47. Tanulj már meg síelni!

Posted on Posted in Fotózás

Megettük a reggelinket, és mentünk tovább. Még nem voltunk ott a jó síterepen, kellett még menni egy pár kilométert. Leparkoltunk, láttuk, hogy a bal hátsó kerék ereszt. Jó lapos volt és sziszegett rendesen. Lesz akkor mit javítani síelés után. Felmentünk a hóra és csattantak a kötések. Jeee! Indul a sítúra! Ez már valami! Szépen lassan indultunk, bemelegítettünk. Aztán úgyis jött egy nagyon meredek rész, ahol rendesen kapkodtuk a levegőt. Egyre jobban csúsztunk vissza az emelkedőn, mert súlyosan firnes volt a hó. Inkább mindenki levette a lécet, cipeltük fölfele.

Oké, Ravi és Suruj snowboardozni jött, ők slattyogót (hótalpat) használtak – ezúttal szerencséjükre. Nekem fél órával indulás után eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal naptejet és le fogok égni, mint a parasztgatya. Tavaly ugyanígy márciusban égett szét az arcom a Dachsteinben. nem volt mit tenni, fel kellett vennem a csősálat az arcomra, a sapkát meg a homlokomba kellett tolnom. A szemüveg jól védett, köszönet Abhisheknek és Sarannak. A szemüveget ugyanis ingyen adták nekem.

Most már minden jó volt, mentünk tovább. Volt még egy meredek firnes emelkedő, ahol „csak azért is” fölmentem léccel, de nagyon megszenvedtem és sokat káromkodtam. Vagy 2 órán át másztunk felfele, 2700-ról felértünk kb. 3400-ra, ahol Ravi megállt. Én nem értettem, meg nem is hallottam, gondoltam, csak pihen egy kicsit vagy bevárja a többieket. De mikor legközelebb, 5 perc múlva hátranéztem, még mindig ott volt. 15 perc múlva is, immáron a többiekkel. Jaj ne, nem akarnak tovább jönni. Na sebaj, csak belefér nekik az, ha én még felugrok a gerincre. Már csak 10 perc innen! Vicces, az utolsó 20 métert nem tudtam már sível mászni, le kellett venni a lécet, olyan meredek volt. A megálló alkalmával elő is vettem a fényképezőt és letettem időzítőre. Nem is vittem fel a táskámat, tényleg csak 20 m volt a gerinc. Mikor felértem, csalódtam: ez nem a gerinc, csak egy domb, még igen messze van a gerinc innen. Áh jó, ennyi is elég volt azért, nem akartam többet váratni a srácokat. Biztos már aggódnak is miattam. Körbe néztem a hegyeken. Ott volt előttem a Himalája! A csodás Himalája, a Föld legmagasabb hegylánca! Kirázott a hideg. Ha valamit mélyen tisztelek, az a hegy és a hegységek. Mert a hegyek tökéletesek és lenyűgözőek. Megköszöntem Istennek, hogy itt lehetek, és szépen levettem a fókákat és becsatoltam szorosan a bakancsokat. Mehet a lefele!

Hát amint látjátok, nem tudok én síelni. Csak azt hiszem magamról, hogy tudok. Az oké, hogy kérges a hó és nehéz kanyarodni, de valamilyen kanyart csak kellene tudni csinálni! Nagyon koncentráltam, de nem ment a balansz. Egyszerűen nem én irányítottam a léceket, a hókéreg erősebb volt. Valahogy lekecmeregtem a fiúkhoz (Ashima visszafordult korábban) és ott piknikeztünk a napon. Előkerült a Bujia, ami az indiai chips, és még más rágcsálni valók. És Ravi felhozott mindenkinek egy két decis kis gyümölcslevet! Mekkora jó fej! Tudtam, hogy aranyból van a szíve!

Indultunk együtt lefele. De jó, megnézhetem, hogy a többiek hogyan boldogulnak ezzel a vacak hóval. Hát ők se muzsikálnak valami jól, meg kell hagyni. Dülöngélnek, szakadozik a tempójuk, tompítanak kézzel csak ugye nem esnek el. Én is kezdtem belejönni, kezdtem egyre jobban berogyasztani a térdeimet, ami sokat használt. Ráadásul Sunny ismerte jól a lejtőt és tudta, merre van kisebb esély a kérgesedésre. És hát elég jól meg is találta a helyeket, ott jókat tudtunk csúszni. Gond nélkül csúsztam ott én is. A vége fele már élveztem is és fáradt is voltam. Teljesen elfáradt a komplett kvadricepszem. Ez azt jelenti hogy nem lesz gond az alvással. Wáóó! Micsoda csúszás!

