31. Nem engedhetjük meg – de mégis

Posted on Posted in Fotózás

Éjjel 11 körül felriadtam. Valaki bejött a szobámba és felnyomta a villanyt. Riadtan felnéztem, két kikerekedett szemű fazon állt az ajtóban és bámultak rám.

  • ITT MEG MI A F*** VAN?!?

Ezt mondtam nekik. Így, magyarul. Hát nem hiszem el. Itt alszok a szobámban és erre bejön valaki a szobámba és tátott szájjal, kikeredett szemmel  bámul engem az éjszaka közepén? Mi ez az ország? Mi ez a hely? Ez a majmok bolygója! Na mindegy, aludtam tovább. Nem tudtam ez után valami mélyen aludni, kicsit azért gyász ez a szitu. Később kimentem wc-re. Akkor láttam, hogy betettek egy ágyat keresztbe az ajtóm elé. Igen, ez megoldás. Talán így nem jönnek ide a majmok.

Reggel indultam az utamra. Mikor az M1-re kiértem, volt ismét fizetőkapu. Megállít az őr:

  • Itt nem engedhetünk át, tilos biciklizni.
  • Valóban? Tegnap jöttem végig a Swat autópályán.
  • Végig jöttél a Swat autópályán?
  • Igen.
  • Akkor eredj. De csak a leállósávot használd!
  • Jó, köszönöm.

Mentem 15 km-t, jött egy rendőr. Levijjogott. Rendőr kiszáll, mondja:

  • Itt nem engedhetjük meg, hogy biciklizz.
  • A kollegája megengedte nekem.
  • Senki nem engedte meg, itt tilos biciklizni.
  • Akkor hogy kerültem ide?
  • Most elkezdünk kísérni téged, végig mögötted fogunk jönni. Csak a leállósávot használd!
  • Jó.

Kezdett az agyamra menni az egész rendőrség. Ezek teljesen agyalágyultak. Kísértek engem vagy 5 km-t, majd jött egy másik rendőrautó. Meg kellett állnunk. Ez valami nagy góré lehetett…

  • Itt nem engedhetjük meg, hogy biciklizz.
  • Jó, akkor én itt lehajtok a pályáról, itt egy…
  • Fel kell tennünk a bringádat egy pickupra és a kollegák elvisznek a GT roadig. – szakított félbe
  • Rendben, de én nem…
  • Hol az útleveled? – szakított félbe ismét
  • A táskában.
  • Hozd ide!

Megnézte az útlevelemet, ő hiányolta a pecsétet.

  • Nem tudom, mi ennek a története, de nem érdekel. Lényeg, hogy innen le kell jutnod.
  • Jó, de nem fogok kocsikázni.
  • Pedig ez a legjobb neked. Csak 10 perc, átvisznek az Indus hídján és már ott is vagy a GT roadon, ahol tekerhetsz.
  • Rendben, akkor eltekerek a GT roadig. Itt egy lehajtó 200 méterre.
  • Nem, nem tekerhetsz el, mert nem megengedett, hogy itt bringázz. Hogy fogsz eljutni a lehajtóig, ha nem bringázhatsz?
  • Akkor tolom. – morogtam és már annyira tele volt mindenem a rendőrséggel, azzal a végtelen butaságukkal, hogy legszívesebben kinyírtam volna őket helyben
  • Rendben, toljad.

Végre elhúztak mindannyian. Illetve maradt egy rendőrautó, azokkal a zsarukkal, akik nem beszéltek hozzám. Ők kísértek el a lehajtóig. Kanyarodok le a lehajtón, ők meg integetnek, hogy ne menjek már le.

  • Islamabad?
  • Igen, oda megyek.
  • Akkor gyere erre – mutattak az autópályára, mosolyogva

Hát ez mi akar lenni? Most, hogy elhúztak a nagy górék, csinálhatunk bármit? Úgy látszott, ők eléggé fél vállról vették az utasítást. Megyünk tovább hát a pályán, aztán mindössze 200 méter múlva ott a következő rendőrautó. Leint a rendőr.

