37. Pakisztán kimutatja a foga fehérjét

Posted on Posted in Fotózás

Időközben megkerült a fekete Mamut pólóm, az egyetlen rövidujjas pólóm a börtönben, amit párnaként használtam (pontosabban fej alatti lepedőnek, hogy legalább az arcom ne a koszos földön legyen). Még a 2-es cellából tűnt el, ahol Javeeddal, a bolond banglával és Khizarddal, a kanadai gendszterrel voltam együtt. Azon az estén, mikor nagy hévvel jött pár börtönőr, és kérték, hogy azonnal menjek át az igbookhoz, nem engedték, hogy átvigyem minden cuccomat. Két részletben akartam átvinni a holmikat, de a második körre nem engedtek vissza, rámzárták a rácsot. Másnap, mikor kerestem a pólómat és a plusz plédemet, amit a szomszéd blokkból kaptam Nadeemtól, egy kedves keresztény sráctól, nem találtam ezeket sehol. Erősen úgy nézett ki, hogy valaki ellopta. De mégis ki? Javeed, Khizard és valamelyik börtönőr jöhetett csak szóba. A fegyenctársaim azonnal Javeedot kezdték el gyanúsítani, mivel neki az évek során elég sok pólója lett ahhoz képest, hogy egyetlen ruhája volt, mikor bekerült a börtönbe. Át is nézték őt jó alaposan, tanúja voltam az átvizsgálásnak. Még a rajta lévő ruhákat is átnéztük, de nem találtuk a pólót, amit egyébként Lóránttól, a hegymászó cimborámtól kaptam. Javeed persze mindeddig azt hitte, hogy mi legjobb barátok vagyunk, aztán most napi 5x elmondta, hogy összetörtem a szívét. Szegény törpilla, ő sem veszi észre magát. Azért elég jogos volt, hogy meggyanúsítottuk őt, neki is be kéne látnia.

Nadeem segített nekem, mert ő munkát vállal a börtönben és napi kapcsolatban van a börtönőrökkel, akikre elsősorban gyanakodott.

dav

Nadeem alaposan kifaggatta a börtönőröket, és sokadik próbálkozás után végre sikerült előkotorniuk. Természetesen a börtönőrök csak pénzt akartak tőlem, mint mindenkitől. Nagyon gyász, de itt a börtönben minden pénzzel működik: a szomszéd blokkban többen is rendszeresen adnak szép summákat a börtönőröknek, akik így megengedik nekik, hogy a börtön kertjében szabadon mászkáljanak, egyik blokkról a másikra. Ha van pénzed, adnak TV-t a celládba is, vagy lehettek ketten egy cellában.

Hamarosan mentem újra a bíróságra, nem telt el valami sok idő. Pocsék idő volt, ömlött az eső, ronggyá ázott mindenki, míg odaért a börtön bejáratához. Nekem az SPD cipőmben tocsogott a víz és igen hideg volt. Cserezoknim meg nyilván nem volt. Jó sokat várattak is minket (ezúttal Yunussal együtt mentem a Zilah bíróságra) a gyülekezőhelyen, ahol százával bámultak rám a paki fegyencek. És csakhamar egy szép embergyűrű alakult ki körülöttem. Hihetetlen, nem kell ám a csoda bringám se, hogy körbe álljanak. Mikor bementünk a bírói terembe, senki nem volt ott. Csak az ujjamat nyomtam oda megint valami üres lapra. Mikor megtudtam, hogy most se történt semmi, és az ügyvédemnek se híre se hamva nem volt, dühös lettem. Minek fizettem én ezt a haszontalan majom ügyvédet?!? Semmi értelme nem volt! Mikor visszamentem a kalickába, csak ahhoz volt kedvem, hogy megüssek valakit. De nem akartam én rosszat másoknak, úgyhogy elkezdtem fekvőzni és húzódzkodni. Vagy 60 húzódzkodás kellett ahhoz, hogy lenyugodjak végre. Közben Asad hozott nekem egy adag chicken biryanit, amit nagyon komáztam. Asaddal még reggel találkoztam, ő előre megígérte, hogy fog nekem intézni kaját. És úgy is lett. Csodálkoztam, a börtönben ahhoz szoktam hozzá, hogy bárki mond valamit, az nem valószínű, hogy úgy lesz. A biryani isteni finom volt! Az egyik kedvenc pakisztáni kajám lett, meg kell hagyni. Így aztán tényleg jobban éreztem magam. Asad intézett nekem egy hívást is, Viberen felhívtam édesanyámat, de elég pocsék volt a vétel, úgyhogy szimplán csak küldtem neki egy SMS-t. Szóval nagyon hálás voltam Asadnak.