A buli viszont nem ért véget, jött a csoportos defektjavítás, majd egy nagy rodeó a pickup tetején, Suruj meghívására.

Ez aztán az élet! Itt vagyunk a Himalájában és egy pickup tetején zötykölődünk a havas hegyek között, és folyamatosan röhögünk. Zseniális! Visszaértünk a kis bódéhoz, ahol a reggelinket ettük. Zárva volt a bódé és mivel mindenki lelépett a faluból, tudtam, hogy most itt nem lesz semmi kaja. Csak azt nem értem, hogy akkor miért álltunk meg… Sunny egyszer csak elővett egy kulcsot a szomszéd ház környékéről, aztán csak felnyitotta a zsalut. Hát de király! Akkor ez itt valami önkiszolgáló lesz? Bingó! De a kaja már készen volt, nekünk csak fel kellet melegíteni. Volt rizs, dál és valami tejfölös fűszeres öntet.

Volt puri is, ami ugyanolyan, mint a grúz puri, csak meg van sütve olajban is. Oltári jó, közben jött a sok tea is. Nem maradtunk éhesek, meg kell hagyni. Sunny nagyon rákapott a hátsó asztalra letett rumra. Hosszasan beszélt nekem arról, miután lerészegedett, hogy milyen jó is ez a rum és hogy milyen jó lenne, ha innék belőle. Nemet mondtam mindvégig, nem akartam én inni egy kortyot sem. Suruj is lerészegedett, úgyhogy hárman maradtunk józanok. Sunny teljesen szétment, így megegyeztünk Ravival, hogy nem engedjük vezetni. Biztosak voltunk benne, hogy vezetni akar majd, de így nem engedhetjük. Én még elmentem egy körre naplementés buddhista zászló fotókért, amik úgy-ahogy sikerültek. Nem volt más hátra, mint elindulni lefele. Ez egy zseniális nap lett, nem is kellett már más. Szépen lecsorogtunk Manaliba, és akkor már teljesen sötét volt. Micsoda nap!

Csütörtökön ismét mostam és elkészítettem az RTL-nek az interjúkat. Kaptam jó sok kérdést, amikre megpróbáltam minél alaposabban válaszolni. Elég jól sikerült, bár nagyon sokszor zavartak a kutyák és a varjak. Ez volt a harmadik próbálkozásom, voltam már vasárnap és kedden is az erdőben, ahol próbáltam felvenni magamat, de egyszerűen elégedetlen voltam az anyaggal. Volt, hogy a patak zúgott, volt, hogy túl fáradt volt az arcom és nagyon meglátszott. Végre egy egész elviselhető felvételt raktam össze. A feltöltéssel persze gondok akadtak: nem volt elég mobilnetem hozzá, csak napi másfél giga. Így aztán beugrottam egy közeli étterembe, ahol wifin keresztül próbáltam feltölteni a 12 GB-os anyagot, kis sikerrel. A google drive még mindig nem kezeli jól a kisebb megszakításokat a hálózatban. Pénteken úgy döntöttem, hogy veszek külön adatot a sim kártyámra. Lehetett venni 6 GB adatot, ami 98 Rupiba került, szóval 196 Rupiból fel tudtam tölteni az anyagot. Még jókor sikerült, mert péntek este megjöttek a felhők és nagy vihar kerekedett, az internet pedig teljesen használhatatlanná vált. Szombaton ismét vacak idő ígérkezett, de vasárnap már jobbnak tűnt, ami indulásra egész jó nap lehet. Igen, feladtam. Nem jött ajánlólevél a nagykövetségről hétfő óta, én meg futottam ki az időből és a pénzből. Itt volt az ideje, hogy változtassak a terven. Ha már nem is megyek Ladakhba, legalább az itteni, himachali helyeket kell most végigjárnom, amik Csoma nevéhez fűződnek. Ilyen hely Kanam, Felső-Kinnaur völgyben és Sabathu, a brit ex-határállomás. Még pénteken összefutottam Vikassal, akivel még fölfele jöttem Manali fele. Vikas segített nekem új külsőt szerezni, ajánlott két boltot, ahol találhatok magamnak külsőt. Neki is valamit szerelni kellett a bringáján, szóval az egyik bringaboltban találkoztunk. Ő másnap, szombaton tervezett indulni Spiti völgybe, ami állítólag nagyon hasonlít Ladakhhoz. Javasolta, hogy csatlakozzak, de nekem az ő tempója nem volt valami elérhető, és állandóan várnia kellett volna rám. Ráadásul a szombat kifejezetten nem tetszett az előrejelzés miatt. Végül tényleg kivártam, csak benn dolgozgattam a házban és rendberaktam a bringámat szépen. Este pedig még megpróbáltam elpasszolni a hótalpat és a túrabotokat Ravinak vagy Kapilnak. Kész szerencse, épp szembe jöttek kocsival, ma korábban léptek le az irodából. Először elmentünk a templomhoz, mert ők egy kicsit imádkoztak, aztán lepasszoltam nekik a cuccokat. Először nem értették, mit akarok.

