39. Nem engedhetjük meg, hogy fizess!

Posted on Posted in Fotózás

Kaptam tőlük egy telefont a kezembe, amivel telefonálhattam végre a szüleimnek. Fhú de jó! Nem tudtam, hogyan fognak hozzám viszonyulni a szüleim, egy kicsit félve kezdtem el beszélni velük. De minden jó volt, nem vesztünk össze. Szörnyen aggódtak. Pedig Emília próbálta őket nyugtatni az ésszerű érvvel, hogy a börtön az jó, mert biztonságos, nem kell aggódniuk. Persze, hogy aggódtak. Beszéltünk vagy 10 percet, majd megszakadt a vonal és lassan meg is érkeztünk egy szállodához, ahol elváltak útjaink. Azért pár dologról még beszéltünk a kocsiban:

  • Farooq, a börtönőr nagyon alaposan kifaggatott engem a telefonokról.
  • Minket is, kérte, hogy küldjünk majd neki telefont. – válaszolt a Nagykövet Úr
  • Ezek szerint nem vagyok egyedül. De miért kéri tőlünk? Itt is ugyanolyan telefonok érhetők el.
  • Ők azt hiszik, hogy minden magyar otthona tele van telefonokkal. Egyszer megállított engem a rendőr egy kisebb szabálytalankodásért, és mikor mondtam, hogy magyar vagyok, kért egy telefont tőlem.
  • Hát de miért?
  • Azt mondta, hogy úgyis van az egyik fiókjában egy fölösleges telefon.

Aztán egy másik téma:

  • Én azt veszem észre, hogy itt Pakisztánban nem annyira hatékony a kommunikáció. Ha egy emberrel beszélgetek, 100% hogy az illető félbeszakítja a mondatom, vagy jön valaki más és közbeszól valami egész mást.
  • Igen, ez teljesen igaz, de mégis valahogy működik ez az ország. Sajnos a hatóságokra is igaz, amit mondasz. A mai napig nem érkezett meg hozzánk a hivatalos értesítés az FIA-től, hogy te börtönben vagy. A szüleid kerestek fel minket és mi kezdtünk el nyomozni utánad.

Hát ez elég súlyos. Korrupt rendőrséghez és kommunikációs analfabéta bűnügyi szolgálathoz volt dolgom. Nem baj, kinn vagyok végre. És mivel óvadékkal vagyok kinn, tudom folytatni az expedíciót! Nem semmi!!! Én vagyok a világ legboldogabb embere most.

A hotelnál elbúcsúztunk egymástól és én Mr. Dastagirral maradtam. Megegyeztünk, hogy én csatlakozok hozzájuk egy vacsorára, kb. két órával később. Mielőtt elbúcsúztunk, kaptam még tőlük 20 ezer Rupit, kölcsönbe, miután nekem még mindig az FIA-nál volt az összes cuccom, a pénzt és bankkártyákat beleértve. Dastagir úrral elmentünk a szállodába, amit lefoglaltak nekem. Mire odaértünk és körbenéztünk a szobában, Dastagir úr már meg is gondolta magát, és kérte, hogy szálljunk vissza a kocsiba.

  • Rájöttem, hogy a hotel neked elég unalmas lesz. Ráadásul az útleveled sincs még nálad, tehát elég problémás lenne itt tartózkodnod.
  • Akkor mi a program?
  • Nálam leszel elszállásolva. De előbb veszünk neked ruhákat.
  • Rendben, de nem igazán költenék most arra.

Megérkeztünk a ruhaboltba, és mivel eléggé úgy festett, hogy egy fényűző vacsorának nézünk elébe, kiválasztottam magamnak egy nadrágot és egy alsógatyát. Csere pólóm volt, szóval azt nem kellett venni. Végül persze nem volt lehetőségem fizetni, Mr. Dastagir ragaszkodott hozzá, hogy fizessen. Mielőtt még megérkeztünk volna a házához, nagyon bedugult a forgalom, igen belassultunk. Dastagir úr azt javasolta, hogy így ne menjünk vissza a központba vacsorázni, mert hatalmas rohanás és késés lesz belőle. Inkább szépen pihenjünk le a házában. A város leggazdagabb negyedébe, a DHA negyedbe érkeztünk és egy szép, új építésű ház előtt parkoltunk le. Mentem is fel az emeletre, és szaladtam be a forró zuhany alá. Igen jól esett, miután már eléggé gyönge voltam és kapart a torkom. Miután jól rendbe szedtem magam, még beszélgettünk egyet Mr. Dastagirral, aztán szépen nyugovóra tértem. Ágyban aludtam, egy hónap földön alvás után. Most nagyon jól esett.

