40. Ez a kör nem volt olyan olcsó

Posted on Posted in Fotózás

A szerdai napom az ügyvédekkel telt. A bíróságon bementem először is ugyanabba a terembe, ahova mindig is jártam, csak immáron bilincs nélkül. Ezt követően bementem a hátsó épületbe, ami úgy tűnt, mintha több száz ügyvédirodának adna helyet. Találkoztam egy teljesen új arccal, aki állítólag szintén az ügyvédem, az ügyemen dolgozott. Nála töltöttem jó pár órát. Közben teáztunk, sütiztünk, elmentünk egy másik irodába egy író deákhoz, akinek lediktáltuk a végső kérvényünket, hogy ártatlannak minősítsenek. Egész elképesztő szakzsargont használtak, és a szavak felét értettem csak. Pedig angol volt. A kérvényt szépen kinyomtattuk, és bevittük a bírómhoz. Nem kaptunk írtéletet, csak egy előrejelzést: holnap pontot tesznek az ügyem végére, pozitív elbírálással. Ezt nagy örömmel hallottam! Visszamentünk az irodába, és sütivel ünnepeltünk. Számomra elég sértő és lekezelő gesztust tett az ügyvéd: az egyik sütit ő akarta belenyomni a számba. Így is tett, a fotó kedvéért. Nos én úgy látom, hogy ez valami helyi dolog, és azt jelenti, hogy „nagyon jó cimbik” vagy ilyesmi. De kérlek, kommentbe írd le, ha erről többet tudsz! Akár a facebookon, akár itt. Ezt követően boldogan sétáltam ki a bíróságról! Nagyon bizakodtam, hogy másnap már véget ér az egész ügyem! Samar jött velem együtt, hogy találkozzunk Aamir Qadeerrel és Nadeemmel. Végül egy nagyon drága étteremnél találkoztunk, meghívtak engem egy hal barbecue-ra. Isteni finom volt, nem találtam szavakat! Csak ettem és ettem, nem is nagyon beszélgettünk az asztalnál. Az étterem menedzsere is megjelent az ebéd végén, én személyesen megdícsértem a főztjüket. Ez már a második alkalom itt Pakisztánban, hogy oda-vissza vagyok a hal barbecueért. Innen én szépen egyenesen hazamentem, míg az ügyvédek mentek tovább dolgozni.

Az egyik kedvenc tandoori ételem Pakisztánból: sajtos nan

Miután már megvolt minden cuccom, sokat dolgoztam a számítógépemen. Hatalmas elmaradásban voltam a naplóval és a képekkel egyaránt. Mr. Dastagir adott kölcsön nekem egy sim kártyát, amire kaptam 10 GB adatot is, azzal volt internetem a telefonomon és a laptopmon. Ez a 10 GB-os csomag 175 Rupi, vagyis 350 Ft volt, és 1 hétig volt érvényes. Nem valami drága itt az adathasználat. Volt, hogy hajat mostam, napoztam a teraszon és néztem a tyúkokat, ami a legérdekesebb dolog volt az egész utcában, főztem magamnak, de leginkább sokat aludtam. Konzultáltam keresztapámmal a betegségem miatt, ő gyógyszereket ajánlott, így gyógyszertárba mentem többször is, kész vagyonokat költöttem el vitaminokra és antibiotikumra, miután csak nem akart elmúlni ez a mocsok betegség. Sokat beszéltem a szüleimmel is, akik még mindig meg voltak ijedve, de szépen lassan azért lazultak ők is.

Közben megjött a hír, hogy lezárták az ügyemet a bíróságon, végetért a teljes jogi procedúra. Ártatlannak nyílvánítottak és minden priuszomat törölték. Ez azért elég jó hír volt! Persze én nem veszek mérget arra, hogy olyan könnyű lesz újra vízumot szereznem ide, de ki tudja. Ez Pakisztán. Itt bármi megtörténhet.

Nekiálltam egy videó projektnek, hogy végre legyen egy ismertető videó a Csoma Útján Expedícióról. Hangfelvételeket készítettem, öninterjút csináltam, és persze vágtam sokat. Két teljes napig dolgoztam, mire sikerült összerakni a videót.

Közben Dastagir úr megküldte az ügyvédek számláját is. Csiribú-csiribá! Csináltam magamnak egy 340 ezer Forintos mókát EGY PECSÉT HIÁNYA MIATT, a következőképpen:

vízum hosszabbítás díja 60.000
óvadék 30.000
ügyvédeim költsége (akik remeköl dolgoztak) 170.000
első, hitvány ügyvédem tolvajlása 80.000
Összesen 340.000

 

Jó, nyilván bűnös voltam, na de egy pecsét miatt mindezt? Nyilván nem volt pénzem arra, hogy ezt kifizessem. Hát igen, sajnos itt az ideje gondolkozni, hogy mégis mitévő legyek. Az állami támogatási kérelmemet KÉTSZER is visszautasították, az nem fog működni. Szponzorációt lehet nyomatni, de ahhoz tipikusan nagyon rossz időszakban vagyok, épp februárban minden cégnek készen van már az idei költségvetése. Nem leszek valami effektív a szponzorkeresésben. Hát akkor mi marad? Fundraiser! Jó, itt az ideje, hogy feltegyem kickstarterre vagy gofundmera. Úgyse használtam még ezeket az oldalakat, kíváncsi vagyok, hogy működik. Ez a projekt úgyis elég menő, és jó lett a videó is, talán felfigyelnek rá az emberek. Próbáltam regisztrálni és projektet indítani vagy három ilyen oldalon, aztán csak rájöttem, hogy ezek Magyarországon nem működnek. Még a facebook adománygyűjtést is beszüntették Magyarországon, pedig nemrég még működött, ha jól emlékszem. A paypal pools is halott itthon. Na mi legyen? Csak egy lehetőség maradt: feltenni egy paypal „donate” gombot valahova.

