49. Völgymenet

Posted on Posted in Fotózás

Lenn a völgyben ismét megvolt az az elpusztíthatatlan érzés. Ilyen érzéssel mentem be az első városban a helyi büfébe, kikérni a paranthát tízórainak. Közben jó meleg lett az idő, miután lejöttem 1200 méterre. Ezen kívül egyre nagyobb tömeg gyűlt a bringám köré, ami le volt támasztva egy vasoszlophoz. Az egyik csóri elmozdította, mert pózolni akart vele a hülye fotójához. Természetesen kérdés nélkül mozdította el, hogy máshogy. Ott tartotta az út szélén. Jól rá üvöltöttem, nem tetszett a dolog.

  • De csak egy fotó, de csak egy fotó!
  • Nincs fotó!

Jaj ezek nem tudom miért vannak annyira megbolondulva a fotózásért. De tényleg, most elképzelem, hogy a szülővárosomban ott parkol egy pöpec Specialized hegyikerékpár, amilyet még sose próbáltam. Odamegyek, megfogom a kormányát, eltolom egy métert és pózolok vele az utcán, úgy, hogy meg se kérdezem a tulaját?!?!? Szerintem nem. De most komolyan, miért nem lehet megkérdezni? Barmok…

Mérgesen kifizettem a tízórait és álltam is odébb. Nekem erre nincs semmi szükségem, inkább kimegyek a városból és még ott elszüttyögök pár percet a ruhacserével és cipőcserével. Innen már lankásabban lejtett az út és megérkeztem a nagy Sutlej folyó völgyébe, ahol már kifejezetten meleg volt! Az ilyen kevés alvás – brutál lejtőzés – lejtőzés utáni hőhullám kombináció tökéletesen előhozza belőlem az álmosságot és a levertséget, gyengeséget. Emlékszem, hogy még 2016-ban a Sass Pordoiról valahogy 2900 méterről jöttem le Forintos Norbi barátommal, és 200 méter szinten, Trentoban landoltunk. Már nem voltunk messze a céltól, mikor én egyszer bealudtam egy rövid időre a bringa fotelében. Most ez nem történt meg, de iszonyúan levert voltam. És késő délután még el is kellett kezdeni a mászást! Befordultam kelet felé, mert Kanamba akartam menni, ahol Csoma 3 évet tartózkodott. Elértem Rampur Bushahrt, ahol egy katona szólított le az utcán. Szimpatikus volt.

  • Miért nem iszunk egy teát együtt?
  • Hát miért ne?

Úgyhogy be is hívott a lakásába, ami 30 méterre volt az úttól. Valahogy begyömöszöltük a bringát a lépcsőházba, amiről én rögtön arra gondoltam, hogy ő itt is akar marasztalni, hisz most ment le a nap. Benyitottunk és hát gyönyörű, tiszta lakásba érkeztünk, tele szép bútorokkal és díszekkel. Ez már fényűzés, azt hiszem, a katonák jó fizut kapnak, gondoltam magamban. Kaptam finom teát és kekszet, amit nagyon megköszöntem. De megint előugrott belőlem a telhetetlen énem, mikor megkérdezték, hogy hol tervezek aludni. Az a baj, hogy mivel ő katona, állítólag nem szállásolhat el csak úgy embereket, mert valami engedély kell hozzá. Csak úgy felmerült bennem a józan gondolat, hogy ha már egyszer ide betoltam a bingát hozzá, akkor nem tök mindegy, hogy meddig vagyok itt? Az emberek úgy is tudni fogják, hogy vendégül látott egy utazót. Ezt szóvá is tettem neki, de ugye ő katona, tehát nem fogja azt mondani, hogy „oké, legyen”. Kicsit kezdett is idegesíteni, mert mikor kérdezett, és válaszoltam a kérdésére, mindig közbeszólt valamit, nem várta meg a választ. Az ilyet én annyira nehezen bírom elviselni! Nehéz ember, meg kell hagyni. Végül ugye bemondtam neki a szokásos „mandirban alszom” mondatot, és elkísért engem a közeli mandirhoz. Ő bement közben egy hotelbe, ahol 600-ba kerül a szállás.

