36. De mi van az ügyvédemmel?

Posted on Posted in Fotózás

A blokkomban azért nem volt olyan rossz a helyzet! Jókat beszélgettünk és megtanítottak engem a Ludo nevű játékra, ami szinte minden cellában megtalálható volt. Amilyen rendkívül egyszerűnek tűnt első körben, olyan komoly stratégiai- és szerencsejátéknak tűnt pár játszma után. Elkezdtem egyre többet beszélgetni az igbookkal. Főleg Timothyval és Samuval. Samu hihetetlenül be volt zsongva valamilyen új üzleti lehetőségtől. Én persze nem vettem őt annyira komolyan, ő olyan arcnak tűnt, aki túl sokat beszél és túl keveset cselekszik. Persze sose tudtam kideríteni, hogy mi az igazság, mert a börtönben ez annyira nem mutatkozik meg. Ő Nigéria egyik legnagyobb drogbárója volt, mikor lekapcsolták. Ő volt a blokkban az egyedüli, aki igazán nagyban nyomta. Értett az emberekhez, ő volt az igazságos és bölcs ember a blokkban élők szerint. Nekem valami furcsa volt: ha ilyen okos és bölcs Samu, akkor vajon miért került bele a drogkereskedésbe? Aztán lassan lassan meg is válaszoltam a kérdésemet:

  • túlzottan szereti a pénzt
  • nem bánja, ha börtönben kell ülnie, mert ő itt valaki, neki itt van tekintélye

Egyébként úgy érzékelte így 42 évesen, hogy az élete elrepült és nagyon hamar kell rendes üzletet nyitnia és házasodnia. Mikor felvilágosítottam, hogy Európában általában több mint 2 év eltelik az első randi és a házasság között, eléggé lógatta az orrát. Náluk ez gyorsabban megy ezek szerint, de ő európai nőt szeretne magának.

Timothy lett az étkezési tanácsadóm és szinte lelki társam. Nagyon sok mindenben hasonlítunk egymásra, meg kell hagyni. Leginkább a hitünkben tudtunk egyet érteni. Lenyűgözően vezette a miséket és nagyon tetszett, ahogy beszél a Biblia egyes részeiről, mondanivalóiról. Aztán mivel tudta, hogy nekem semmim sincs, rendszeresen adott nekem saját készítésű kaját. Olyat, amit a börtönkoszt nem hozott. Ügyesen főzött egyszerű dolgokat. És ha nem ettem eleget, szigorúan mondta, hogy egyek. Ha pedig elkezdtem edzeni fél órával kaja után, mérges lett, mert szerinte nem egészséges az, hogy ilyen kevés időt hagyok ki az étkezés és az edzés között. Sokszor csak nevettem rajta, mert akkor is rám szólt, hogy ne eddzek, mikor már elkezdtem izzadni. Náluk az a felfogás, hogy ha valaki nem eszik eleget, akkor az okozza a betegséget. Ha valaki sokat eszik, azzal megelőzi a betegségek kialakulását. Mindenesetre én nagyon hálás voltam Timothynak, mert remek kajákat adott nekem.

Matthew kicsit magának való ember volt, és nehezen működött közösségben. Én azért bírtam őt, de olyan sokat nem beszélgettünk. A közös miséken azért részt vett, de kicsit tiszteletlen volt Timothy irányában, nem ismerte el teljes mértékben az ő tanítását.

Benson pedig egyenesen antiszociális volt. Vele nem tudtam beszélgetni szinte egyáltalán. Mindig ugyanolyan arcot vágott és nem kezdett beszélgetést senkivel. Nem baj, maradjon magának – gondoltam. Azért a cellatársaival sokat beszélgetett.

