56. Ebben az étteremben pedig nem fogsz fizetni.

Posted on Posted in Fotózás

Tökletes volt a hely, és tökéleteset aludtam. Teljesen friss voltam reggel, miután zavartalan éjszakám volt.

Nem kell nekem semmi más, csak egy kis gurulás és egy kis naplóírás a mai nap. Hát így is tettem. Tekertem egy kellemeset délig, aztán helyet is foglaltam egy útmenti étteremben. Egy semmilyen étterem volt, tele legyekkel, és tele porral. De már olyan régóta kerestem egy sima éttermet, hogy ezt is megbecsültem. Nos, itt voltam vagy 4-5 órát, sokat írogattam a naplót, és sokat teáztam. Azért ez a naplóírás sok időt vesz igénybe, pedig csak egy nyelven írom, sok követőm bánatára. Hát ez van sajnos, ha angolul is írnék, nem is lenne expedíció, minden nap csak írnom kellene. Mikor fizettem volna, benyújtottak nekem valami 300-as számlát, amit nagyon hamar visszautasítottam, mondtam, hogy én nem ettem mást, csak borsós paneert és 5 csapatit. Ez volt a teszt, hogy figyelek-e. Természetesen figyeltem, és nem hagytam magam. Rögtön lement 200 alá az ár. Próbálkoznak, hisz csak nyugatról jöttem, hátha két lábon járó pénztárca vagyok. Késő délután még tekertem egy jót, azért jól esett a mozgás a sok ücsörgés után. Palwal városán átmentem még este, és egy pár mandirt kinéztem a várostól délre, szállás gyanánt. Nem igazán voltak szimpatikusak a helyek, úgyhogy inkább átmentem a szomszéd faluba, Aswatába. Egy vasutat kellett kereszteznem, ahol egy helyi arccal megértettem hogy én itt aludni akarok, vagy egy mandirban vagy valahol kinn a földön. Megértette a dolgot, és miután felemelkedett a sorompó, meg is mutatta a közeli hindu templomot. Tetszett a hely, de a vasút csak 20 méterre volt, és nagyon forgalmasnak tűnt a vonal: míg ott vártunk, 3 vonat elment előttünk. Így végül megköszöntem a segítségét és úgy tettem, mintha az itt tartózkodásomhoz készülnék. Tudtam, hogy ha innen csak úgy elindulok egy másik helyet keresni, akkor nem fogja érteni a dolgot és nem fogom tudni lerázni. Miutál lelépett, én is leléptem és mentem a szántóföldek fele. Még mielőtt kiértem volna a szántóföldre, gyönyörű kis templomot véltem felfedezni, ahol el is kezdtem keresni a személyzetet. körbenéztem, sehol senki. Vártam 20 percet, sehol senki. Ez van, akkor csak a szántóföld marad, jó lesz az. Itt is minden körbe volt kerítve, de volt egy fasza kis kunyhó, a kunyhó előtt pedig egy jó nagy placc. Nekem nem is kellett jobb, azonnal feldobtam ide a sátrat. Csak korán kell kelni azt kész.

Hajnali 4-kor valami nagyon közeli lépteket hallottam.

  • TAKARODJ!!!! – kiabáltam oda a képzeletem szülte kutyának, mielőtt kinyitottam volna a szememet, és megragadtam a jégcsákányomat

Csakhogy nem kutya volt, hanem egy idős férfi fehér ruhában. Nem értettem, mit keres ott ilyenkor, mikor mindenki alszik. Kicsit beszélgettünk, ő hindiül, én meg magyarul, aztán lelépett. Kb. egy óra múlva ismét megjelent és csak annyit mondott:

  • Tea?
  • Nem, köszönöm

Erre megint lelépett. Amint kivilágosodott, alig bírtam összeszedni magam, de valahogy kikecmeregtem a sátorból. Ekkor jelentek meg a gazdák, akik kifejezetten jó arcok voltak. Meg is kérdezték, hogy reggeliznék-e egyet.

Persze nem tudtam nemet mondani a kérdésükre. Pakolásztam és beszélgettem az emberekkel, majd megkértem, hogy lőjenek rólam egy-két fotót, ahogy bringázok a földek között.

Mikor letettem a bringát, megjött a kaja. Ejj mennyi parantha jött, alig bírom ezt megenni! És volt mellé tejföl, aminek szintén nagyon örültem. Plusz még hoztak nekem lasszit is, de sósat. Hát ez volt az első alkalom, hogy sós lasszit ittam, és hát nem lopta be magát a szívembe. Mindenesetre nagyon megköszöntem nekik mindent, és léptem le a faluból. Itt jó sok ember gyűlt körém és mind nagyon jó ember volt. Senki nem piszkált vagy fogdosta a bringámat, senki nem akart az engedélyem nélkül a bringámra ülni. Amolyan kulturált földművesek voltak.

