Mastujban valami aszfalt kezdeményen bringáztam, ami nagyon jó jel volt. Közeledtem a központ felé, jött szembe két férfi. Az egyik kérdezi:
- Hova mész?
- Mastuj központjába.
- Oké, van már helyed ahol alszol?
- Még nincs.
- Akkor fordulj meg és gyere velem!
- – vágtam rá, annak ellenére hogy az ajánlat elég üzletszagúnak tűnt
Rögtön gondoltam, hogy ez az arc valami puccos hotel tulajdonosa.
- Hotel tulajdonos vagy?
- Igen, mondjuk rá.
- Akkor azért megkérdem, hogy mennyit kérsz egy éjszakáért.
- A lehető legtöbbet, amennyit csak elkérhetek. Te vagy az utolsó a szezonban nagy eséllyel, szóval jó sokat fogok kérni.
Röhögtünk egyet, ezek szerint vagy nem fog kérni semmit, vagy valami jelképes összeget. Ráadásul van humora a faternak. Lementünk a mastuji vár falaihoz. A várfal mellett megálltunk egy nagy faháznál. Elég penge helynek tűnt. Hatalmas kertje volt a háznak és a teljes déli homlokzat üvegezve volt. Kész üvegház! Mikor beléptem, érezhetően jóval melegebb is volt ott. Sikander, a tulaj megmutatott egy szobát, ahol aludhatok. Éppenséggel nem volt annyira szimpatikus, mert kicsi volt a szoba. Mivel láttam, hogy más nincs a hotelban, meg is kérdeztem:
- Sikander, így hogy nincs senki a hotelban rajtam kívül, aludhatok a hallban?
- Persze, ez az egész épület a tied.
Kezdett fura lenni a szituáció. Megkérdezte, hány órakor legyen a vacsora. Mondtam, hogy 7 és 8 között. Lelépett, aztán hozott nekem egy szendvicset meg gyümülcsöt, pedig csak 5 óra volt.
- Gondoltam, éhes vagy. A vacsora meg még messze van.
Na mondom ez nem semmi. Elkezdtem dolgozni a fotókon, hamar elröppent a 3 óra. Jött is a cseléd, hívott, hogy menjek vacsorázni. Átmentem a házba, ahol Sikander Ulmulk és a felesége lakik. Valamint Mina madár, a háziasított madaruk. Míg mi fogyasztottuk a finomabbnál finomabb vacsora fogásainkat, a madár ott ugrált körülöttünk és falatozott az elszórt morzsákból. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem egy szálloda. Egyszerűen csak meghívott egy helyi gazdag. Sikander mondta is, hogy ez a faház, ahol én tartózkodok, az ő vendégháza, ahol a saját barátait, rokonait szokta elszállásolni.
Másnap bedobtunk egy mosást és én gőzerővel haladtam a napló írásával. Dél körül leléptünk a városközpontba, ott meg is ebédeltünk a természetvédelmi egyesület házában. Délután pedig nekiálltunk a váz hegesztésének. Az egyik inas, Ahmed volt a birtok lakatos mestere, ő vette kézbe a bringámat.
Minden cuccot eltávolítottunk a bringáról, majd Ahmed el is kezdte a munkát. Nem értettem, miért, de nagyon sietett. Először is nem akarta levágni a rugóstagtartó fül utolsó, megmaradt oldalát, mert hogy az eredeti varrat. Pedig úgy emlékeztem, Sikander világosan elmondta neki, hogy le akarom venni az egészet és meg akarom emelni 5 mm-el. Valahogy megértettem vele, hogy vegye le az egészet. Lecsapta flexxel.
Aztán ugyanazzal a vágókoronggal készítette elő a felületet a komplett hegesztésre. Na mondom ez aztán hokkantás. Acéllemezt nem találtunk, úgyhogy Ahmed fogta és egy kétcolos acélcső palástját használta fel, amit szépen lemezzé kalapált. Ahmed a hokkantás nagymestere. Ezután az acéllemezt fölhegesztette a fékhídra. Aztán megpróbálta valahogy középre helyezni a rugóstagtartó fület 0,1 milisecundum alatt. Még csukva volt a szemem, még jó, hogy megkérdezte, hogy így jó lesz-e. Na mondom mi ez a nagy sietség?!?!!??! Állítsuk már be precízen a rugóstaggal! Rárögzítettem a rugóstagra a fület, aztán szépen rácuppantottuk a lemezre. Kezdte hegeszteni Ahmed a cuccost. Nem sok idő telt el, kérdezte:
- OK?
