41. A Wagha határátkelő

Posted on Posted in Fotózás

Az idő 3:38. Érkezek a pakisztáni oldalon az útlevél ellenőrzésre. Ott vár engem a nő, aki visszaküldött engem a kihallgatásra még december 26-án, és ott vár a két Junaid, akik letartóztattak engem.

  • Elkéstél. Az indiai oldalon már bezárt a bevándorlási hivatal.
  • Értem. Nagyon sajnálom, bocsánat. Elestem és eltévedtem. Nincs egy kis tolerancia?

Erre nem válaszoltak, csak elkezdtek egymás között beszélgetni. Innentől kezdve Junaid Ahmad végig velem volt. Ő tolmácsolta, hogy mi történik.

  • Most elmennek az indiai oldalra, hogy speciális kérvényt igényeljenek számodra.
  • Az igen jó volna!
  • Igen, de ez nem garantált. A túloldal kedvén múlik a dolog.
  • Értem, reménykedjünk. Miért sétálnak? Nincs telefonos kapcsolat az indiai oldallal?
  • Nincs semmilyen kapcsolat.
  • Hát ez elég gáz.
  • Mondtam, hogy elhozlak téged pickuppal a határra. Miért nem mentél bele?
  • Hát, azt kellett volna, már bánom. – közben rájöttem, hogy ezt a szakaszt én már megtettem kerékpárral, szóval ez nem számított volna csalásnak, mivel ugyanonnan folytattam volna a bringázást.
  • Egyértelműen ezt elcseszted.
  • Hát ja.

Junaid Ahmad szókimondó, amúgy bírom őt emiatt. Meg hát használja az eszét, ami miatt lehet vele értelmesen beszélgetni. Másfelől mivel nyomozó, állandóan kérdez, de olyanokat, hogy már sokszor idegesítő. Szakmai ártalom lehet.

Végül visszatértek a „követeink” és a következő hírt hozták: az indiai oldal még vár a döntésről a ceremónia végéig. A ceremónia végeztével elmondják, hogy mehetek-e. Az igen. Ehhez aztán kelleni fog egy óra, hogy el tudják dönteni. Végül a két Junaiddal együtt elmentünk megnézni a ceremóniát. Erről nem kommentelek, mert úgyis mindent elmond a videó.

Azt a döntést hozta az indiai oldal a ceremónia végeztével, hogy mehetek. Jönni fog szembe két francia, akik szintén elkéstek. Ez a „fogolycsere” megállapodás született. Milyen szerencse, hogy jön szembe a két francia! Hát igen, hozzá kell tenni, hogy a nő, aki még anno beküldött engem kihallgatásra, azt a parancsot kapta az FIA vezetőségtől, hogy engem a mai nap át kell nyomni Indiába. És ha visszautasítanak, akkor másnap is itt kell lennie, ami neki szabadnap lenne. Szóval a hölgy foggal-körömmel küzdött azért, hogy én átmenjek. Közen jött a hír, hogy mégse mehetek. Aztán 5 perc múlva érkezett a hír, hogy mégis mehetek. Dráma az egész. Ezek az emberek imádják a drámát. Nem véletlenül olyan népszerű a börtön nemzetközi blokkjában a „Pakistan. Drama people.” kifejezés. De végül csak megindultunk a határ fele. Mikor odaértem, láttam a két franciát is, gurulós bőrönddel. Ott volt vagy 5 ember az indiai oldalon, és szintén 5 ember a paki oldalon. Elkezdtek vitatkozni. Junaid néha fordított.

  • Most mégse engednek át. Nincs alku.
  • Kész dráma. Akkor a franciák se jönnek?

Nem jött válasz. Csak vitatkoztak, telefonálgattak, meg szarakodtak. Én meg hátra dőltem a kényelmes fotelomban és pihentem egy jót. Aztán egyszer csak, kb. 20 perc vita után eszébe jutott valahogy az FIA ügynökeinknek, hogy lehet zsarolni is: fenyegették az indiai oldalt, hogy akkor nem veszik be a franciákat. Akkor mégis van alku. Akkor mehetek. Indulok is, megyek 2 métert, ott vagyok a két kapu között. Megint megállítanak. Mégse mehetek. Én csak nevettem, szerencsére. Most nem voltam fáradt, valószínűleg azért. Aztán 1 percen belül ismét meggondolták magukat, és végül tényleg begurultam Indiába. Csak játszanak egymással. Fitogtatják az erejüket, és kész. Egy játék az egész, én meg a bábu vagyok. Nos igen, az utazás két keréken rendkívüli szabadságot ad, az egész világot bejárhatom, főleg EU-s útlevéllel. De még mindig játszhatnak velem néhányan, ez benne van a pakliban, és ezt valahogy el kell viselni, nincs más megoldás. Na jó, ha illegálisan lépek be, az megoldás, csak nem hosszú távon – mint kiderült. Játszhatnak velem néhányan, de ezt le kell nyelni. Ők itt maradnak, én meg szabadon gurulhatok tovább.

Szóval átjöttem. Itt vagyok végre az utolsó országban, Indiában. Egész elképesztő, nincs több határátkelés. Ez nagyon jó érzést keltett bennem. De még egyszer át kellett élnem a vámosok csodás munkáját, a táskáim szanaszét bombázását. Nem mondom, hogy ínyemre volt így este 9-kor egy teljes szétpakolás. Hát ez van, de legalább nem volt nálam a drón! Az egyik vámos kifejezetten kedves volt hozzám. Kérdeztem őket, hogy van-e itt a közelben valamilyen pénzváltó, ahol a Dolláromat beválthatom.