Időközben jött két kínai is, mindketten érvénytelen vízummal akartak kilépni Pakisztánból, ezért a börtönben landoltak. Szegények, ők aztán teljesen ártatlanok voltak.  Mindketten vízumhosszabbítást intéztek egy pakisztáni cégnél, akik végül hamis vízumot adtak nekik. Szerencsétlenek. Mivel ők ketten megérkeztek, nyitottak egy új cellát és a két újonnan érkező kínait és Brucet, a rezidens kínait összeköltöztették. A börtönigazgatóság pedig úgy gondolta helyesnek, hogyha én bemegyek szépen Bruce helyére a keresztény társaimhoz, az igbookhoz. Elgondolásnak oké volt, de szerintem nem volt sok értelme, mert megint öten voltunk egy cellában. Jobb volt nekem úgy, hogy azzal a két idiótával vagyok együtt. A feketék túl sokat beszélnek és túl hangosak, ráadásul el se férünk. Ellenben csak Benson cigizik, ő is csak a fólia mögött. Ennek azért örültem. Két éjszakát töltöttem benn az igbooknál, akartam tanulni a nyelvüket, de nem voltak túl lelkesítőek. Mondták, hogy az összes igboo beszél angolul, ráadásul általában jól. Minek tanuljak hát az ő nyelvükön?

Egy nagyon rossz szokásra felfigyeltem az egész blokkunkban: a fegyencek előszeretettel hagyják nyitva a csapot, és ömlik a víz egész nap. Nagyon zavart a dolog. Az igbook nem is fogadták el azt, hogy én papolok nekik a vízgazdálkodásról és a véges vízkészletekről. Kár, pedig ez nagyon fontos lenne, hogy megértsék. Arra hivatkoztak, hogy nagyon büdös van a cellában, ha nem ömlik a víz. Ez persze hülyeség, mert éjjel központilag el van zárva a víz kb. 8 órán át, és nem volt büdös egyáltalán.

Ezt követően valahogy átkerültem a tanzániai cellába. Nem is beszélgettem ezzel a három arccal, Selimmel, Selemannal és Huseyinnel. Nagyon kedves emberek voltak! Imádtam őket.

Seleman igazi kapitány arc volt, rengeteget dolgozott hajón, hajókormányosként. Ő volt az a fazon, akinek ha belenézel a szemébe, akkor látod a tengert, és a végtelen nyugalmat. Kopasz volt és olyan ráncai voltak, amik csak egy életerős idős férfinak lehetnek. És hát az, ahogy nevetett, valami egész zseniális volt. Ő kezdett el tanítani engem szuahélire.

Huseyin csendes arc és rendkívül segítőkész, szeret olvasgatni és főzni. Ő is sokat tanított engem a nyelvükre, ami egyébként Kelet-Afrika legnagyobb részén használatos, tehát igen hasznos nyelvnek bizonyul.

Selim pedig egyszerűen zakkant, de imádni való. Folyamatosan zsörtölődik magában, de közben a légynek se ártana és elég kedvesen kér, ha akar valamit. Rendszeresen egy kapucnis piros kabát volt rajta, a kapucni pedig a fejére volt hajtva. Nagyon vicces jelenség volt ezzel a ruházattal.

Seleman és Selim minden este ludot játszott, kivétel nélkül. Néha én is játszottam egy-két kört Huseyinnel, de általában inkább csak tanultam a nyelvüket. Ez a legjobb lehetőség, miután ingyen van, bármikor tanítanak a cellatársaim és interaktív. Az új cellám további előnye volt, hogy valamelyik cellatársam szerzett egy nagy termoszt az egyik látgatójától, úgyhogy itt minden reggel ebbe a nagy termoszba kaptuk a teát, nem a saját bögrénkbe. Nem tudom, milyen oknál fogva, de mindig sokkal többet kaptunk a termoszba, mintha egyenként kaptunk volna pohárba. Az adag ugye egy pohár egy reggelire, de így sokszor 2 pohár is kijött mindhármunknak (Selim mindig külön kérte a poharába).

A fotó csak illusztráció, kint készítettem szabadlábon. De pont ugyanez volt a mindennapos reggeli a börtönben.