Reggel sűrű dudálásra ébredtem. Valaki nyomta a dudát, mint a bolond. Kinéztem az ablakon, hát nem Mr. Dastagir az? Na jó, biztos a cselédnek dudál. Mikor előző este megérkeztünk akkor is ezt csinálta. Elkezdtem felöltözni, erre csattant egy kavics az ablakomon. Ott lenn integetett nekem, ezek szerint nekem dudált. Kinéztem az ablakon, megnyugtattam, hogy jövök már. Komoly. A saját házának ablakát dobálja kaviccsal.

Lementem, beszálltam a kocsiba és bemutatkoztam a fiának, aki az anyósülésen ült. Együtt mentünk el reggelizni a belvárosba. Egy kecskeláb-kifőzdében lyukadtunk ki, ahol valami fűszeres kecskeláb levest kaptunk. Nem volt más a konyhán, ez a hely csak ezt készíti. Ráadásul nagyon híres, népszerű, tele volt az egész kifőzde. A higiénia nem volt valami erős. Én annyira nem vagyok érzékeny, de mikor az asztalon ott van az előző étkezők maradéka (csont, porc, leves a terítőn), akkor azért csak elmegy az étvágyam valamennyire. Hát a kaja se volt valami nagy szám, nem nagyon tudtam enni belőle. Dastagir úr fia csak úgy cuppogott a kecskeláb csontokon, imádta a dolgot. Dastagir úr meg talán nem is evett semmit.

  • Nem vagyok valami éhes, miután a feleségem csinált nekem reggelit.

Majd mikor kettesben maradtunk a fiával, a következőt hallottam:

  • Apa nem is szereti ezt a kaját. Sose eszi meg ezt.

Reggeli után mentünk is vissza a házhoz a DHA-be. Dastagir úr látta, hogy továbbra sem érzem magam valami jól, úgyhogy javasolta, hogy pihenjek minél többet. Sok mindent nem tudtam csinálni, csak a szuahéli szavakat ismételgettem és ettem-ittam. Azért nem bírtam ám magammal, leléptem a közeli játszótérre edzeni. Nem éreztem magam erősnek, de csak edzettem egy jót. Kézenjárás, húzódzkodás, fekvőtámasz, híd. Minden, ami a csövön kifért, majd elmentem borbélyhoz. Este még elmentem sétálni egy körre, mert annyira mozgáshiányom volt.

Másnap, egy esős-borongós hétfő reggelen elég hitványul éreztem magam, sokat köhögtem, folyt az orrom, gyenge voltam. Reggel jött értem egy figura egy kis Suzukival, vitt be a városba, mivel aznap volt a cuccaim visszavételezése az FIA-től. Először az ügyvédeimhez látogattam el, Mohammad Aamir Qadeerhoz és Nadeem Chaudharyhoz. Teával és keksszel kínáltak. Igen jó volt őket újra látni, immáron szabadlábon. Egy ideig benn voltunk az irodában, majd elmentünk együtt ebédelni. Míg Samar kollegájuk benn volt a bíróságon és várt a papírra, mi szépen megebédeltünk a Gold Chicks nevű étteremben. Remek hamburgert ettem, plusz valami édességet is kikértem magamnak. A végén odamentem a pulthoz, hogy fizessek, de a pultos nem engedte, mert az ügyvédek rászóltak, hogy el ne fogadjon tőlem semmit.

  • Én csak valahogy szeretném kifejezni a hálámat!
  • Elég az, ahogyan mosolyogsz. Nem engedhetjük meg, hogy fizess.

Na jó, nem könnyű így hálát kifejezni. Ebéd után mentünk is az FIA épülete felé. Mikor bementünk, ott volt Junaid, mosolyogva fogadott. Igazából nem haragudtam rá, úgy álltam hozzá, hogy ő csak a munkáját végezte. Nos nem volt valami gyors a cuccaim visszavételezése. Mikor átvettem a táskákat, megpróbáltam valahogy rendesen összepakolni mindent mobilis formátumba, miután minden egyes cuccom jelenlétét leellenőriztem. Egyedül a pénz hiányzott, azt Junaid valamilyen fiókba tette el, elkülönítve. Hát, nem találta sehol. Elkezdtem komolyan gondolkodni, hogy vajon miért nem íratta fel a lefoglalt tárgyak és ingóságok listájára a 64 USD-t és a kevés indiai rupit. Vajon lenyúlta a pénzemet és nem is fogja visszaadni, miután nem írtuk fel? Kíváncsi voltam, és kész voltam kiverni a hisztit, ha nem adják vissza. Még bementünk valamilyen FIA főnökhöz, aki hosszasan beszélt hozzám, nyomta az önvédelmet. Hát ő se akar rossz hírt a saját országának, így amolyan bocsánatkérés és tényekkel (ismételt) szembesítés lett a vége. Tiszta sor, bűncselekményt követtem el az ország jogrendszere szerint. Ők végrehajtók voltak a játszmában. Ha őket hibáztatnám, az olyan lenne, mint a pénztárossal veszekedni a túró rudi áráról a tescoban. Jó sokáig elhúzódott a mendemonda a főnökkel, vagy háromnegyed óra telt el, mire visszaértünk az irodába, ahol az ügyvédektől elváltam. Ők már nem voltak ott, mikor visszatértem. mentünk kifele az épületből, akkor láttam őket ismét. Láttam, hogy már nagyon mehetnékük van.