Aztán lassan-lassan jobban is éreztem magamat, mikor már a második hetem idusát töltöttem Dastagir úr házában. Dastagir úr pedig csak nem jött már vagy egy hete. Nem értettem, mi történt vele. Írtam neki, hogy már jobban vagyok, lassan eljön az idő, hogy én lelépek India fele. Végül megjelent, és egy jót beszélgettünk az utolsó estémen. Ő is nagyon beteg volt kb. egy hétig, és a családjánál tartózkodott Peshawarban. Megbeszéltük, hogy ha jön legközelebb Magyarországra, akkor a balatoni családi nyaralónkat nagy szeretettel odaadjuk neki egy hétre.

Szép, napos időt ígértek a következő napokra, aminek örültem, mert akkor talán nem esek vissza a betegségben.

Reggel összepakoltam mindent, majd megjött Dastagir úr és elbúcsúztunk. Azért tudtam, hogy működött kettőnk között ez a dolog, de azért csak megkérdeztem:

  • Mivel tartozom?
  • Mégis, mivel… Százezer Dollárral.

A zsebemben turkáltam, de épp most nem volt nálam sajnos.

  • Nyilván semmivel, majd ha jövök Magyarországra, vendégül látsz.
  • Azt biztosra veheti!

Ezzel elbúcsúztunk, indultam India fele! Persze két elintéznivalóm volt még: kellett ebédelnem és pénzt váltanom. Egyik se volt egyszerű. Először is túlárazott, európai stílusú éttermek voltak csak körülöttem, alig találtam normális kifőzdét. Ezer Forintért hamburger?! Na még mit nem. Végül egy eldugott, ám normális éttermet találtam, ahol rendesz pakisztáni áron megebédeltem. Ezt követően mentem szépen pénzváltót keresni. Kb. fél 1 volt, mikor elkezdtem keresni. Az első helyen nem volt dollár.

  • Bocsánat, ez egy pénzváltó?
  • Igen.
  • Akkor miért nem tudok Dollárt vásárolni?
  • Elfogyott.

Nem akartam, hogy rajtam maradjon ez a sok pakisztáni Rupi, mert tudtam, hogy Indiában ezt képtelenség beváltani. A második pénzváltóban csak Dollár 100-asok voltak.

  • Rendben, de akkor hol a csodában tudok pénzt váltani?
  • Menj át egy másik kerületbe!
  • Ok.

Akkor átmentem az általuk javasolt kerületbe. Fél óra volt, mire odajutottam. Ott volt Dollár, meg persze volt sor is. Vagy 15 percet álltam sorban, és mikor megnéztem a pénztárcámat, csak 20 $ volt benne. Hiányzott belőle 20 $, mivel az FIA-ban 40-et kaptam vissza és a maradék 24-emet Rupiban kaptam. Senki nem férhetett hozzá a pénztárcámhoz, csak Mefooz, a mihaszna cseléd. Hitvány egy ember, meglopott. Nem érdekel, nem megyek vissza, hogy behajtsam rajta, amúgy se tudom bebizonyítani. Miután kivártam a soromat, még 15 percet vártam, hogy beváltsák a nyamvadt 6 ezer Rupimat. Mert ugye kell az útlevelem, azt le kell fénymásolni, kell a helyi címem, kell a helyi telefonszámom, meg a kutyámmajmom neve és beceneve. Mint még anno Jamaikában. Ott is szétvetett az ideg, miután a zsebpénzt 20 percbe telt beváltani. Otthon odamegyek a százezer Forintommal a váltóba, aztán 2 perc múlva már vígan sétálok tovább a Dollárommal. Jól elpocsékolták az időmet, már 2 óra elmúlt. Jól bele kellett taposni a pedálokba!

Nyomtam neki ezerrel, de egyszer sajnos rossz útra vitt a GPS, mert nem lehetett bringával felmenni egy elkerülő útra, egyszer meg eltévedtem. Valami lezárt útra tévedtem rá. Aztán már nagyon tapostam neki, mert nem tudtam, hogy mikor zár a határátkelő. Volt egy sejtésem, hogy 4-kor. De lehet, hogy korábban, amilyen szerencsétlen helyzet van a két ország között. Már 3 óra elmúlt, mikor végre sínen voltam, majdnem egyenesben a határ fele.

Még egy kanyar és HOOOOOPPP! Repülök egyet a rekuval, esek le a bringáról. Mi az Isten van it!?!??! Akkora kátyú, hogy egy kamion kereket elnyelne! Nem vettem észre. A táskám leesett, meg kaptam egy kisebb horzsolást is.

  • Már pont kérni akartam! – sopánkodtam hangosan.

Nem elég, hogy eltűnt 20 Dollárom, elpocsékolták az időmet az agyalágyult pénzváltósok, eltévedtem, nem engedték meg, hogy használjam a körgyűrűt, kattog a jobb térdem, még el is esek!!! Remélem, még defektem is lesz, vagy elszakad még a lánc! Sajnos, ilyenkor már annyira szétmegy az agyam, hogy nagyon mogorva vagyok azokkal is, akik egyáltalán nem érdemelnék meg. Volt, hogy próbáltak hozzám szólni motorosok, de nem szóltam vissza nekik, de még rájuk se néztem. Csak tapostam neki továbbra is, dühömben. Persze, a határ előtt 5 kilométerrel dugó volt.

  • Édes Istenem, miért keltem én fel a mai napon? – már csak ezt tudtam mondogatni

 

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!