A blokkunkban volt négy TV, aminek egyre kevésbé örültem, ahogy telt-múlt az idő. Egyre feltűnőbb volt a sok reklám. Két adás volt elérhető mindössze: az ATV és a PTV. Az ATV-n több volt a csatornát hirdető interemezzo, mint a program, és rendkívül idegesítő volt maga az intermezzo hangjáték. A PTV-n is sok volt az ilyen szünet, de legalább kedves fütyülős hang volt. A reklám mindkét adáson irtózatosan sok volt. Nem túlzok most a számot illetően: volt, hogy egymás után nyolcszor, azaz 8-szor lement egy 7UP reklám!!!!! Én a harmadik héten megfogadtam, hogy ezek után SOHA nem iszok többé 7UP-ot. Csak azért, mert annyira elegem lett a végtelenül primitív reklámjukból. A PTV-n két értelmes adás volt. Egy riksa utazós adás szombaton és egy kedves betétdalú sorozat vasárnaponként. Az ATV-n egyedül az este 6-ra rendszeresített zenei műsor volt értékelhető, ahol néha jó dalok mentek. Ebben a műsorban hallottam meg először a kedvenc pakisztáni dalomat, a Paharon Ki Kasam című dalt. Persze a műsor maga annyira hitvány volt, hogy egyszer se ment le a dal az elejétől végéig. Nevetséges.

Időközben megjött a levél az iszlamabadi Magyar Nagykövetségről. Szabó Emília vette fel velem a kapcsolatot, tájékoztatott minden információról és felajánlotta, hogy mellém állít egy ügyvédet. Úgy voltam vele, hogy nincs erre szükség, hisz van már ügyvédem. Ugyanakkor a válaszlevelemben hangsúlyoztam az expedíció fontosságát, és hogy nem engedhetem meg, hogy deportáljanak Magyarországra, mikor már olyan közel van a cél. Emília levele szerint a lahorei tiszteletbeli magyar konzul, Mr. Ghulam Dastagir fog ellátogatni hozzám hamarosan. Ez jó hír, ennek igen örültem.

A következő alkalommal a bíróságon nem történt semmi. Az ügyvédemmel is csak úgy összefutottam, el akartam kérni a telefonszámát, mert kezdett gyanús lenni a helyzet, hogy múltkor max. 2 napot ígért a kiengedésre, és csak 1 héttel később hívtak be a bíróságra. Úgy éreztem, nem dolgozik keményen az ügyemen és a fegyenctársaim nagyon is rossz történeteket meséltek nekem a hitvány ügyvédekről, akik csak elvitték a pénzüket. A nagykövetség pedig kérte, hogy adjam meg az ügyvédem telefonszámát, hogy megfelelően tudjanak együttműködni. Mikor kértem, hogy írja le nekem a számát egy papírra, elkezdte írni, majd áthúzta az egészet, és odabökte nekem, hogy mindjárt jön a névjegykártyájával. Ekkora majmot!!! Persze, épp abban a pozícióban van, hogy azt csinál, amit akar. Egy ügyvédnél mindig van névjegykártya, nem vagyok én kis szaros, akivel ezt meg lehet etetni. Persze, többet nem láttam a rongyos képét aznap. A bírói teremben valami üres papírra kellett nyomnom a tintás ujjamat és alá kellett írnom. Biztos jelenléti – gondoltam. Mi másért íratnának velem alá egy üres papírt? Mikor kifele jöttünk a teremből, elkértem a bírótól az ügyvédem számát. A bíró (vagy inkább valami bírói asszisztens) elkezdte csörgetni az ügyvédem számát, míg kicsengett, felírta a számot egy papírra és odaadta nekem a telefont. Az ügyvédem szólt bele.

  • Mi lesz? – kérdeztem
  • Minden bizonnyal ma vagy holnap ki fognak engedni. Ma lehet, hogy még egyszer megjelensz a bíró előtt.
  • Aha, jó.

A többit nem értettem, még habogott valamit a telefonba. Na jó, akkor végre megvan a száma. A kalickához már nem jött oda, mentem szépen vissza a börtönbe. Mikor jöttem vissza, az egyik börtönőr mondta, hogy Mr. Dastagir keresett engem, de sajnos nem voltam itt. Ejj mondom, jókor hívnak be engem is a bíróságra, tök fölöslegesen.

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!