Meg se várta, hogy válaszoljak. Mikor kinyitottam a szememet, hogy leellenőrizzem, ő már hegesztett tovább. Jól belenéztem a hegesztőívbe – csuktam be ismét a szememet.
- OK?
Ismét nem vártam meg, hogy válaszoljak, hegesztett tovább. Már megint belenéztem a hegesztőívbe. Kezdett elegem lenni ebből.
- STOP!
Végre megállt. Mi ez a nagy sietség????? Végre le tudtam ellenőrizni, jónak tűnt a varrat. A különböző színes foltokon kívül szerencsére láttam valamit a varratból. Ő persze az egészet hegesztőszemüveg nélkül nyomta. Itt ez a divat, úgy tűnik.
Elkészült a váz. Az első vágástól a hegesztés végéig nem telt el fél óra sem. Valahogy 1,5 órát saccoltam volna erre a melóra. Mikor jóváhagytam a munkát, ő elrohant valahova, úgyhogy inkább meg se kérdeztem, hogy tud-e valamit kezdeni a leszakadt csomagtartómmal.
A ruháim száradtak szépen lassan, én meg haladtam a fotókkal és a naplóval. Egész este és egész másnap. Jókat ettem, jót pihentem, haladtam a munkával. Megpróbáltam valahogy kapcsolatot létesíteni a külvilággal. Sikander adott nekem egy mobil routert, csurrant-cseppent rajta az adat, este csúcsidőszakban pedig használhatatlan volt. Itt megtapasztaltam, hogy melyik chat program van a legjobban optimálva lassú kapcsolatra. A messenger vitte a prímet, a hangouts volt a leglassabb. Egysoros üzenetek elküldésével kínlódott legtöbbször. Fényképet feltölteni teljesen esélytelen volt. 27-én reggel végre megszáradtak a ruháim, úgyhogy az összeraktam a bringámat, és egy isteni ebéd után elindultam Chitral fele. Nagyon jól főzött a cselédjük! Imádtam az ételüket.
Nagyon megköszöntem a segítségüket, nyomtunk pár fotót, aztán szépen útra keltem. Jó volt végre újra úgy krúzolni, hogy látom az utat magam előtt és nem takarja el teljesen a lábam. Haladtam szépen a folyó mentén, sokat mentem föl-le ezen a szakaszon, az út pedig továbbra is elég vacak volt. A felhők gyönyörűek voltak, a fények folyamatosan változtak. Napnyugta előtt jött szembe Sikander, napközben lelépett egy esküvőre valahova Booni mellé. Mit mondjak, hamar visszajött. Mondta, hogy még egy kicsit kell mennem fölfele, aztán Booniig végig lejt az út. Jó hír! Pont mikor elkezdett lejteni az út, akkor sötétedett be teljesen. Indultam lefele. Nem eresztettem meg annyira, mert azért voltak jó darab sziklák az útban. 5 percen belül meg is kaptam az 1001. defektemet a kenda külsőmmel. Kezdtem nagyon utálni ezt a gumit. A fejlámpám természetesen pont akkor merült le, mikor a defektjavítást elkezdtem. Imádnivaló! Valahogy azt elfelejtettem feltölteni…
Defektjavítást követően nem volt valami sok kedvem és erőm továbbmenni. Igen hamar letértem egy házhoz, ahol a helyieket megkérdeztem, hogy aludhatok-e a kertben. Sajnos senki nem beszélt angolul. Na nem baj, behívtak a házba rögtön. A közösségi térben 4 férfi ült egy asztal körül, mindenkinek a lába az asztal alatt volt, az asztalon pedig egy hatalmas takaró volt, ami mindenkinek a lábára rálógott. Csatlakoztam hozzájuk, én is bedugtam a lábamat az asztal alá. Jó meleg volt. Jött is az első kör tea. Majd a finom vacsora. Aztán ismét tea. Vacsora után együtt néztük a shanduri lovaspóló fesztivál felvételeit a TV-n. Érdekes egy sport. Ránézésre elég nehéz lehet eltalálni a labdát a megfelelő erővel és célzással, hogy a labda a megfelelő irányba menjen, és ne találja el a lovak lábait.