  • Mi tartott ennyi ideig?!
  • Az FIA főnök sokat beszélt hozzám, sajnálom!
  • Jól van, semmi baj, de igyekezzünk!

Még a bringámat elő kellett túrni. Szegény csóri, ott állt az esőben. Ott rohadt fedetlenül. Fenébe, miért nem bírták ezek lefedni? Nincs ponyvára pénz? Atombombára persze van…

Na jó, akkor találjuk ki, hogy mi legyen. Az ügyvédek úgy gondolták, hogy a Pradoba be tudjuk dobni a rekut. Hát én sajnáltam volna a fehér bőrüléseket, mondtam előre, hogy inkább meg se próbáljuk. Inkább fogjunk egy pickupot. Még Junaid megkérdezte, hogy bringázhat-e egy kört a rekuval.

  • Persze, nyugodtan!
  • Ne pocsékoljuk már az időt! – szólalt meg az egyik ügyvédem
  • Ja bocsánat, menjünk – jutott eszembe, hogy sietnek

Így végül betettük az összes csomagot a kocsiba, én meg elbicikliztem mögöttük egy olyan utcáig, ahol könnyű találni pickup sofőrt. Nem kellet messze menni, de nagyon rosszul esett ez a rövid táv is így betegen, szemerkélő esőben. Mikor megérkeztünk az említett utcába, két fazon kezdett el szaladni mellettem, szólítottak meg:

  • Van egy perced?
  • Aha, úgy tűnik, van. – miután épp megálltak az ügyvédeim sofőrt keresni.
  • Honnan jössz?
  • Az FIA-ről, most szereztük vissza a cuccot a börtön után
  • Ja gondoltam, hogy ez lesz belőle – már korábban beszéltünk instagramon emlékszel?
  • Jaaa igen, emlékszem, neked meséltem, hogy hogy jöttem át a határon.

Milyen kicsi a világ! Paul Vercoustre, a francia bringás tudott a bűntényemről. Vele volt egy másik bringás arc Argentínából, aki Irán fele halad majd előreláthatólag. Sokat nem beszéltünk, de nagyon jól esett ilyen figurákkal találkozni. Paullal megbeszéltük, hogy ha lehet, együtt megyünk át a határon India fele. Én azt reméltem, hogy péntekre lezárják az ügyemet a bíróságon, és meg is gyógyulok.

Találtunk végül egy faszit, aki elviszi a bringámat a megadott címre. Rendben van, akkor megyünk szépen vissza a házba. Jó volt ismét egy luxus SUV-ban utazni. Nem mondom, hogy kifejezetten szeretem, mert ugye kifejezetten nem környezetbarát egy ilyen nagy dobozzal utazni a városban, de valahogy ilyen hosszú bezártság után jó volt mászkálni a városban egy kényelmes autóval.

Kedden a program az volt hogy beijedtem a korona vírustól, miután ismét beszéltem Emíliával, és sok információt hallottam tőle a vírusról. Javasolta, hogy vizsgáltassam ki magamat. Nagyon gyengének éreztem magam, megfogadtam Emília tanácsát és felkerestem Mr. Dastagirt (aki már konstans 2 napja távol volt), hogy szeretném kivizsgáltatni magamat. Este elvitt engem egy magánrendelőbe, ahol elég felületesen, de kivizsgáltak. Mondták, hogy ez nem korona vírus. Beszámoltam nekik arról, hogy volt egy kevés kínai hús, amit egy hete ettem. Nem tudni, hogy van-e köze hozzá, én gyanakszom, hogy korona vírus. Brutálisan gyenge voltam, alig bírtam mozogni! Ilyen nem szokott történni velem egy megfázás esetén!!! Na mindegy, felírtak nekem valami köptetőt és anti allergén gyógyszert. Nem mondom, hogy nagyon elégedett voltam, de hát ez van. Közben megtudtam, hogy a koronavírus nem olyan vészes, jók a túlélési esélyek, konkrétan a legtöbb korosztályban 99% fölött van a túlélés esélye. Ezek után nem is nagyon foglalkoztam ezzel a koronavírussal. Önző hozzáállás, mi? Az. De valahogy nem épp ezzel törődött a fejem 4 hét börtön után, amikor élvezhettem végre a szabadságot.

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!