44. Nyomás felfele!

Posted on Posted in Fotózás

Elbúcsúztam szépen Abhishektől és Sarantól, majd mentem tovább fölfele. Csak most kezdődött el igazán az emelkedő, és jelentek meg a majmok az út szélén. Szerencsére a kis Shimano TZ váltó egész jól pakolgatta a láncot, jól szuperált az emelkedőkön is. Műszaki probléma nélkül haladtam, ami remek érzés volt! Igen meleg lett az idő, és szép dombok között haladtam. A majmok is megjelentek az út szélén, egyre többen voltak. Kaptam egy tanácsot hozzájuk Abhishektől: nem szabad a fogamat mutatnom, és akkor semmi bajom nem lesz. Nos ez be is jött.

Jött jó pár fotó felkérésem, emberek többen is megálltak, hogy fotózkodjanak velem. Nem mondom, hogy sok kedvem volt hozzá, de azért belementem. Délután 4 fele volt egy csapat fiatal, akik megálltak az út szélén és elém sétáltak. Nagy megdöbbenésemre nem azzal kezdték, hogy „fotó, szelfi!”, hanem értelmes beszélgetésbe elegyedtünk. Meghívtak teára is, majd csináltunk pár képet. Hogy is mondjam, valahogy ez a természetes, egészséges lefolyása egy idegenekkel való találkozásnak. Tényleg nem lesz bajom abból, hogy megállítanak, és elkattintanak 5 képet és megyek is tovább, de egyszerűen olyan természetellenes és zavaró. Ankit, Neerat és a harmadik srác, akinek a nevét elfelejtettem, az értelmiségi réteget képzik. Még a házukhoz is meghívtak, mondták, hogy aludjak náluk. Jó lett volna, de még 30 km volt hátra, és elég bika emelkedők voltak út közben, úgyhogy kis esélyt adtam rá, de nagyon megköszöntem nekik. Nos megkérte a fölfele, sokat kellett tolnom is a kerót. Végül sötétedés után egy órával álltam meg, még Banganát se értem el. A fiúk meg Bangana után laknak, szóval most inkább megpróbálok egy templomban aludni. Egy kedves kis útszéli hindu templomba sétáltam be, ahol egy nagyon különleges fazon volt a pap, éppen füstölőket gyújtott.

Megengedte, hogy ott aludjak, úgyhogy szépen felvittem a bringát a lépcsőn. Még egy szobát is kaptam, matracot és plédet, de inkább nem azt használtam, hanem bebújtam szépen a hálózsákomba. Talán úgy nem leszek bolhás! Ki tudja, mikor volt mosva utoljára az a takaró. A pappal aztán csak google fordítón keresztül tudtam kommunikálni, méghozzá csak a beszédfelismerő funkcióval, ugyanis a bácsi írástudatlan volt. Kaptam a paptól rendes vacsorát, jó nagy adagot. Nem kímélt engem.

Igen jót aludtam a templomban, ami azt illeti. Kész voltam egy nagy tekerésre! A jelek szerint a pap még reggelit is akart adni nekem, de valahogy szörnyen lassan készült el, vagy nem készült, mert már egy órája vártam az indulásra. Szerencsére jött egy angolul tudó fazon, aki fordított nekem. Lesz reggeli, megerősítve. És lám, 5 percen belül jött is a reggeli. És mikor kérdeztem, mivel tartozom a papnak, természetesen semmit nem kért. Ez így igen jó! Megköszöntem szépen, és leléptem.

Nem volt valami nehéz a terep Ankit háza fele, az út is prémium volt. De az utolsó 2 km az igen megkérte, jó kis emelkedő volt a házig! Ankit nagyon erőltette, hogy én maradjak ott náluk egy teljes napot, másnap menjek tovább. Nem volt ehhez valami sok kedvem, ragaszkodtam ahhoz, hogy csak 1-2 órát legyek náluk. Végül elmentünk együtt egy ismerősének az esküvőjére, ahol hatalmasat ebédeltünk. Igazából semmi más nem történt az esküvőn így délben, csak egy ebéd volt, szertartás semmi.

Úgyhogy el is mentünk onnan, szépen elmentünk a közeli víztározóhoz, és sziesztáztunk egyet. Ez olyan jól esett nekem, hogy mondtam a fiúknak, hogy nem is akarok tovább menni ma. Jó lesz holnap is. Ennek nagyon örültek, mert ez azt jelentette, hogy jó társaságot nyújtanak nekem. A srácok felállították a sátrukat, amiből azt véltem, hogy itt leszünk este. De kiderült, hogy „csak úgy” állították fel a sátrat, mert itt éjjel szellemek vannak, hiszen itt halottakat szoktak égetni.