A műsor után szépen beszaladtunk a hálószobába és nyugovóra tértünk. Reggel valami újdonságot kínáltak nekem. Sötétbarna masszát ettek az öregek, tejbe áztatva. Első körben elég gusztustalannak tűnt, ódzkodtam tőle egy kicsit. De hát egyszer élek, ezt ki kell próbálnom. A barna massza neve halva, ami valami édes cucc, fogalmam sincs, hogy miből készült. De jó volt! Egész rákaptam!
Szép idő volt odakint, egész hamar rátettem a kereket az útra. Elbúcsúztam a kedves vendéglátóimtól, majd elindultam.
Booni mellett valamiért nagy sárban haladtam, elég varacskos lett a reku a végére. A végére, ami azt jelentette, hogy aszfalt váltotta fel a dagonyát. Aszfalt!!! Legutóbb Khorogban volt egybefüggő aszfaltom. Kerek 3 hete! Mondjuk az se volt valami nagy volumenű. Inkább azt mondanám, hogy legutóbb valahol Dushanbe környékén volt utoljára igazán jó egybefüggő aszfaltom. Olyan érzés volt újra aszfalton gurulni, mintha valami nagy hodály limuzinban feküdnék és mintha valami báró volnék. Úgy éreztem, minden probléma megszűnt körülöttem. Az egész nap egy nagy mosoly volt. Mindegy volt, hogy fölfele, vagy épp lefele haladok. Gyönyörű falvakon haladtam át és imádtam mindent, ami körbevett. Hangosan köszöntem mindenkinek, aki mellett elgurultam, és aki elgurult mellettem. A gyomrom azért annyira nem volt rendben, de nem zavart annyira. Napnyugtakor megálltam fotózkodni egy sziklatömbnél, ahol rámcuppant egy pár helyi fazon. Nem örültem neki, mert az első sorozatomat elrontották, vissza kellett mennem a géphez egy újabb sorozatért, miután a kocsijukat kitessékeltem a képből.
Nagyon kedvesek voltak: meghívtak engem az otthonukba, ami állítólag nagyon közel van. Természetesen 2 km volt visszafele, hegynek fölfele. Na jól van, már megint befürödtem a nagyon közel szóra. Nem baj, egy nagyon aranyos kis faluba nyertem betekintést, a falu alsó részében volt Momin háza. Momin Ur Rehman, aki a helyi legnagyobb földbirtokos, nagyon a kedvemben járt.
Míg a házhoz gyalogoltunk, beszélgettünk egymás szakmájáról. Ezt most angolul írom, mert csak úgy van értelme.
- What is your job?
- I am a liar
- Okay, but that’s not a job. What do you do?
- I am a liar.
- I still don’t get it. It’s okay that you are a liar, but what’s your profession?
- I am liar, an advocate.
- Aaaaah okay, you are a lawyer! I got it! So you are a liar lawyer!
Jót röhögtünk rajta, aztán megérkeztünk a házához. Momin bátyja jól befűtött a vaskályhába, aztán jött is a finom vacsora. Jó bőséges vacsi volt! Kezdem imádni a pakisztáni konyhát!
Momin imádja a munkáját. Civil joggal foglalkozik, vasárnapot leszámítva minden nap dolgozik. Vacsora után elővett néhány aktát és elkezdett dolgozni. Ő hazaviszi a munkát és otthon is dolgozik, úgy látszik.
- Nem stresszes az ügyvéd munka?
- Hogy micsoda?
- Nem stresszes?
- Nem értem ezt a szót, bocsánat.
- Az a legjobb!
Jót nevettem rajta! Nem érti, hogy mi az a stressz! Ez azért egy kicsit hihetetlen számomra, de oké, elfogadom. Kicsit beszélgettünk még, aztán kimentem a teraszra aludni. Ők meg nem értették, miért akarok én a teraszon aludni…
Reggel ismét a prémium minőségű aszfalton haladtam. Még kb. 40 km volt hátra Chitralig. Ismét gyönyörű idő volt, egy rossz szavam nem lehetett. Hihetetlen szép szurdokok nyíltak a fő völgyből, remek fotó lehetőséget kínálva.
A fotózás után lapos kerék fogadott. Természetesen a Kenda. Elképesztő, mekkora trágya ez a külső. Legközelebb ha ilyen útra indulok, 3 zsír új Racing Ralphot rakok be. Chitral városa előtt találkoztam pár mérnökkel, akik egy üzemvíz alagutas vízerőművet terveznek a város fölött. Megmutatták nekem a terveket.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
