24. Kísérettel lefele

Posted on Posted in expedíció, extrém, Fotó, fotográfia, Fotózás, utazás, utazó, világutazó

Behúzódtunk egy kis szobába, begyújtottunk a vaskályhába és a hangulat egészen feloldódott. Tényleg nem kihallgatós stílusban kérdeztek ki, hanem olyan tisztelettel teljesen. De azért mégis valamennyire tartották tőlem a távolságot, amíg odakint voltunk. A szobában már átment a diskurzus baráti beszélgetésbe. Meséltem nekik sztorikat, egy-két képet mutattam nekik. Jófejek voltak ezek a határőrök. Ők a Chitral Scouts, tehát elnevezés szerint cserkészek. Ők teljesítik a határvédelmet itt az Afgán határnál.

Együtt vacsoráztunk, teáztunk, majd valamilyen furcsa hálózsák szerű takaró alá bújtam és aludtam egy nagyot. A reggeli egyáltalán nem volt bőséges, csak teát ittunk és kenyeret (csapatit) ettünk. Ezt a kenyeret a vaskályha tetején készítik, nagyon puha és finom lepénykenyér. Mártogattuk a kenyeret a tejes teába, kis plusz ízt kölcsönözve a kenyérnek.

Volt egy furcsa diskurzusunk, folyamatosan érdeklődtek az őrült dolgaimról.

  • Fent a hegyen sok a veszélyes állat. Nem találkoztál vadállatokkal?
  • Nem, talán egyszer hallottam rókát az éjjel.
  • Juhok nem támadtak meg?
  • Mi???
  • Igen veszélyes állatok.
  • Juhok? Nem farkasokra gondolsz véletlenül?
  • Ja igen úgy is szoktuk hívni.
  • ???

Megmutattam nekik, mi minden amortizálódott le eddig a cuccaimon. A táskámon hatalmas lyuk tátongott, már majdnem kiestek belőle a cuccok. Egyikük csak úgy nekiállt megvarrni! Nagyon kedvesek!

Elindultunk négyen együtt az állomásról. Két kutya is jött velünk, végig rohangáltak körülöttünk. Ismét felvettem a hágóvasamat, mert itt még kb. 20 centi hó volt az úton, a 70 kilós bringát pedig jobb úgy feltolni az emelkedőkön, hogy egy millimétert se csúszik a bakancsom. Eleinte nem örültem annyira a kíséretemnek, de amikor elkezdték tolni velem együtt a meredekebb emelkedőkön, rögtön máshogy álltam hozzá a dologhoz. Minden emelkedőn besegítettek, lefelé pedig a bevált roller downhill módszerrel közlekedtem. Az idő egész jó volt, csak néha szállingózott a hó. Kb egy óra után megérkeztünk a gleccserhez. A gleccserhez. Brutális, hogy mekkora ez a gleccser! Én már láttam az Aletsch gleccsert, végigmentem az Ushba gleccseren, de ez valami más volt. Igen, ez a gleccser 6-7 ezres hegyekről ered, nem véletlen, hogy ilyen hatalmas. A cserkészek elkezdtek fotózkodni. Hihetetlen, mekkora pózerek!

Csak röhögtem magamban. Ha valaki(ke)t kitüntethetek a legjobb pózer címmel az expedíció során, egész biztos, hogy eddig ők lennének a dobogósok. Szemmel láthatóan a kutyák is jól érezték magukat.

Még fönt az állomáson kitalálták, hogy szeretnének velem egy interjút készíteni a gleccserekről. Neki is láttunk: előkapták a D3200-at, és kézből elkezdték forgatni az interjút. Yakub lecsavarta a CB rádiójáről az antennát, ami (talán egy kicsit) úgy nézett ki, mint egy mikrofon, mikrofonnak használták. Elég nevetséges volt. Kikérdeztek a gleccserekről, a globális felmelegedésről és hasonlókról. A végén köszönetet mondtam a Chitral Scoutsnak. Ők tudatában vannak a klímaváltozásnak és annak a gleccserekre gyakorolt hatásának. Itt a világ egyik legeldugottabb szegletében. Tisztelet!

Az interjú lement, jó sokat fotóztunk, aztán szépen elindultunk Kishmanja fele, ahol a következő határőr állomás volt. Vagy másfél óra gyaloglás után el is értük a helyet, az ottani katonák meleg szívvel fogadtak minket. Kaptunk teát és finom ebédet friss csapatival. Itt elbúcsúztam a három cimborámtól, ők maradtak itt, kaptam két új fazont, akik kísértek engem tovább Yarkhoon Lesht fele.