  • Itt senki se sátrazik éjjel, tele van szellemekkel a hely!

Nos igen, én se kempelek olyan szívesen hullaégető helyen, még ha nem is hiszek annyira a szellemekben. Egy jó kézenállás-gyakorlatozás azért megvolt, még szerencsére nem felejtettem el, hogyan kell. Ezt követően mentünk vissza Ankit házához, ahol megfürödtem és rendbe szedtem magamat, ugyanis hivatalosak voltunk egy másik esküvő lagzijába! Nem hagyhattam ki! Egy indiai esküvőre mindig is el akartam menni! Ankit úgy vezetett most, mint egy állat. Pedig nem is a saját kocsija volt, amivel mentünk, hanem Neerat kocsija. Nem is értettem, hogy miért nem Neerat vezet. Az esküvőre érve vagy ezer ember látványa fogadott.

Brutális, hogy mekkora különbség van egy otthoni és egy itteni esküvő létszámában. De ugye a családok is tízszer akkorák sok esetben. Kinn az udvaron mindenhol volt valami kaja, amerre csak néztem, pedig még nem is volt vacsoraidő, ez amolyan előétel, amit most lehet enni. Spóroltam a gyomor kapacitásommal, nehogy ne maradjon hely a főételnek. Benn a buli teremben a tizenévesek egy nagy rakásban táncoltak a hangszóró mellett, vicces látvány volt. Hamar fel is szolgálták a kaját, amit egy hosszú asztalra tálaltak és svédasztalos módon mindenki abból vett, amiből akart. Roskadásig raktam a tányéromat, nem kíméltem magam. Alig bírtam megenni, pedig ott volt az édesség is. Nos, nem is ragaszkodtam az édességhez, mert nem nézett ki annyira jól, és a pakisztáni édességekből kiindulva nem sok jóra számítottam, úgyhogy inkább abból nem is ettem. Nos a legjobb kaja megint ez a lágysajtos valami volt, egyszerűen imádtam.

Hamarosan megjött a vőlegény, aki olyan díszes volt, mint egy páva. Helyet foglalt a trónon és lehetett vele fotózkodni. Mi se maradtunk ki a mulatságból. Fél órára rá megjött a menyasszony is, aki alig haladt előre, mert a fotósok és videósok blokkolták őt. Szenzációs, hogy itt milyen fontos a fotózás és videózás. A stáb egyik tagja itt benn a teremben drónozott!!! Nem túlzás az egy kicsit?

Már fáradt voltam, úgyhogy Ankitnak mondtam, hogy szeretnék aludni, menjünk lassan. Beültünk a kocsiba, aztán mentünk föl szépen Ankitékhoz. Felvittek engem, beraktak a szobába, aztán ők még visszamentek partyzni. Hát igen, nekik nem kellett másnap 8 órát tekerniük.

Reggel jó korán keltem, aztán csak jött a reggeli is Ankit anyukája jóvoltából. Fölmentem a tetőre, ahonnan szépen ráláttam a szomszédságra, és nagyon jó volt onnan hallgatni a madarak hangját. A reggeli nagyon jó erőt adott, és ki is lőttem magam a kisfaluból, miután megköszöntem a vendéglátást. Haladtam szépen, sokat mentem fölfele és lefele, amolyan hullámvasút volt az út, de jó volt az útvonalvezetés, mert sehol nem voltak értelmetlenül meredek emelkedők, mindig tudtam tekerni szerencsére. Már ment le a nap, én pedig fenn voltam egy dombtetőn, kb. 1000 méteren és egy kiadós gurulás előtt álltam. Vajon lemenjek ezen a lejtőn sötétben? Talán nem jó döntés, sose szerettem sötétben lejtőzni, mert se nem biztonságos, se nem élvezetes. Amúgy is kellett telefonálnom Borbély Bencének, a Wanderwell utazási iroda menedzserének, mert terveztünk jó néhány utat a nyárra, ahol én fogok csoportot vezetni. Beültem hát egy étterembe, kikértem egy rántottát és el is kezdtem dolgozni az utakon, majd telefonáltunk. Későre járt, én viszont már kinéztem magamnak a prémium sátorhelyet, ami nem is volt messze a vendéglőtől. Igen ám, csakhogy az étteremnek volt hotel része is, és a tulaj nagyon erőltette, hogy én maradjak ott a hotelban. Sokszor visszautasítottam, aztán már mondta, hogy még nem is kellene fizetnem a szállásért… Csábító volt, de már megvolt a kempinghely, én pedig reggel fotózni akartam a tökéletes helyen, úgyhogy végül leléptem. Kicsit cipelős lett az odajutás, mert nem volt út, ilyen bozótoson kellett átmennem. Ejj, megint megtépáztam szegény pehelykabátomat! Ez kellett ide! A cipőmről pedig megint lefordult a talpgumi… Nem volt valami nagy szerencsém, de a hely legalább tökéletes volt.