  • Itt nem engedhetjük meg, hogy biciklizz. – ordított
  • A kollegája viszont megengedte. – már fogtam a fejemet.
  • Ki?!?! – ordított
  • Ők ott! – mutattam a másik rendőrautóra
  • Senki nem engedte meg, hogy itt biciklizz! Nemrég telefonáltak be hozzám, hogy itt bringázol az autópályán, ami nem megengedett! – ordított továbbra is.
  • Akkor mégis hogy kerültem ide?!?! Összezavartak a kollegái! Mindenki mást mond! Maga szerint hogyan igazodjak így ki?!?! – ordítottam vissza

A csávó pozíciót váltott, rátette a kezét a vállamra, összébb görnyedt, és halkan, baráti hangvételben szólt hozzám (úgy látszik, használt, hogy én is ordítottam):

  • El kell hagynod az autópályát, mert itt nem mehetsz tovább. Sajnálom, hogy összezavarodtál Itt tényleg nem lehet bringázni.
  • El is hagyom! Elegem van ebből a szarakodásból!

Fogtam magam és elindultam visszaele, lementem a pályáról. Jött is velem az egyik rendőrautó azokkal a rendőrökkel, akik visszahívtak a pályára. Bosszantott, hogy ezek ennyire kommunikációs analfabéták. Mindenki mást mond! Na de végre lementem erről az autópályáról, itt már senki nem szólhat be. Dehogy nem! Mikor belőttem a GPS-t, és elkezdtem haladni a legrövidebb úton, a rendőrök rögtön ellenkeztek. Hadd menjek már arra amerre menni akarok!!!!!!!!!!!!!!! Végül meggyőztem őket. Ők valami elkerülőn akartak menni. Szépen mentünk az Indus folyó duzzasztógátja, a Tarbela gát fele. A gát alatt nem sokkal volt a híd, számomra 2×15 kilométer kerülővel. Topi előtt megálltam, mert dobnom kellett egy kockát. Letámasztottam egy oszlophoz a bringámat. A rendőrök is megálltak, elkezdtek felém sétálni. Próbáltam jelezni nekik, hogy ne sétáljanak felém, mert épp nem az a szitu van. Erre csak azt láttam, hogy kiabálnak, és rohannak felém. Mi???

Visszanéztem a bringára, nem volt ott az oszlopnál. Hova tűnt?!?! Miiii, a csatornában landolt!

Egy kb. 3 méter széles, öntözésre kialakított csatornában úszott a csóri. Azonnal beléptem a vízbe és megpróbáltam kiemelni. A rendőrök segítségével sikerült egyben kihalászni a bringát. Fhuuu ez kemény! Miután láttam, hogy a nem vízálló táskák (a hátizsák és a középső táska) nem merültek el a víz alá, nagyon boldog voltam. Egyedül a hálózsákom ázott el. Na meg a telefonom! A zsebemben maradt, és úgy ugrottam bele a csatornába. Eeehhhh. Ez para. Azonnal kikapcsoltam. Sajnos ez nem az a fajta telefon, aminek ki lehet kapni az akksiját. Sajnos pár perccel később valahogy visszakapcsoltam, véletlenül nyomhattam meg a gombot. Kicsit vibrált már a kijelző. A zsaruk elkísértek egy házhoz, ahol ruhát tudtam cserélni és meg tudtam szárítani a cuccaimat. Sajnos a pehelyzsákom vizes lett részben, azt ki kellett rakni és meg kellett szárítani. Míg száradtak a cuccok, elugrottunk a farmra. Kiderült, hogy ők nagyiparban termelik, és dolgozzák fel a cukornádat. Érdekes volt látni, hogy egy hatalmas átmérőjű üstben főzik a nádból származó édes folyadékot, és 5 óra főzés után szedik ki a nyers cukrot. Azt is bemutatták, hogy hogyan nyerik ki a folyadékot a cukornádból. Érdekes, egy traktorra szerelt présgép végzi a munkát.

A cukornád szirup forralását pedig biomassza tüzeléssel oldják meg. A cukornád levelét szárítják nagyiparban, és azzal gyújtanak be a hatalmas üst alá.