  • A legjobb, ha itt alszol.
  • De nekem a 600 az sok, ha ingyen is aludhatok a templomban.
  • Igaz, neked nincs nagy kereted szállásra. Rendben akkor mandir.

Benézett a mandirba, ott állítólag nem engedték, hogy éjszakázzak. Így aztán fogta magát, bevitt engem a hotelba és kifizette nekem a szállást. Segített nekem felvinni a csomagjaimat a szobámba, még a bringámat is a szobába vittük. Kicsit paranoiásan félt attól, hogy bármimet ellophatják, vagy ezerszer elmondta, hogy lakattal mindig zárjam be az ajtót és sose hagyjam az útlevelemet és a bankkártyámat a szobában. Lementünk egy kebaboshoz a következő sarokra, ahol megkérdezte az eladót, hogy van-e nem vegetáriánus kaja. Én fogtam a fejemet. Ott forog az orra előtt a csirkehús a láng mellett. Szerinted?!?! Kicsit már kezdtem unni a hülyeségét, akármilyen kedves is volt a fater. Tényleg nagyon aranyos és vendégszerető, hogy így kifizeti nekem a szállást, de na azért az eszét csak jó lenne használni. Én pedig már szööörnyen fáradt voltam, alapjáraton. Leültem, kikértem a tandoori csirkét és elköszöntem tőle. Fhúúú. De jó, most nem kell beszélgetnem senkivel! Há, dehogy nem! Most jött az étterem tulaja, aki fárasztott tovább az alap kérdésekkel (honnan jössz, hova mész, hogy hívnak, mi a végzettséged, stb.) Inkább odaadtam nekik a telómat képnézegetésre, hogy legalább míg eszek, ne kelljen beszélgetnem. Már ahhoz alig volt erőm, hogy megrágjam a kaját.

dav

Ahhoz képest, hogy milyen hulla fáradt voltam, nem aludtam túl jól. Zajos volt a hotelszoba, ezért aztán egy petákot nem adtam volna. Kitoltam a biciklit és reggeliztem egyet a szomszédban. A völgyben szépen vitt fölfele az út kisebb-nagyobb megszakításokkal, a meredekséggel sehol se volt baj. Néha eltűnt az aszfalt, de azért itt még jó volt az út túlnyomórészt. Jó lehetőségek voltak húzódzkodásra az út szélén különböző helyeken. Voltak sziklafalak, ahol lehetett lógni, voltak villanyoszlopok is, szóval jól átmozgattam magam. Nem volt túl izgalmas napom, csak az este volt érdekes. Sötétedés után az emelkedő átváltott lejtőbe és tökéletes úton haladtam lefele vagy 200 métert. Sajnáltam, mert nem szeretek elveszíteni ennyi szintet, ha egyszer fölfele kell mennem. Lejtőzés után volt egy híd, ami egy szélesebb völgyön ívelt át. Megszokott az, hogy az ilyen magas hidak új útvonalat adnak a hegyi szerpentinnek, és a régi út egészen bekanyarodik a völgybe és egy U alakot vesz fel. Itt is ez volt, a híd után befordultam jobbra a régi útra és felállítottam a sátramat. Szemben valami építkezés volt, de úgy tűnt, nincs ott senki. Használtam a lámpámat, mert nem volt épp fényes a hold. Szemben mégis voltak emberek, észrevettek.

  • Héééj! – ordítottak
  • Héééj! – kiáltottam vissza
  • Hééééééj! – reagáltak

És ez ment így oda-vissza egy percig. Jót nevettem rajta. Ha akarnak valamit, majd idejönnek, csak 300 méterre vannak. De nem jöttek, úgyhogy én szépen lenyújtottam és lefeküdtem.

Másnap sok-sok vízerőmű mellett haladtam el, nem egy volt 1000 MW fölött. Nem semmi. Volt jó pár nyomóalagutas szakasz, mert látszott, hogy a folyó maga nagyon durván meg van csappanva. Semmi nem történt megint egész nap, de én annyi szarvasmarha tetem mellett haladtam el, hogy számolni se bírtam. Kész marhatemető. Este értem el a Reckong Peoba felfele vezető utat. Négyszáz méter szintnek néztem elébe. Hát én nem itt terveztem aludni! Valamit kell intéznem, hogy legyen szállásom. Írtam hát néhány couchsurfernek. Mentem fölfele az emelkedőn, és láttam, hogy az úton próbálnak kimenteni egy buszt, ami beleszaladt az útépítésbe. Nem tudom, mit gondolt a sofőr, hogy majd az útalapon felmegy a busz?

