50. Csoma Sándornak volt ízlése a munka helyszínét illetően!

Posted on Posted in Fotózás

Reggel mentem le a városközpontba, hogy kiváltsam az engedélyemet. A hivatal nyitva, és van hivatalnok is bent, aki fogad. Ez eddig szokatlanul zökkenőmentes. A hivatalnok azt mondja: egyedül utazóknak nem szokták kiadni az engedélyt, de próbáljuk meg.

A fazon átment egy másik épületbe, ami előtt én röhögve vártam. Azért nevettem, mert egyszerűen olyan nincs, hogy nekem zökkenőmentesen menjen valamilyen engedély intézése. Biztos voltam benne, hogy nem fognak engedélyt adni és már vártam a hülye kifogásokat. És lássatok csodát, megkaptam az engedélyt! De csakis azért, mert ott volt mellettem egy japán srác, Küma aki szintén egyedül utazott, és összeírtak minket egy párnak. Hát ez óriási! Ide kellett a szerencsénk, mit mondjak!

Meg is jött a papír és én már repültem is lefele, vissza a főútra. A főúton haladtam vagy 3 kilométert, aztán belebotlottam egy hosszú autósorba. Ajjjaj, itt meg mi történik? Fenébe, kinn van a tábla, hogy robbantási műveletek 12:30-tól 14:30-ig. Ez aztán fennséges, épp 12:35 van. Akkor itt várok jó két órát… Előre mentem a sor legelejére és letettem a bringát. Elkezdtek szállingózni az emberek. Jött egy idős, serpa kinézetű fickó, kérdezte, honnan jöttem. Mondom, magyar vagyok. A bácsi gyakorlatilag keresztet vetett, mikor meghallotta!

  • Az én falumban élt egy magyar, a Csoma de Kőrös!
  • Na az nem semmi, örülök hogy tud róla! Épp az ő nyomában járok! – mutattam neki a könyvet

 

Nagyon meglepődött a bácsi és elhíresztelte a többi kanami lakosnak is, aki itt állt a sorban. Körém is gyűltek a kanami lakosok.

Aztán ahogy elillantak, jöttek a motorosok. Ők hatalmas csodálattal nézték a bingámat és az egyik el is kezdett vlogolni rólam. Remek, lesz rólam egy kis anyag. Már hozták is a motorjukat, ment a közös fotózkodás és ment a közösségi médiára a sztori. Hát ez jó! Mindig jól jönnek az ilyenek, hoznak új követőket. Így azért hamar elütöttük az időt, csak eljött a 14:30 és megnyitották az utat. Közben azért szép nagy szikladarabokat görgettek le a folyóba, amik hatalmasat csapódtak odalent. Én megvártam, míg mindenki elmegy, aztán ahogy enyhült a porfelhő, megindultam én is. Vagy prémium aszfalt volt, vagy földút. Egész nap. Ebéd gyanánt 3 körül álltam meg, mikor elkezdett szakadni az eső. Az jót tett, mert legalább kevesebb por szállt már a levegőben. A kis kifőzdében kaptam sima dált és rizst. Teljesen jó. Mikor befejeztem a kaját, kihívtak a helyiek a teraszra. Kínáltak teával, amit elfogadtam, és kínáltak cigivel, amire azt mondtam, amit szoktam:

  • Sportember vagyok, nem dohányzom, nem egészséges.
  • Hát mi dohányzunk, mert mi mást csináljunk…
  • Például mehetnétek boulderezni. Annyi sziklatömb van itt, mint a nyavalya.

Aztán persze jöttek a kifogások. Szegények, lehet, sose fognak boulderezni. Én szépen leléptem, miután elállt az eső és átmentem egy gyönyörű, imazászlókkal teleaggatott hídon, az Akpa hídon.