Az egész nap semmi nem történt az égadta világon, csak a szokásos filmezés ment agyba-főbe, mindenki tapadt rám a kamerával. Mathura városát átszelve találtam egy jó nagy lakatlannak tűnő helyet, ahova be akartam jutni, hogy kempingezzek. Próbáltam megközelíteni különböző utcák felől, de egyszerűen sehogy se találtam utat a területre, még egy árva ösvény se vitt oda az utcák felől. Valamiért az itt a szokás, hogy a gazdagabb negyedekben egy utca gyakorlatilag körbe van kerítve a házak hátsó falával. Az a hátsó fal viszont valahogy inkább az utcának a tartozéka, mert számos olyan üres telket is láttam, ahol szintén megvolt ez a hátsó fal. Nem tudtam mit tenni, visszamentem a főútra. Ott viszont benéztem egy étterembe, mert kívántam még egy paranthát vacsorára. Mikor letettem a bringát, odaszólt nekem egy fazon a kocsijából:

  • Hé tesó, van egy kis időd? Idejönnél?
  • Aha most van, mondd.

Szokásos érdeklődés ment csak, de nagyon nagyot nézett mikor mondtam, hogy én végig bringával jöttem Európából.

  • És hol fogsz aludni?
  • Sátrazok valahol a környéken.
  • De miért sátrazol? Vannak hotelek a környéken, menj, használd azokat.
  • Áh, nincs nekem arra pénzem.
  • Pénzügyi problémáid vannak? Figyu nekem van sok pénzem, úgyhogy adok neked, jó?
  • Hát én őszintén nagyon köszönöm, mostanában elfogadok támogatásokat, de ne gondold azt, hogy éhenhalok.
  • Tessék, használd ezt, és mentsd el a számomat, ha bármire szükséged van, csak hívj!
  • Jó, rendben van.
  • Ebben az étteremben pedig nem fogsz fizetni a kajáért, mert itt ingyen is kiszolgálnak.
  • Azt meg hogy?
  • Ez India.

Micsoda figura! Elképesztő, milyen segítőkész, és még az egyik pincér fiút is odahívta magához, hogy mondja meg a vezetőségnek, hogy én itt ingyen fogok enni. Zseinális. Én meg egy kicsit szégyelltem magamat, hogy ilyen csövesként fogok itt ebédelni az étteremben. De az volt a jó, hogy elhintettem a bejáratnál, hogy én itt a közelben szeretnék valahol kempingezni. Így aztán a kaja után még ki is nyitották nekem az étteremhez tartozó parkot, ahol megengedték, hogy sátrazzak, ahol csak a kedvem tartja. Na erre nem számítottam, ez a legjobb ami ezen az estén történhetett. Egy teljesen üres parkban alhattam!!! Megnéztem a zsebemet: 300 Rupit adott nekem a gazdag fazon! Ez azért elég jó, egy egész napi kajámat lefedi!

Micsoda reggel! Nem kell attól tartanom, hogy majd valaki jön és háborgat engem sátorbontás közben. Már nem sok volt hátra Agráig, bőven alatt volt a táv. Meghívtak engem az étteremben egy teára, mielőtt indultam volna, nekem úgy tűnt egyáltalán nem neheztelnek rám, ami miatt ingyenéltem itt egy kicsit. Agrába gyakorlatilag egyben lenyomtam a távot, miután remek hátszelem volt. Nem is akartam ezúttal étteremben enni, csak kikértem 6 csapatit és elugrottam a közeli parkba, hogy megegyem egy kis mézzel és kesudióval. Nem volt valami nagy szám, de legalább jól laktam vele. Ebéd után el is látogattam a hegesztő mesterekhez, mert ismét letört az egyik csomagtartót rögzítő csavar. Megint a baloldali, amit Iszlamabadban cseréltek le nekem. Megint ugyanazzal a módszerrel csinálták, mint Iszlamabadban, csak itt elsőre sikerült a mesternek ráhegesztenie a beletört csavarra a kihajtócsavart. Ügyes volt, meg kell hagyni. Végén 100 Rupi lett a számla, csavarostul. De én kértem még egy csavart, mert inkább cserélem még félúton Darjeeling fele, minthogy megint beletörjön a vázba.

  • Még egy csavar még egy százas!
  • Az biztos! – nevettem egy jót

 

És hát nevettek ők is velem, jóízűen. Ők is próbálkoznak. Hátha komolyan veszem. Ha meg nem, akkor nevetek egy jót. Emlékszem, hat éve még Törökországban egy fagyis csak úgy odalökte nekem: egy gombóc 100 Líra. Azon is jót nevettünk, de biztos vagyok benne, hogy van olyan Sanyi, aki beveszi, mert összesen 3 napot tölt az országban és épp kőgazdag.

A sikeres művelet után már nem volt más hátra, meg kellett látogatni a Taj Mahalt. A Taj előtt bementem egy kertbe, ahonnan jól ráláttam az épületre, de onnan ki is űztek. Annyit mondtam:

  • Csak egy fotó!

És máris türelmesen vártak, nem hőbölögtek, hogy menjek már. Ez igen, itt Indiában komoly tiszteletben tartják a fotózást. Csak elnyomtam ezt a pár fényképet, aztán mentem is a Taj Mahal bejáratához.

  • Zárva van! Menj vissza!

Hááá csak nevettem. Nem mondom, hogy meglepődtem, miután ezt kiabálták a rendőrök a bejárat előtt. Kicsit se bánkódtam, hisz majd visszajövök ide – gondoltam. Innen visszamentem a városba, csak egy másik városrészre. Kerestem is ATM-et, mert elfogyott a készpénzem. Hát, nem találtam épp olyat, ami működött volna. Ettem egy pár paranthát vacsorára, aztán ki is néztem a tökéletes sátorhelyet, a Taj Mahal mellett, egy erdős részen.

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!