  • Jó, csak hagyd ott a kocsiban azt, amire nincs szükséged.
  • Jó, de nektek szükségetek van erre? Ez egy hótalp, és nem akarom tovább cipelni.
  • Igen igen, csak dobd be a kocsiba.
  • Jó de erre a túrabotra szükségetek van? Tudtok adni érte valamit?
  • Ja, hogy szeretnéd eladni?
  • Igen.
  • Jó, mennyit kérsz értük?
  • Ne, te mondj árat, neked mennyit ér? – inkább ezt választottam, hisz úgy éreztem, rengeteget segítettek nekem
  • Nem, te mondj árat rájuk, jobb lesz úgy.
  • Hát jó, legyen. A hótalp 3000, a túrabot pedig 2500. Az zsír új.
  • Rendben, jó ár. Köszi.

Hát ez könnyen ment. Igen, itt azért nagyon nehéz ezeket a cuccokat normális áron beszerezni, mert nagyon magas a vám itt Indiában ezekre a holmikra. Ravival ezután együtt gyalogoltunk ismét haza. Mondtam neki, hogy én megállok boltozni, mert vennem kell tojást a vacsorához.

  • Nem vacsoráztál még?
  • Nem.
  • Hát akkor gyere át hozzánk!
  • Komoly?
  • Persze, gyere!

Úgyhogy végül náluk vendégeskedtem az utolsó este. A családja tündéri! A felesége pedig remekül főz. Még sopánkodott is, hogy miért nem szóltunk előre, főzött volna valami extrát. De mennyei volt a vacsora így is. Sok időt azért nem töltöttem ott náluk, mert nekem még össze kellett pakolnom.

Fhúú de szép idő volt vasárnap! Itt az idő, hogy elinduljak. Nem szabad, hogy a kutya ezúttal kiszökjön. De megint hibáztam, nyitva hagytam a rácsot véletlenül a táskák kihordásakor. Szerencsére nem ment valami messze és egy üres csipszes zacskó csörgetésével és azt szimulálva, hogy eszek belőle, bevonzottam őt a rácsig, onnan meg valahogy betuszkoltam és rázártam a rácsot, miután már minden táska kinn volt. Fhúú e jó, ez is letudva, kutya most már nem kóborol el. Odaadtam a kulcsokat a szomszédnak és eltoltam a bringát. Megint elkavarodtam a járdán, aztán a bal táskámat tartó csőbilincs meg is adta magát egy döccenőnél. Ez azz! Most, hogy elindultam, már szerelhetem is a bringát! Szerencsére hamar megvolt a bilincs cseréje, és gurultam lefele Manaliból. Kiértem a főútra és csak siklott a reku az aszfalton, hátul duruzsolt az új Maxxis gumi. Nem találtam mást, csak terepgumit, de hát erre a maradék 2000 kilométerre már bármi jó…

Úgy 20 kilométerre távolodtam el Manalitól, ahol megéheztem. Letettem a kerót egy kifőzde elé, csak mikor támasztottam volna le a rekut, nem találtam a jó öreg jégcsákányt. Ejjj ejjj hát ideges lettem, én nem utazhatok jégcsákány nélkül! Ott hagytam a ház mellett, mikor pakoltam fel a táskákat. Vissza kell buszoznom Manaliba, mert én ugyan nem fogok visszatekerni 400 méter szintet. Ettem egy ebédet, aztán indultam is visszafele. Szinte azonnal fogtam egy buszt, ami olcsó volt és ment jó tempót fölfele. Csakhogy egyszer megállt és vártunk vagy 15 percet. Utána meg úgy ment, mint egy csiga. Ment vagy 20-al… Már a hajamat téptem, lehet, hogy már el is vitték a jégcsákányt. Aggódtam, sietni akartam vissza. Végre megérkeztem Manaliba, ahol egyenesen rohantam felfele Soumya házához. Azt hiszem, a faluban még senki nem ment ilyen rekordidőt a központtól Nasogiba fel. És lám, ott volt a jégcsákány! Fhú, igen megnyugodtam. Lefele is szaladtam, mert a hágóra menő emelkedő alsó részét még el akartam csípni este.

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!