23. Egy új ország és új izgalom

Posted on Posted in extrém, Fotó, Fotózás, utazás, utazó, világutazó

Ott aludtam a határon. Konkrétan az afgán-pakisztáni határon. Itt fönn 3880 méteren nem kellett tartanom attól, hogy majd valaki háborgat az éjjel. Brutálisan fáradt voltam, csak lenyújtottam, megfőztem a szokásos lencsés rizsemet és aludtam egy nagyot. Hajnalban hangokat hallottam. Egy róka volt az, valahol a sátramtól nem messze mászkált, vonyított. Vagy nem is tudom, mit csinál a róka. Eszembe jutott, hogy simán előfordulhat, hogy farkasok is portyáznak a környéken. Még a vendégház tulaja kérdezett ki engem, hogy mit csinálok, ha jönnek a farkasok. Csak egy dolog jutott eszembe, a szokásos jégcsákányos önvédelem. De kaptam is tőle rögtön a tippet, hogy nem kell odáig elmenni, elég, ha erős fénnyel világítok felé. Azt nagyon nem szereti állítólag. Szóval nem féltem túlzottan, de azért nem is volt annyira nyugodt az éjszakám. Közben arra is gondoltam, hogy jó korán el kéne indulni lefele, hogy tudjam tolni a bringámat. Ha megsüti a nap a havat, akkor kicsit felvizesedik és a kerék fel fogja szedni, be fog állni folyamatosan. Úgyhogy amint az első napsugarak megjelentek a legmagasabb hegyeken, én már pakoltam is össze. Ismét sziklává fagyott bakancsba léptem bele, ismét szétfagyott a kezem a sátorbontásnál. Kb -20°C volt ezen az éjszakán is. Nem bántam én, lényeg, hogy nem volt hóvihar! Örültem az időjárásnak.

Szépen elkezdtem tolni a bringát, közben a hátamon volt a hátizsák. Az utóbbi 2 napban nem tudtam így haladni, csak cipelve. Lefele azért más a helyzet. Eleinte még erősnek éreztem magam, de kb. fél óra tolás után kifulladtam. Viszont megláttam egy hatalmas legelőt, ahol jakok százai legelésztek! Ez azt jelenti, hogy ott nincs hó! Nagyon király, elindultam nyíl egyenesen a jakok fele. Elkezdtem süllyedni. A hó alatt nagyon laza talaj volt, már alig bírtam lépdelni. Visszamentem a hegyoldalba, ahol néhány nyom vezetett. Követtem egy ideig, aztán hamar közel értem a jakokhoz. Átkeltem cuccok nélkül egy rövid mocsaras szakaszon, aztán kiértem a szilárd talajra, a legelőre. Nagyon boldog lettem. A legelő kb. 3800 méteren volt, és az állatok jelenléte azt jelentette, hogy nagy eséllyel van valami komoly kitaposott nyom a falutól a legelőig. Erre számítottam. Végül becibáltam a táskát és a bringát a legelőre és szépen elkezdtem tolni a bringát dél fele. Egész csodálatos volt a látvány.

Majdnem derült volt az ég, körülöttem legeltek a hatalmas jakok, szemben pedig két hétezres hegyre láttam rá a Mastuj folyó völgyének túloldalán. A legelő déli végében a nyomok konvergáltak, majd egy 30 cm széles csapást formáltak. Ebben a vályúban vezettem a bringámat, ami viszonylag könnyű feladat volt. Elkezdett lejteni az út, a nyom pedig olyan szép folytonosnak látszott, hogy elgondolkoztam, mi lenne, ha bringára szállnék. Csak úgy rollerező üzemmódban. Sokat nem tököltem, fogtam, minden bringatáskát felaggattam a rekura, a hátizsákomat meg fél vállhevederre fölvettem magamra és elindultam lefele. A hágóvassal felszerelt lábammal támogattam magam és igen stabilnak tűnt a buli.

Pár perc gurulás után úgy nevettem és ordítottam, mint egy gyerek a vidámparkban. Ez az igazi Rock ’n’ Roll!!! Vagyis Reku ’n’ Roll! Itt vagyok Pakisztánban egy illegális határátlépést követően és 60 kg csomag egyetemében a rekummal rollerezek 6-7 ezres hegyek között, egy jakok által kitaposott ösvényen! Mi van??? Egy pár pásztorkunyhóhoz értem, ahol igen melegem lett és egész éhes is lettem. Le is döglöttem egy kunyhó napsütötte homlokzatához és elkezdtem havat olvasztani, hogy ihassak, és megmelegítettem a sprotni konzervemet. Érdekes, még sose ettem melegítve a konzerves füstölt sprotnit. Nem is értem, miért, hiszen melegítve sokkal finomabb. Csak úgy, kenyér nélkül bedobtam a teljes konzerv halat.