Ott észrevettem, hogy nincs meg a vízszűrőm. Fhú, otthagytam a kifőzdében, mikor kihívtak a teraszra. Jól van, most nem fog hiányozni, mert ugye a hegyekben vagyok és elég tiszta a patakvíz is. Majd visszafele bemegyek érte, jó lesz az! Úgyis megőrzik, miért lopnák el? Mentem is tovább, még azért volt hátra pár kilométer és el akartam érni Kanamot még az este. Hát jól elment az idő a robbantás miatti várakozással, de talán még belefér – gondoltam. A falu előtt 8 kilométerrel már le is tértem a főútról és mentem a keskeny kis szerpentinen fölfele, immáron sötétben. A szerpentin felét letudtam, aztán csak az út szélén feldobtam a sátramat egy szélesebb padkájú részen. A forgalom már teljesen leállt itt, egyetlen autóval találkoztam egy óra alatt.

Reggel még 4 km várt rám a buddhista faluig, Kanamig. Az már semmiség, egy órán belül ott is vagyok. Nagyjából így is lett, útközben egy kis patakból szereztem magamnak vizet. Az idő elég borongós volt, de nem volt még semmi csapadék egyelőre. Dél előtt már benn voltam a faluban. Ki kellett derítenem, hogy hol van emlékhelye Csomának: a kolostorban vagy a kis szerzetesi lakban, a gompában. Elmentem a helyi kis kifőzdébe és rendeltem magamnak ebédet. Közben beszéltem egy helyi fazonnal, aki azt állította, hogy a gompában van a Csoma emlékhelye. Remek, az meg itt van egy köpésre. Ugyanakkor az ember teljesen be volt tojva a koronavírustól. Hát kicsit nevettem rajta magamban, és azt gondoltam, hogy az antarktiszon hamarabb megjelenik a COVID19, mint itt. Én gyakorlatilag teljesen kizártam azt, hogy fertőzött vagyok, miután teljesen egészséges voltam, tünetem semmi nem volt.

Na jó, akkor kaja után mehetek is a gompába. De jó, nem kell cipelni a bringát, rögtön az út mellett van a hely! Szépen lesétáltam a lépcsőn, és már ott is találtam három vörösruhás szerzetest. Útbaigazítottak, mondták, hogy még egy szinttel lejjebb van a hely, amit keresek. Lementem egy létrán, átmentem egy folyosón, és odaértem az ajtóhoz. Az ajtó mindkét szárnyán ott állt Kőrösi Csoma Sándor neve. Igen! Ez aztán szép! Mikor beléptem, csak ámultam-bámultam. Teljesen más volt, mint bármilyen más vallás temploma.

Hamar bejöttek a szerzetesek is és hoztak nekem finom, friss purit. Ahh de jól esett az az egyszerű puri! A szerzetesek is helyet foglaltak és jöttek az asszonyok, hozták nekik az ebédet. Engem is kínáltak ebéddel, de nem voltam azért ennyire telhetetlen, hisz nemrég ettem ebédet a kifőzdében és kaptam purit is. Pedig többször is kínáltak, de inkább nem fogadtam el. Az egyik szerzetes mikor befejezte az ebédet, megkérdezte, fogok-e fotózni, mivel ők olvasni fognak. Hát mondom persze, ha lehet, akkor fotózok. És el is kezdték a szertartást. Először csak olvastak, aztán becsatlakoztak a különböző hangszerek: dob, cintányér, kereplő, kürt, és valami nagyon furcsa hangot adó, számomra teljesen ismeretlen hangszer. Egész más dimenzióba repített engem a szertartás, nem láttam még ilyet soha. Ez a teljesen más, semmihez sem fogható hangulat, amit nyújtottak, valahogy azt éreztette velem, hogy nekem egész pontosan most itt van a helyem, sehol máshol. És valahogy a hangoknak közük van a hegyekhez, de nem tudom megmagyarázni, miért.

Egy ideig néztem őket és fotóztam, de egy idő után leléptem forgatni, mert nagyon fontos hely ez Kőrösi Csoma Sándor élettörténetében.