  • Jó ötlet, de nekem egyáltalán nincs szükségem további kíséretre.
  • Rendben, világos, de nekünk ez kötelességünk. A chitrali főnökünk külön kérése, hogy Chitralig legyen kíséreted, hogy biztonságban lejuss.
  • De pont ti mondtátok, hogy ez a hely nagyon biztonságos
  • Aggodalomra semmi ok, teljesen biztonságban vagy. Ez csak a kötelességünk. Muszáj teljesítenünk.

Így elindultam szépen az új kíséretemmel. Eleinte ők gyorsabbak voltak, mint én. Nem csoda, hisz újabb boulder problémákat kellett megoldani a bringámmal, mikor egy pár amorf kőrakáson mentem át. Azok a részek könnyebben teljesíthetők voltak, amiken hótakaró volt. Kaptam egy defektet az első kerékbe, elkezdtem foltozni. Közben a katonák előre szaladtak, gondolták, majd utolérem őket. Mire megjavítottam a szúrásos defektet, ők már le is váltották magukat: elénkjöttek a yarkhooni katonák, a Kishmanjai katonák meg már akartak visszamenni. Jó, akkor megint újabb kíséretem van.

Az előzőekkel se beszéltem valami sokat, de velük aztán végképp semmit. Már el is kezdett sötétedni, nem is láttuk egymást rendesen. Egyre több fel-le váltás volt az útban, elég nagy meredekségekkel. Ez sajnos az idegeimre ment, miután az út is elég ramaty volt. Többször is elestem a bringával, vagy csak elkezdtem dőlni, amit nagyon nagy erőkifejtéssel lehet csak megfékezni a magas és túlságosan hátulra eső súlypont miatt. Elkezdtem nyűgös lenni. Erre valami brutális nagy roppanást hallottam hátulról, az egyik döccenő mélyére érkezve. Káromkodva szálltam le a bringáról, néztem, hogy mi lehet a baj.

Hamar meglett a roppanás forrása: a rugóstagot tartó fül beszakította a fékhidat, és egy centivel mélyebbre került az egész cucc. Ooo jeee! Már akartam kérni, a váz még úgyse tört el sehol! Csak röhögtem egyet, mondtam magamban, hogy „expedíció vége”, aztán gyorsan vissza is szívtam. Elvégre ez egy Cr-Mo váz! Meg lehet hegeszteni! Ráadásul így is lehet vele menni, csak kicsit áramvonalasabb a pozíció. Poén, eddig is bajom volt a túlzottan magas hajtómű pozícióval. Most meg már majdnem fejmagasságban volt a monoblokk. Nem láttam az utat a hajtóműtől! Na nem baj, most eltolom Yarkhoonig. Már úgy sincs messze.

Toltam vagy fél órát, oda is értünk a támaszpontra. Ez már egy jobban szituált támaszpont! Mikor bevezettek a szobámba, már kész luxus érzés lett úrrá rajtam. Saját fürdőszoba! Angol wc! Szép zöld szőnyeg! Asztal terítővel??? Na jó, ez már túlzás! A támaszpont főnöke, Imtiaz igazított el engem a helyen, és kész úrként bánt velem. Este olyan finom csirkés rizst ettünk, hogy kész fejedelemnek éreztem magamat! És utána hoztak süteményt. Süteményt. És utána pedig gyümölcsöt. AAAAAZZZTAAAA gyümölcs!!! Mikor ettem én utoljára gyümölcsöt? Hmmm, talán 2 hete, Khorogban? Ja nem, a Wakhan első napján, még Amanullah irodájában. Ott ettem egy almát. Itt meg még banán is volt… Durva. Egy kicsit kikérdezett engem Imtiaz, elmondtam neki a sztorit, hogy hol másztam bringástul, és hát ő is belátta, hogy egy idióta vagyok. Cool akkor nem lesz gond. Azért felvilágosított, hogy kellett volna valamilyen engedély, hogy én itt a határterületeken mozogjak. Ez az utolsó állomás, ameddig el lehet jönni engedély nélkül. Nem tűnt haragosnak, de elmondta, hogy ez probléma. Én azért nem vettem olyan komolyan, mert nem folytattuk a témát, hanem ettünk tovább.