Ahogy tekertem fölfelé, egyszer csak óriási hegyek bukkantak fel. Ezeket a völgyből nem is lehetett látni, csak most, hogy 200 méterrel följebb jöttem. Meg is kellett állnom fotózni, mert valami fennséges volt a látvány.

Jó egy óra múlva értem fel a városba, ahol megláttam az egyik couchsurfer válaszát. A válasza „talán” volt, és megkérdezte, hol vagyok. Válaszként megírtam, hogy én kb. 1 kilométerre vagyok a központtól, erre írta, hogy nem tud fogadni engem. Azért egy vacsorára megkértem, hogy csatlakozzon, de hát neki főzött a felesége, szóval nem fog velem étteremben ebédelni. Áááj már megint beugrott Irán. Hát ott ha a feleség főz valamit, és couchsurfingen (vagy bármilyen más felületen) beszéltünk, akkor én ki nem maradhattam a buliból! Itt meg kihagynak a jó otthoni vacsorából… Hát nem örültem neki. Na de legalább segített nekem Rohit valami szállást keresni. Megosztott egy koordinátát, ahol elvileg lesz helyem éjszakára. Kiváló! Kérdezte, mennyi idő, mire odaérek. Mondtam neki, hogy valószínűleg 30 perc. Ő meg válaszolt, hogy legfeljebb 15 lesz az. Imádom az ilyet, ő biztos jobban tudja, mennyivel megyek fölfele a 75 kg-os rekummal. De nem baj, én megírtam, hogy fél óra lesz. 20 perc múlva már hívogatott, hogy merre merre. Hát mondom, még 10 perc, ahogy mondtam. Na nem baj, csak tud valamit segíteni. Odaérek, ő ott áll egy épület mellett, ami teljesen sötét.

  • Szóval itt egy placc, ahol felverheted a sátradat, vagy itt egy hotel, ami most zárva van, de neked kinyitják az egyik szobát.
  • Oké, mennyi a hotel ára?
  • Áh az csak ilyen becsület alapon egy-két százas.
  • Hát az jó lesz.
  • De nincs víz a mosdóban és nincs fűtés.
  • Jó, az oké lesz nekem. Bár szívesen kempingezek is, de jó lenne tölteni is a cuccaimat, szóval inkább most hotel.
  • Rendben.

Megjött a hotel tulaja, tudattuk vele, hogy én bent aludnék a szobában. Erre mondott nekem egy 500-as árat. Nem erről volt szó, de engem most nem érdekelt. Nem akartam én ezzel foglalkozni, csak be akartam tolni a bringát és el akartam menni kajálni valahova, mert farkas éhes voltam. Hát buta dolog volt, hogy nem alkudtam. Mikor a hotel tulaja lelépett, akkor vettem észre magam, hogy egy olyan szobáért fogok fizetni 2200 Forintot, amiben nincs víz és nincs fűtés. Hát elég gyász. De legalább van áram! Rohit szervezett nekem vacsorát is, miután az összes hely zárva volt már. Este 9 volt!!! Egy közeli valamilyen önkormányzat-szerű épületben kaptam enni egy százasért, ami jó volt nagyon. Egész éjjel ugatott a szomszéd kutya. Mikor már 2 órája folyamatosan ment a parádé, és nem állt le a dög, én komolyan fontolóra vettem, hogy meglátogatom a rohadékot a jégcsákányommal és jól megverem a kapával. De valahogy nem volt annyi erőm, hogy fölkeljek és nem akartam én annyira bántani a szerencsétlent. Különben én már kifejezetten nem szeretem a kutyákat. Na jó, még mindig jobban bírom őket, mint a macskákat, de nem vagyok benne biztos, hogy nekem valaha is lesz kutyám.

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!