Azt hiszem a legfontosabb dolgokat elmondtam, Csoma innen visszament Subathun keresztül Delhibe, majd Kalkutta fele vette az irányt. Én este még körbejártam a várost, enyhe hóesésben. Ami azt illeti, felfrissítő és egyben kicsit ijesztő volt az, hogy itt senki nem állt le velem beszélgetni és bugyuta szelfiket készíteni. Senki. Eddig Indiában mindenki meg volt őrülve a fotózásért és szelfikért, de itt ezt nem gyakorolják az emberek. Itt inkább csöndesek, zárkózottak a népek. Jó is az nekem, nem fárasztanak le, mint mindig mindenki Indiában. Mentem egy jó nagy kört, csináltam sok fotót, többnyire gyerekekről. Aztán szépen lassan besötétedett és én még ellátogattam ismét a kifőzdébe, hogy valamilyen vacsorát szerezzek magamnak, és hogy tudjam tölteni a kütyüket. A végén, 9 óra fele úgy zavartak ki a kifőzdéből. Kicsit elmélyültem egy telefonálásba Pascal barátommal. Visszamentem a sátorhoz, és nem is tudtam máson gondolkodni, mint hogy csinálok egy penge time lapse-t a bringámmal. Ki is tettem a rekut a gompa konyhájának füstölő kéménye mellé. Igen pengén nézett ki, ahogy füstölög a kémény és a felhők mozognak a hegyen. El is indítottam a felvételt.

Persze nem bírtam elaludni és kint hagyni a gépet, ahhoz nem volt szívem, mert azért nagy esély volt arra, hogy elkezd havazni az éjszaka ismét.

Így is lett. Mikor felébredtem reggel, pár centi friss hó fogadott engem kint. Micsoda reggel! Friss hó a Himalájában, és épp tisztul az égbolt. Mennyei! Elkezdtem fotózgatni, és és nem bírtam egyszerűen leállni. 15 perc fotózás után nekiláttam a mennyei Lindt csokis (köszönet az iszlamabadi Magyar Nagykövetségnek), vajaskekszes reggelimnek.

És közben sem bírtam letenni a kamerát. Habár a Nikon épp egy time lapse-n dolgozott, most a Goproval játszottam. Micsoda nap! De azért itt az ideje, hogy haladjak, még azért odébb van az expedíció vége, nem maradhatok itt örökre. Elkezdtem pakolni, de szörnyen lassan ment, mert egyszerűen a szívem azt mondta, hogy nem mehetek el innen. Vár a hosszú és unalmas sík, tele gonosz emberekkel, hiénákkal. Miért is teszem ezt? Maradhatnék itt a hegyekben, ahol olyan közel vagyok magamhoz. Még néhányszor rápillantottam a három fenséges hegycsúcsra, a Jorkandenre (6473 m) és két mellékcsúcsára és megígértem magamnak, hogy többet senki nem hoz ki a sodromból, mert ha legközelebb valaki szétszedi az agyamat, erre a három csúcsra mindig emlékezni fogok és megnyugtat majd. Hittem benne. Hát lassan elkészültem, a szertartás is lement, a szerzetesek elkezdtek enni valamilyen levest.

Engem is megkínáltak, végül elfogadtam. Ez a leves a thoukpa, ezúttal marhahússal felturbózva. Őszinte leszek: pocsék íze volt. Ez volt az első kaja itt Indiában, amit alig bírtam megenni. Máskülönben elég táplálónak tűnt a dolog, mert volt benne bab, borsó és még valami más hüvelyes is, különböző fűszerek és marhahús.

Megköszöntem a szerzeteseknek mindent, aztán szépen elindultam fölfele. Nos igen, először fölfele kellett mennem, hogy elérjem a fő utat, aztán onnan csak lefele vitt az út. Az első hajtűkanyar után még rám láttak a szerzetesek, és integettek.

  • Gyere ismét! – kiáltotta az egyik, olyan hangon, mint a mesében szokták azt a bölcs urak

Lefele menet megállított pár tizenéves, azt mondták, nem kéne ma elmennem, mert egy fontos ünnep zajlik náluk épp a mai nap. Hát én egyre jobban sajnáltam, hogy elindulok, de most már nem volt visszaút. Mennem kell, el kell hagynom a hegyeket, hogy aztán ismét visszajöjjek, csak a Himalája egy másik oldalán, a Kancsendzönga-csoportnál.

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!