Elindultam újra és leereszkedtem az első faluig, ahol már az érkezésemet 5 perccel megelőzően a falu teljes populációja összecsődült egy csoportba és engem bámult, ahogy gurulok le a hegyoldalban. Én csak röhögtem rajtuk és elgondolkodtam, hogy milyen sztorit fogok mondani nekik. Nem akartam a bajszukra kötni, hogy én a Wakhanból érkeztem. Semmi értelmét nem láttam. Így aztán kitaláltam egy történetet, hogy én Chitral felől jöttem fel és itt másztam egy darabon a hegyekben. Le is érkeztem az embertömegbe. Egy kicsit ideges voltam, hogy ennyi ember néz engem egyszerre.

Elszoktam én ettől az elmúlt hetekben. Na, nem baj, csak természetesen kell viselkednem. Azért annyira nem esett nehezemre. Teljesen őrült hangulatomban voltam a gurulás extázisától. Csak előadtam nekik az őrült önmagamat, nem volt túl nehéz szerep. Behívtak engem teázni egy nagyon kicsi kunyhóba. Finom cukros tejes teát adtak nekem, valamint cukros tejfölszerű tejterméket, amibe kenyeret mártogattunk. El nem tudom mondani, milyen finom volt az abban a helyzetben. Mikor már négy napja csak lencsét, rizst és száraz kenyeret eszek. Vagy két-három bögre teát megittam, olyan jól esett a cukros folyadék. Sokat nem időztem náluk, akartam menni gyorsan lefele. Volt azért egy kérdés, ami megijesztett:

  • Nem találkoztál a határőrökkel?
  • Nem, egyet se láttam.

Jó, hogy rákérdezett, mert így tudtam készülni a határőrök kérdéseire. Legfrissebb információim szerint itt nincsenek határőrök. Hát úgy látszik, nem volt jó az infó. Leléptem, elindultam az út felé. Kemény, a kisfalunak nincsen semmilyen összeköttetése az úttal, az első egy kilométert ösvényeken tettem meg, mire elértem a földutat. Jött szembe egy fazon, aki csak úgy fapofával elém állt és megfogta a bringámat, mintha nem tolhatnám tovább. Aztán a kísérőimmel beszélt pár szót, és elengedett az utamra. Csak vicceskedni akart, gondolom. Vagy még nem látott ufót.

Aztán toltam tovább a bringát, jött szembe két katonai ruhás arc, az egyik vállán kalasnyikov lógott. Na mondom magamban, itt a vége. Ha elmondom az igazat, az az expedíció végét jelenti legnagyobb eséllyel, mivel:
1. lehet, hogy visszakényszerítenek Afganisztánba ugyanazon a hágón, ahol átjöttem. Ez gyakorlatilag maga a halál, mert fizikailag teljesen le voltam amortizálva, és nem is volt elég élelmem. Ezen kívül pénzügyi problémáim is voltak, és Afganisztánban csak Kabul elérése lett volna értelmes megoldás, de oda csak autóval mehetek, ami méreg drága lenne.
2. meglehet, hogy azonnal feltesznek egy pickupra vagy valamilyen járgányra, elvisznek a legközelebbi repülőtérre és deportálnak. Ez azt jelenti, hogy nem tudok ezen a szakaszon bringázni, tehát ez az expedíció végét jelenti. Még az is lehetséges, hogy vissza se engednek az országba.
3. lelőhetnek, mert hivatalosan még Afganisztánban vagyok és a kutya se fog engem Pakisztánban keresni, tehát nekik nem származhat ebből problémájuk. És igen, ők úgy gondolhatják, hogy bűncselekményt követem el, szóval megvan a lehetőség arra, hogy erőszakosak lesznek velem – ez élt a fantáziámban, de utólag nem gondolom, hogy ilyet megtennének a hatóságok – nyilván.

Szóval! Sajnos úgy döntöttem, hogy hazudok nekik.

  • A Wakhan felől jössz?
  • Nem, Chitral felől jöttem fel és nyomtam egy kört itt a határvidéken.
  • Kérlek mutasd az útleveledet és a vízumodat!
  • Rendben, előtúrom.