A látogató után ettünk egy jó nagy adag csirke biryanit, majd mentem tovább az utamra a zsaruk társaságában. Végre volt haszna is a rendőröknek. Már itt volt az ideje, hogy valami haszon is származzon abból, hogy itt kísérgetnek engem folyamatosan. Átmentünk a hídon, majd egy lezárt csatorna melletti úton találtam magam, ahol a rendőröknek köszönhetően tudtam végigmenni. Ez nagyon jól esett, mert a forgalomtól teljesen izolálva tudtam haladni egy teljes órát. Remek! Később, már sötétben rátértünk a hírös GT roadra. Ez egy nagy forgalmú főút, ami összeköti Peshawart Lahoreal. Mikor kiértem az útra, megláttam, hogy még 60 km van hátra Islamabadig. Éreztem az erőt, és eldöntöttem, hogy bemegyek a fővárosba aznap. Egy óra múlva elkezdett esni az eső, nem volt annyira ínyemre. Felvettem minden vízálló cuccot és haladtam tovább. A zsaruk kísértek engem folyamatosan, kb. 10 kilométerenként váltották egymást. Egyszer álltam csak meg hosszabb időre, mert vacsoráznom kellett. Ettem egy sima dalt rotival. Nem volt egyszerű elérni a fővárost, az utolsó 30 km már elég nyögvenyelősen ment, de álltam a sarat. Szó szerint, mivel az eső nem állt el. Mikor beértem a főváros széléhez, megint volt egy rendőrváltás. Kérdeztem az új kísérőmet:

  • Ha már így kísértek engem végig, el tudtok kísérni engem egy szállodához?
  • Igen, de nincs sok időnk, a szállodák pedig messze vannak.
  • Nem baj, most gyors vagyok, jó erőben vagyok.
  • Milyen hotelt akarsz?
  • Valami átlagosat, semmiképp se drága hotelt.

Tényleg jó erőben voltam, átestem a holtponton. Azért még kellett tekerni vagy fél órát. Végül megérkeztünk egy hatalmas épülethez, az volt ráírva, hogy „Hotel Islamabad”. Nekem ez a név egy kicsit puccosnak tűnt, de maga az épület nem nézett ki valami nagy durranásnak. A rendőrök elkísértek a bejárathoz, majd leléptek. Mikor bementem a kapun, nagyon drága autókat láttam a szálloda parkolójában. Ez nem jó jel! Letettem a bringát és bementem a hallba. Fúúúj, ez valami ötcsillagos hodály! Mit keresek én itt??? Vagy tízszer feltettem magamban a kérdést, míg a csurom vizes esőruhámban odaslattyogtam a recepcióhoz.

  • Jó estét! Szeretnék egy szobát!
  • a recepciós elővett egy lapot, amin a szoba árak találhatók

Néztem, mint Jani a moziban. 20 ezer rupi egy szobáért??? Egy éjszakára??? Nem vagyok én pénzes zsák.

  • Nos, szeretne szobát?
  • Igen, szeretnék. De nem itt. Tudna nekem ajánlani olyan szállodát, ami olcsó? – szó szerint ezt mondtam neki
  • Vendégház megteszi?
  • Igen.
  • Mi a kereted?
  • 3-4 ezer Rupi egy éjszakára. – sose adtam ki ennyit szállásra, de most teljesen rottyon voltam a sok rendőr és civil zaklatás után  és ezt tényleg be mertem vállalni
  • Rendben, várjon.

A faszi telefonált két helyre. Hamar meg is lett az eredmény:

  • Van egy vendégház innen pár száz méterre. 3000 Rupi egy éjszaka.
  • Rendben, az jó lesz.
  • Csak menjen át a főút túlsó felére, ott nyílik a 37-es utca, ott találja a 20-as szám alatt.
  • Köszönöm!

Átgurultam az utcába, meg is találtam a vendégházat. Jó volt végre úgy elfoglalni a szobámat, hogy tudtam, hogy itt van ajtó a szobámon, amit be tudok zárni, és nem fog jönni a rendőrség az éjszaka közepén. Őszintén szólva nekem szükségem volt egy kis privát zónára.

 

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!