Hamar ágyban találtam magamat, és nem kellett ringatni, hogy elaludjak.

Fúúú mekkorát aludtam! Meg nagyon jó álmom volt, egy szép lánnyal utazgattam Európában mindenfele. Boldogan, kipihenten ébredtem fel. Itt vagyok Pakisztánban!!!

Megreggeliztünk, aztán egy kötelező regisztráción végigmentünk Imtiazzal.

  • Mikor jöttél át Yarkhoonon a kocsival, mikor fölfele jöttél?
  • Valamikor napnyugta után lehetett.
  • Akkor azért nem kerültél fel a listára és ezért tudtál felmenni engedély nélkül. Nekünk itt nincs szolgálatunk napnyugta után.
  • Ahaaa értem.

Aztán még egy pár kérdés a kocsiról és a sofőrről, amire valamit beblöfföltem. Ez van, láttam rajta, hogy csak a formális könyvelés miatt kérdezi, neki sincs kedve hozzá igazán. Kitöltöttük az űrlapot, aztán szépen pakoltam össze a cuccaimat. Indultam délnek. Borzasztó lassan haladtam, dél után pedig megkíséreltem egy vendégháznál kenyeret vásárolni. Nem sikerült: behívtak a szobába, begyújtottak a kályhába és megkérdezték, mit kívánok enni.

  • Csak valami nagyon szimpla kaját adjatok, nem kell nekem semmi extra

Már jött is a forró tejes tea, azt kortyolgattuk, míg elkészült a kaja. Közben kiderült, hogy a fazon, aki behívott, egy katasztrófaismereti kurzust tart éppen, és hamarosan ebédidő van. Szóval engem most szépen meghívnak kajálni, vendég vagyok. Remek! 20 perc múlva elém is raktak egy nagy tál rizst és finom szószban főtt csirkét, egy kis csapatival. Nagyon finom volt. És lehetőségem volt Coca Colát inni! Brutális, Tádzsikisztánban tudtam inni utoljára. A gyomornak mindig jól jön ez a nedű, bármennyire is káros amúgy nagy általánosságban. Kaja után még egy jó nagyot beszélgettünk a talibánról, mert természetesen feljött a téma, hogy miért is kerül olyan rossz hír a médiába Pakisztánról. Hát felvetettem hogy ugyan a talibán eredetileg honnan is jön. Hát ugye Pakisztánból.

Az igazság (vagy mondjuk úgy, hogy a tanár ismerete és az igazság nagy része) az, hogy a talibán első osztagait valóban pakisztáni emberekből képezte a USA. Tehát az Egyesült Államok be volt szarva az oroszoktól, hogy Afganisztánt megszerezve lejutnak lassan az Arab tengerig. Ezért egy nagyon ütős hadsereget toboroztak a pakikból, akiket elvittek Afganisztánba. Végül az oroszoknak nem sikerült a hadművelet, de a talibán ott maradt ereje teljében Afganisztánban. És állítólag az USA ezt követően kicsit félt ettől a fennmaradó haderőtől, akik az ő saját technikájukat-technológiájukat ismerték. Ezért a talibánt meg akarta semmisíteni az Államok, ezért szállta meg Afganisztánt. Én nevettem egyet, mert nem értettem elsősorban azt, hogy miért is félne a US ettől a kis létszámú haderőtől, másodsorban azt, hogy miért létezik akkor még mindig talibán, ha egyszer a US meg akarja semmisíteni. Hiszen az Egyesült Államoknak egy leheletbe kerül kinyírni egy egész Afganisztánnyi embert. Nem?

Aztán ÁLLÍTÓLAG nem olyan egyszerű ám megsemmisíteni a talibánt, mert

  1. támadás esetén nagyon védett helyekre elbújnak hosszú időre, majd újra toborozzák magukat
  2. sok az öngyilkos, tehát nincs veszítenivalójuk

Hogy ebből mennyi az igazság, nem tudom. Légyszi talibán szakértők szóljatok hozzá!

Szépen elindultam, megköszönve az ebédet és a diskurzust. Elkezdett esni a hó. Elkezdett havazni! Eleinte élveztem, aztán már szürkületkor nem tudtam viselni a napszemüvegemet, úgyhogy elkezdett zavarni a szemembe hulló hó. Kerestem magamnak kempinghelyet.

Támogatnád az expedíciót?




Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!