Durva, ők tudnak egész jól angolul! Hát mi a fene! Egy rövid ideig nézegették az útlevelemet, aztán visszaadták. Mondták, hogy akkor most együtt elmegyünk a legközelebbi katonai állomásra. Huhúúú de izgi! Csak nehogy visszakényszerítsenek a Broghilra, mert nem tudom visszafele is megcsinálni! Nincs hozzá elég erőforrásom. Kifogytam.

Elérjük a támaszpontot, még épp nem ment le a nap. Hideg van. Leteszem a bringámat, aztán kérik, hogy az épület mellett található padra üljek le. Csak így bevillant, hogy lehet, itt fognak engem főbe lőni. Senki nem fogja megtudni, mert nem is hivatalosan vagyok az országban. Csak azt kell állítanom, hogy én Torkhamnál jöttem be, és akkor biztos, hogy nem lesz baj. Igazából végigfuttattam egy kockázatelemzést az agyamban, hogy vajon mekkora az esélye annak, hogy engem itt lepuffantanak. Hát talán 1:1000000000 vagy nem is tudom. Szóval röhögtem egyet a bevillant gondolatomon, de semmiképp se akartam felrakatni magamat egy pickupra, amivel levisznek engem a következő repülőtérre, mert én nem engedhetem meg magamnak azt, hogy az expedíció bármely szakaszát motorizált járművel tegyem meg. Sajnos ennek érdekében hazudnom kellett, ismét. Ugyanazt a történetet ismételtem csak, amit már korábban előadtam: Torkhamnál léptem be és feljöttem ide a hegyekbe Chitral felől. Kaptam forró tejes teát, ismét cukorral. Kaptam finom édes kekszet! Na mondom, ez több, mint vendégszeretet. De közben a főnökök átnyálazták az útlevelemet és a vízumomat és sorra jöttek a kérdések, de csak szelíden, minden agressziót mellőzve:

  • Hol léptél be?
  • Torkhamnál.
  • Mikor?
  • 6 napja
  • Itt azt írja a vízumod, hogy júniustól érvényes, érvényességi idő pedig 90 nap. Ezek szerint a vízumod lejárt
  • A júniusi dátum az csak a vízum jóváhagyás dátuma. Az érvényesség kezdete a belépés időpontja, tehát hat napja kezdődött.
  • Miért nincs pecsét az útleveledben?
  • Mert ez az új evízum rendszer, nem kapunk pecsétet. Bekerülünk a rendszerbe és kész.
  • A völgyben vannak rendőrállomások. Valamelyiknél felvették az adataidat?
  • Igen, volt olyan, ha jól emlékszem
  • Hol jöttél fel a hegyekbe? Hol hagytad el az utat?
  • Nem vagyok annyira tisztában a településnevekkel, nagyon rossz a névmemóriám. Kb. 15-20 kilométerrel ezelőtt – itt bizonytalanodtam el, mert nem tudtam, hogy melyik szakaszon halad a folyó jobb (északi) partján út. Ez csak hasraütés volt, gondoltam, talán beválik. Ha a folyó bal partján halad végig az út, és nincs híd a jobb partra, akkor halálra vagyok ítélve, mert ezen a folyón nem lehet csak úgy átkelni
  • Hány napot töltöttél a hegyekben?
  • 3 és fél napot
  • Miért csinálsz ilyet ilyen hidegben, a határvidéken?
  • Mert őrült vagyok és szeretem a kihívásokat. A bringa meg azért jött velem, mert ez egy prototípus és tesztelem extrém körülmények között.

Erre a válaszra úgy látszik, belátták mindannyian: teljesen idióta vagyok.

Pár telefont elintéztek valahova, gondolom megpróbáltak utána érdeklődni, hogy valahol meg van-e az adatom, de a telefonvonal szemlátomást nem működött megfelelően. Úgyhogy szépen megkértek, hogy fáradjak be az épület udvarába az összes csomagommal együtt. Most itt alszok velük. Alapvetően nem szeretek hazudni, de most valamiért nem láttam más megoldást. Azt hiszem, nem is voltam képes hazudni kb. 20 éves koromig. Nem volt hozzá érzékem, kedvem, nem láttam értelmét. Most tudok, de nem szeretek. Csak akkor teszem, ha az a másiknak nem tesz kifejezetten rosszat. Nos nekik kb. mindegy, vagy talán jobb, hogy nem mondtam el az igazat, mert így nem kelett foglalkozniuk velem annyit, valószínűleg fölösleges papírmunkától is megszabadítottam őket. Mindenesetre én mindenkitől elnézést szeretnék kérni a hazugságaim miatt. A lényeg, hogy minen jel arra utal, hogy az expedíció mehet tovább. Már nem vagyok olyan messze a céltól!

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!