Visszafele menet a furgonban ő végig a telefonon lógott és valakivel kiabált fél órán keresztül. Elég szerencsétlenül hangzott. Utólag azt mondta csak, hogy a családja bolondot csinál belőle folyamatosan. Nem ő volt az egyedüli, akitől azt hallottam, hogy ő ártatlan, csak az ellenséges család juttatta be a rács mögé csiholt vádakkal. Vajon igaz? Én el tudom képzelni azt, hogy igazat mondanak, és tényleg csak a bírót kell alaposan megfizetni, ha valakit a rács mögött szeretnél látni. Mindenesetre elkezdtem megtapasztalni Pakisztánnak az undorító arcát is, a teljesen korrupt és „pénz alapon mindent” arcát. Yunuus felvilágosított, hogy a majmok úgy tudnak betépni hátul a WC-ben, hogy a zárka előtt tartózkodó rendőröktől veszik a drogot. Igen, RENDŐRÖKTŐL.

Egy szép napon behívtak a börtön igazgatóságra. Nem tudtam pontosan, ki, de valaki fontos személy látogatni jött engem, miután nem volt aznap hivatalosan látogatás. Szépen lassan bekísértek az irodába és egy remek ember mutatkozott be nekem: Mr. Dastagir. Ghulam Dastagir úr már ötször próbált meg engem meglátogatni, de mindig vagy a bíróságon voltam, vagy éppen nem tudták fogadni őt, mert épp cellazárás után, vagy dora (össznépi cellatakarítás) alatt jött. Nagyon örültem neki, mert végre hozott nekem sok infót a külvilágból:

  • már egy ideje dolgoznak azon, hogy megússzam óvadékkal és ne deportáljanak
  • új ügyvédEKet állítottak mellém és nagyban törik a fejüket, hogy hogyan fusson az ügyem
  • a nagykövetség nagyon aggódik miattam és nehezen viselik, hogy én ilyen sokáig benn vagyok

És persze kikérdezett arról, hogy mégis hogyan történt ez az egész. Kérdezte, hogy hozhat-e nekem legközelebb csokit vagy bármi snacket.

  • Nem igazán szükséges, minden kajám megvan. A legfontosabb, hogy az expedíció ne érjen véget, és hogy folytathassam. A többi csak szekunder dolog.
  • Rendben, de azért hozok csokit.

Nem semmi, nagyon jó fej Dastagir Úr.

Igen bizakodó voltam a következő napokban. Nagyon jó érzés lett úrrá rajtam. Vígan edzettem, tollasoztam és ludoztam, és vártam arra, hogy újra bemenjek a bíróságra. Talán a következő alkalommal már ki is engednek!

Nem engedtek ki a következő alkalommal, de legalább VÁRT VALAKI a bíróságon! Az új ügyvédeim üdvözöltek engem, és mikor végeztünk a bírói teremben, egy fotót is nyomtak rólam és még egy csomag csokit is a kezembe nyomtak. Wao! Ezt nevezem. Elmondásuk szerint már nem kell sokáig benn tartózkodnom, hamarosan elsimítják az ügyet. Ez biztató! Találkoztam a régi ügyvédemmel is, akire alapvetően haragudtam, mert eltűnt és még a telefonszámát se adta meg. Véletlen találkoztunk csak, mikor bejöttem a terembe, ő háttal állt nekem. Odaszóltam neki:

  • Assalam Aleiküm!
  • Hello.
  • Mi történt, mesélj! – szóltam oda neki igen mogorván

A jobb kezében a telefonját szorongatta, úgyhogy megfogtam a csuklóját és olyan erősen szorítottam pár másodpercig, amilyen erősen a húzódzkodót fogom egykezes húzódzkodásnál. A hitvány olyan fejet vágott, mint aki ijedtében nem tudja, mit mondjon. Csörgött a telefonja, úgyhogy elengedtem, és rászóltam, hogy vegye fel. Mielőtt felvette, csak annyit mondott:

  • Kifejtem mindjárt, mi történt

Aztán odébb somfordált és elég zavarodott fejet vágott. Ezt követően az új ügyvédeimmel beszéltem, majd ők leléptek, és elém állt az előző ügyvédem. Összevissza beszélt, nem bírt érvelni.

