

  • Ne állj meg, megyünk! Megyünk!
  • De én itt megálltam, mert elfáradtam.

És nem mentem tovább, azok meg kiabáltak velem. Most őszintén, mégis mi a fene történik? Nem állhatok meg az út szélén pihenni este 10-kor?!?!? Miután már vagy egy órája kísérgetnek? Milyen alapon kényszerítenek engem arra, hogy menjek? Valami bűnt követtem el? Kihallgatásra megyünk? Nem bírtam tovább, hogy kiabálnak velem, zaklatott voltam már.

  • Mégis mit képzeltek? Én vagyok a játékotok? Hova megyünk? HOVA?!?!?!?!?

Azok meg csak hadonásztak, mint a majmok, én meg nem bírtam már, inkább engedelmeskedtem, hátha odaérünk valahova. 10 percet adok nekik. Ha 10 percen belül nem érkezünk meg sehova, én megállok és megkérem őket, hogy hagyjanak békén és engedjenek el.

Így is lett. 10 perc múlva befékeztem és csak annyit mondtam:

  • Hagyjatok egyedül. Innen egyedül megyek.
  • Jó, innen nincs messze, 10 perc és ott vagy.
  • Jó, köszönöm, de egyedül akarok menni.

És lássatok CSODÁT!!! Egyedül hagytak. Hááááá végre egyedül vagyok! Nagyon nagyon óvatosnak kell lennem. Kikapcsoltam az összes lámpát a bringámon és nagyon figyeltem, ha jön szembe vészvillogós autó, akkor azonnal lehúzódok valahova, meg ne találjanak ezek az aberráltak. Végül nem jött szembe senki, és találtam is magamnak egy jó helyet Etawah előtt. Úgy közelítettem meg a kempinghelyemet, hogy még lámpát se használtam, csak vörös fényt, elvétve! Úgy féltem attól, hogy valaki megint meglát, hogy csak lopakodtam, mint egy katona. Már nagyon zaklatott voltam és nyűgös. Ezen a szombati napon volt a teljes India lezárás tesztnapja, amiről mindenki azt mondta, hogy csak egy gyenge próbálkozás, úgyse fogják lezárni a teljes országot huzamosabban.