  • Nincs itt a közelben pénzváltó, csak Amritsarban. Nincs indiai Rupid?
  • Nincs, csak Dollárom van. (jutott eszembe, hogy volt nekem indiai Rupim, csak azt Junaid elfelejtette visszaadni nekem, bár nem volt valami nagy összeg, talán 2000 Ft-nak megfelelő)
  • Jól van, itt van 200 Rupi.
  • Nagyon nagyon köszönöm!

Baromi hálás voltam neki, azért megmentett engem az estére. Jó, nem haltam volna éhen, mert volt nálam datolya, de azért mégis csak egy elég szutyok stresszes napom volt, és csak jól jött egy adag főtt étel. Végül szépen kicammogtam az útra és elkezdtem tekerni fél 10-kor. Még 35 km volt hátra Amritsarig, amihez már egyáltalán nem volt kedvem. A legelső köfőzdénél meg is álltam, rendeltem egy dált és egy lasszit. Kérdeztem az árat, a szokásos „How much?” kifejezéssel, miután értettek valamennyire angolul. Nem kaptam választ, úgy látszott, hogy nem értik. Irakban megtanultam, hogy mindenhol mindig ki kell kérdezni, hogy mennyibe kerül. Hát most elengedtem, miután az első kérdésemre nem érkezett válasz. Úgyse kerül sokba, ez India.

Fhúú de jól esett az étel! Meg a lasszi is! Hogy mennyi az annyi? 350 Rupi! Hogy mi a franc?!?!?! Hihetetlen, hogy ezek rögtön a belépésemkor kifosztanak! Ez 1500 jó magyar Forint! Nem a Vapianoban vagyok, emberek! Odaadtam nekik a 10 Dollárosomat, aztán kértem a visszajárót Rupiban. Mérges voltam magamra, meg rájuk. Miért nem lehet válaszolni a kérdésemre?! Mentem tovább, de tudtam, hogy a várost nem fogom elérni. Keresgéltem a helyeket az út mentén, ahol jól lehet sátrazni. Nem volt nehéz dolgom, egy elég nyugis helyet találtam magamnak egy földön.

Reggel felébredtem, és éreztem, hogy nem aludtam jól. Csak azt nem tudtam, mi volt az a duma, ami egész éjjel ment, különböző irányokból. Reggel is ment a duma, volt benne egy kicsi dallam. Olyan volt, mikor a koránt olvassák. Na mindegy, most csak be kell gurulnom Amritsarba, aztán ott úgyis lesz ingyen szállás, ott pihenhetek, amennyit csak akarok. Így is lett, begurultam az aranytemplomhoz. Jó hűvös reggel volt, nagyon kellemes volt tekerni a ködös, nyugis úton. Az aranytemplomhoz érve igen besűrűsödött a nép, már alig fértem el az emberektől. Mentem egy kört a hatalmas épületkomplexum körül, majd megtaláltam a szállást. Szikhek voltak itt többségben, a kapuban lándzsával őrködtek. Egy nagyon kedves hostel jellegű szállásra érkeztem, ahova a bringámat is betolhattam. Kicsit szocializálódtam, ami igen jól esett 2 hét szobafogság után. Aztán kimentem az utcára, mert igen csak jól esett volna egy sim kártyához hozzájutni. Jártam az utcát, csak hamar lett segítségem. Mondták, hogy ebben a boltban lehet simet venni, de külföldiként esélytelen, így használhatom a regisztrációhoz az ő személyi igazolványukat. De rendesek! 200 Rupi a sim kártya egy hónapra, napi 1,5 GB adattal. Ez nem valami rossz vétel, meg kell hagyni. Tehát átszámolva 860 Ft az egyhavi internetem. Ja igen, a szorzó 4,3 a Forint és az indiai Rupi között. Meglett az internetem, feltettem töltőre mindenemet, aztán mentem is a langarba kajálni. Atya világ, mennyi ember! Percenként beömlik vagy 100 fő ebbe az étkezőbe, ahol a kaja INGYEN van!

Nem semmi. És annyit lehet repetázni, amennyit csak akarok. Ez aztán az élet! Nem is kell más a boldogsághoz. Na jó, egészség kellene, még mindig nem vagyok százas, és itt csak mezítláb lehet közlekedni. Meleg pedig egy csöpp sincsen. Miután Rosita (a 40 éves Merci lakóautó) utasaival, Inigoval és Elenával még fél éve megismerkedtem Törökország déli részén, most ismét keresztezték utaink egymást. Még Lahoreban egyeztünk meg, hogy a határon találkozunk. Nekem ugye nem sikerült odaérni időre, így ők hamarabb átjutottak Amritsarba és csak itt tudtunk találkozni. Egyeztettünk egy vacsorát, amit össze is hoztunk az aranytemplom közelében. Kint az utcán ettünk egy kellemes vendéglőben. Nagyon jó volt őket újra látni! Most bővült a családjuk is, csatlakozott hozzájuk egy spanyol motoros pár is, és felszedtek egy kutyát és egy macskát Grúziában. Meséltünk sokat egymásnak a pakisztáni rendőrös sztorijainkról, én meg ugye a börtönről is, szóval nem volt egy perc csönd sem. Nagyon jó volt az este, már csak ki akarták próbálni a srácok a bringámat. Kihoztam a szállás elé a rekut, hogy guruljanak vele egy kört. Persze, hogy hatalmas bámészkodás-fotózkodás lett a vége, aminek a szikhek szemmel láthatóan nem örültek! Elnézést kértem, mert valami olyasmit mondtak, hogy vihetem a bringámat innen valamelyik hotelba és nyomhatom a bemutatót ott is. Ez szerencsére nem azt jelentette, hogy nem alhatok ott, csak nem akartak több műsort. Végül lepihentem az ágyamra és egy hatalmasat aludtam.

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!