  • Az történt, hogy… Mikor felkértél, nem tudtam, hogy óvadékkal akarsz kijönni.
  • Mindent megbeszéltünk előre, ne nézz hülyének. Mindig is erről volt szó. Miért tűntél el?
  • Mégis, mit gondolsz? Bejössz az országomba illegálisan és azt követeled, hogy ne deportáljanak? Mi van, ha én belépek a te országodba ugyanígy, mi törté…
  • A kérdésre válaszolj. Kérdeztem valamit. – beszéltem a fejének immáron nagyon dühösen, de halkan.
  • Nézd ezt az embert, tőled jobbra. Neki nincs pénze. Neked van. Én sokszor vállalok munkát ingyen is, hogy segítsek embe….
  • Nem érdekel. Hallgass. Miért tűntél el?! Miért nem adtad meg a telefonszámodat?!?!
  • Mégis, minek adjam meg a telefonszámomat, honnan akarsz engem felhívni? Nem is használhatsz telefont.
  • De használhatok a rabszállító furgonban. Mi a számod?! A bíró ezt a számot írta fel nekem, de nem voltál ezen elérhető! – kezdtem kiabálni vele
  • Ez nem az én számom, nem is ismeri senki a számomat, nem adhatják ki.
  • Igen?! Akkor múltkor hogy tudtam veled a bíró telefonján keresztül beszélni, mi?!?!?!

Erre nem válaszolt semmit, közben szólított engem az új ügyvédem. Valamit alá kellett írnom. Még gyorsan felírta a patkány a valós (vagy nem valós) számát a cetlimre, odaadta és eltűnt.

Másnap ismét mentem a bíróságra. Ott volt az egyik ügyvéd és ezúttal egy FIA ügynök is. Az FIA ügynök úgy viselkedett, mintha semmit se tudna az ügyemről. Mikor mondtam neki, hogy volt érvényes vízumom, akkor nagyon meglepődött fejet vágott. Furcsa dolgokat mondott.

  • Aláírtad egy hete, hogy bűnös vagy és elfogadod, hogy kitoloncolnak ezúttal Pakisztánból.
  • Félreértés, nem írtam alá semmit.
  • Pedig így történt. Majd jöttek az új ügyvédeid és verték az asztalt, hogy ez elfogadhatatlan.

Szóval az az üres lap nem jelenléti volt. Az a hitvány első ügyvédem szépen kitoloncolást kért ítéletnek. Semmirekellő. Eléggé megijedtem, mert azt hittem, hogy akkor ez már veszett ügy. De az egyik ügyvédem nyugtatott, hogy nem lesz semmi gond, mindent elsimítanak napokon belül.

Mikor mentünk vissza, én azon gondolkodtam, hogy vajon mi történhetett. Nem értem, hogy miért kellett még egyszer ugyanazt kikérdeznie az FIA-nak, amit egyszer már megkérdeztek karácsonykor. Na mindegy, az ügyvédekben és Mr. Dastagirban nagyon bízom. Azon kívül tudtam beszélni Szabó Emíliával is telefonon, aki a vezető konzul az iszlamabadi Magyar Nagykövetségen. Elmondása szerint előző nap tartottak ülést a pakisztáni belügyminiszterrel, ahol tőle kérvényezték az én speciális kilépési engedélyemet. A belügyminiszter megértette a kérést, de a döntésére még várni kellett. Azért bizakodó voltam!

A zárkába visszatérve elég furcsa művész (festő) arccal ismerkedtem meg. Elmondása szerint ő már konstans lakója a börtön büntető blokkjának, ahol a cellából nincs kijárás se nappal se éjjel, és a cellában minimum 5-en vannak.

  • Miért kerültél börtönbe? – érdeklődtem
  • Mert megöltem egy embert.
  • Miért ölted meg?
  • Mert kíváncsi voltam, milyen az, milyen, mikor az ember az utolsó lélegzetét veszi, hogyan vándorol el a lélek a testből, és a többi. – kicsit leblokkolt az agyam
  • Ha azt mondod, hogy beteg állat vagyok, az nekem csak dicséret!
  • Ahaaa

Kicsit mászkáltam ez után a szívderengető diskurzus után a zárkában fel-alá. De jött egy másik ember, aki kérdezősködött rólam. Ő is gyilkos volt. Vele se volt valami hosszú a beszélgetésem. Aztán csak az járt a fejemben, hogy mégis, ha valaki csak arra kíváncsi, hogyan zajlanak a halál pillanatában a dolgok, akkor mégis miért nem önmagát öli meg? Végül újra összeakadt a tekintetem a művész úrral.

  • Mondd már el, mert nem tudom felfogni: miért nem magadat ölted meg?
  • Áááá tesóóóó egy csomószor próbáltam! Próbáltam különböző gyógyszerekkel, próbáltam felvágni az ereimet, meg minden…
  • De nem jött össze látom.
  • Ja mindig túléltem hallod! Aztán végül meguntam. Megkérdeztem egy spanomat, benne lenne-e egy ilyen kísérletben, aztán végül tök könnyen belement. Ráfeküdt egy asztalra, felvágtam az ereit a nyakánál és kész.
  • Ahaaaa értem. Beteg állat vagy!
  • Köszi tesó!!!

Mentünk szépen vissza a börtönbe, és valahogy azt az infót kaptam, hogy már megint mennem kell másnap a bíróságra.

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!