Nem tudom, miért, de nyugtalanul aludtam. Tény, hogy a börtön ingerszegény környezete és a templomszállások biztonsága elkényeztetett engem, és kicsit paráztam a külső veszélyektől. Pedig az első számú szabályt mindig betartom: MINDIG KÉZNÉL VAN A JÉGCSÁKÁNYOM. Szóval a sátorban mellettem ott pihen mindig, a táskák tetején, készenlétben. Talán az volt a baj, hogy túlbecsültem az éjszaka hőmérsékletét, és sajnos pehelyzsákban aludtam, amiben nagyon melegem volt. Elég zokniként keltem ki a sátorból, de legalább a napfelkeltét elcsíptem, ami lenyűgöző volt!

Indulás van, de az étteremhez ismét elgurultam, hogy reggelizzek egyet. Hátha a reggeliért sem kér majd pénzt a tulaj. Nem így lett, de elég olcsó buli lett a rántotta. Kétszáz Forintért megreggeliztem, ami jó ár, bárhonnan is nézzük. Eztán jót gurultam lefele, hogy átkeljek egy folyón, és nekivágjak egy hosszú, 800 méteres emelkedőnek. 700-ról kellett fölmenni 1500-ra, amihez azért kellett kis idő. Az emelkedő eleje szörnyen meredek volt, aztán átváltott ilyen konstans 4-5%-ba, amit nagyon csipáztam. Fenn 1500 környékén nagyon szépen szintben tartott az út, gyönyörűen kacskaringóztam a hegyen. Egy jó ebédet is elköltöttem panoráma kilátással, Pazar volt.

C:DCIM100GOPROGOPR3994.GPR

Megkezdtem az ereszkedést Ner Chowk fele, ám az út elég gyász volt, kb. 3 méter széles volt az aszfaltcsík, sokszor le volt töredezve a széle és sok volt a kátyú. De a panoráma mennyei volt, így élveztem nagyon. Plusz jól voltak döntve a kanyarok és elég technikás kis lejtőzés kerekedett az egészből, aminek a végén nagy volt a mosoly a számon! Nem tudom elmondani, milyen ez az érzés. A lejtőzés közben egyszerűen nem tudok másra gondolni, nem tudok más dolgokon gondolkodni. 100%-os a fókusz. Valahogy úgy képzeljétek el, hogy elpusztíthatatlannak érzitek magatokat a lejtőzés után. Hihetetlen jó! Vettem egy pár gyümölcsöt Ner Chowkban, aztán mentem is tovább, haladtam szépen Mandi fele. Az út továbbra is pocsék volt, ráadásul nagyon megnőtt a forgalom. Brutális mennyiségű busz és teherautó haladt az úton, és elég sok port is felvertek. Nem volt valami jó érzés így menni. Mandiba beérve aszfaltgyáros embereket fotóztam, akik az út szélén dolgoztak. Érdekes, ahogy kevergetik a forró szurkot és vödörrel viszik a kőzúzó gépbe, ami a végén kiadja magából az aszfaltot.

Kerestem mandirt a környéken, mert már közel volt a naplemente. Egy hosszú vacsora után sötétben vágtam neki még 12 kilométernek, ami örökké valóságnak tűnt. Szörnyű, hogy mennyi busz és kamion megy éjszaka is. Végül elértem a kinézett mandirt, ami nem létezett, csak a google mapsen. Jó, akkor nézek egy vadkemping helyet. Csak lementem egy földúton a folyó fele, és már ott is volt a tökéletes hely. Egy útépítési meddőhányó, tökéletes! Feldobtam itt a sátrat, aztán aludtam, mint a bunda. Jól elnyomott minden más zajt a folyó hangja, amit nagyon szeretek.

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!