22. Az átkelés

Posted on Posted in Fotózás

Eljött a nagy nap. A nap, amikor elindulok a hágóra. Délelőtt még rendbe raktam a bringámat. A jégcsákányt helyettesítettem egy darab tűzifával. Csak úgy megláttam, mivel fűtenek a vendégházban, és a fa átmérőjéről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jól helyettesítené a jégcsákányt. Le is vágattam a tulajdonossal a megfelelő méretűre és szépen megfaragtam a megfelelő helyeken.

Aztán elmentem fotózgatni a faluban egy körre. A havazásban egyetlen értékelhető témát találtam: tevéket.

Én kb. úgy bámultam őket, mint az afgánok engem fekvőbringával. Nekem ez nagyon szokatlan látvány volt. Egy rakás teve kinn a hóban, fehér tájban. Jól ki is fotóztam magamat.

Dél körül összepakoltam és elindultam. A koncepció: kb. 20 kg cucc a hátamon, kb. 10 kg cucc a bringán. Kifizettem a házigazdát, aztán szépen útra keltem. Nem volt nehéz tolni, egyáltalán nem volt nagy a hó. Eltoltam a kerót majdnem a folyóig, aztán jött egy lovas és fütyült meg mutogatott nekem. Jött egyre közelebb, nem tudtam mit tenni. Kicsit elkezdtem tolni abba azirányba, amerre mutogatott. Hátha lerázom. De nem, jött, közeledett. Kicsit féltettem a szökési kísérletemet. Mikor közel ért, mondta, hogy nem lehet itt átkelni a folyón. El kell menni kicsit kelet fele, ott van jó gázló. Hú egy kicsit ideges lettem, de egyben örültem is, mert talán kevésbé áztatom el magamat. Jó sokat kellett gyalogolnom, vagy másfél kilométert. Az átkelés nagyon necces volt… Levettem a bakancsomat, zoknimat, aztán gyors átvittem a bringát. Két kisebb és egy nagyobb ágra oszlott itt a folyó, nagyon széles volt. De a nagy ág még itt is térdig ért. Letettem a bringát, rohantam vissza a zsákomért. A faszi ott szenvedett, hogy a földről valahogy föltegye a lóra. Mert a ló ugyan nem engedte, hogy közel menjek hozzá, így én nem tudtam föladni a lóra. Én nem vártam ki, míg ott végigszenvedi magát. Most őszintén, miért nem lehet leszállni arról a lóról, felvenni a zsákot a hátára és visszaszállni? Na mindegy, én nem baszakszok, visszamegyek a fagyos folyón, felcsípem a zsákot, szaladok át újra. A végén már nem érzem a lábfejemet. Kiszaladok a partra, ledobom a zsákot, aztán törölgetem a lábaimat, rázom bele a vért. Fhúúú újra bakancsban vagyok. De jó. Aztán megyek 50 métert, ott van még egy ág. Neee, még egyszer le kell venni a cipőt. Nemááár. Na sebaj, minél hamarabb túlvagyok rajta, annál jobb. Közben a trenya átjön a lóval a vízen, odajön hozzám. Most közel jön a ló, feladom a zsákot. Jó, azt átviszi, akkor nekem csak a bingát kell vinnem. Cipelem át a bringát, megint lefagy a lábam, a túloldalt viszont nem a lehűlt lábammal foglalkozok, hanem a csávóval, aki már olyan messze ment a zsákommal, hogy elkezdtem félteni a zsákomat. Nem értettem. Elkezdtem sprintelni felé, bringa nélkül. Megijedtem. Hülyeség volt sprintelni. Ha el akarta volna lopni, röhögve leráz. De itt ilyen nem történik. A faszi látta, hogy sprintelek felé, úgyhogy visszafordult és elém jött.

  • Miért nem hoztad a bringádat?
  • Mert eltűntél a táskámmal együtt és nem tudtam mi van.
  • Megkérdeztem itt a helyieket, aludhatsz akár ingyen abban a házban, épp oda igyekeztem
  • Értem

Hát erre aztán nem számítottam. A folyón átkelve totál ellenkező irányba kellett volna mennie, nyugat fele, de ő továbbra is kelet fele ment. Így már világos. Boldog is voltam és nem is. Tudtam, hogy egy nappal eltolódik az izgalmas hágómászás, de ugyanakkor tudtam, hogy így könnyen megszáríthatom a gatyámat, ami csurom vizes lett. Toltam még vagy fél kilométert a kerót kelet fele, és végig azon gondolkodtam, hogy most folyamatosan távolodok el a céltól, a hágótól. Nehéz szívvel, de végül betoltam a bringámat Karkatba, a kisfaluba.

Behívtak egy sötét lyukba, ami a lámpagyújtást követően egész barátságossá vált. Aranyos kis szoba volt. Befűtöttek, és a sarhadi fickó és még két helyi fazon társaságában lazultunk ott egész este. Jó kiadós vacsora érkezett, nem kíméltem magam a kajától. Sejtettem, hogy egy jó ideig nem tudok ilyen ételt enni.

Sajnos a kis vaskályha nagyon füstölt, nem szellőzött rendesen a kémény. Ennek az lett az eredménye, hogy lefekvéskor már több volt benn a füst, mint a levegő. Kimentem wc-re, aztán inkább nyitva hagytam az ajtót pár percre. Inkább legyen hideg, mint füst. Ezután már el tudtam aludni.

Reggel már nem esett a hó, tisztulni látszott az ég. Ez jó jel, nagyon felspanolt. Gyorsan összepakoltam, pár fotót megejtettem a családdal, aztán azt füllentettem, hogy elugrok egy-két napra a szomszéd völgybe és onnan mászok egy pár csúcsot. Tudták, hogy hegmászó vagyok, mert mutattam fényképeket, úgyhogy hittek nekem.

Elindultam. Végre, jó úton. A jakok nyomában haladtam, mentem a folyó bal partján fölfele. Egy partfalon kapaszkodott fel az ösvény, többször is külön kellett tolnom a bringát és külön cipelnem a hátizsákot. Kb. két órába telt hogy átjussak ezen a szakaszon és beforduljak dél fele, Pakisztán irányába. Leértem a Wakhanra merőleges völgybe.

Pazar érzés volt! Végre egyenesen mehetek a hágóra! Aha, a völgyben tudtam tolni a bringámat hátizsákostul, haladtam szép lassan, kb. 3 km/h sebességgel, meg-megállva. Aztán át kellett kelni megint egy patakon. Megint cipő nélküli buli volt, de most nem fagytam át annyira. Meglepetésemre elértem egy kisfalut. Furcsa, a vendégház tulaja szerint itt nincsenek már falvak. Hát rosszul tudta. A térképen valóban nem jelölik, talán inkább csak tanyaként tartják számon. A falu után még sokat kellett tolni, hogy elérjem az igazi emelkedőt. Nagyon jól látszott az éles határ a széles gleccservölgy és a szurdok között. Ahol a szurdok elkezdődik, nekem ott kell nagy szintet fölszednem. Többször is át kellett kelnem kisebb patakokon, majd újabb és újabb havas mezőkön. Hitvány volt ez a sok váltás, mert így mindig bevizesedett a kerék, rengeteg havat szedett fel és beszorult mindkét kerék. Még kiakasztott fékek mellett is. Így aztán folyton rugdostam a bringám oldalát, a hágóvasas lábammal. A hágóvas azért kellett, mert nagyon csúszkáltam volna, így effektívebb volt a haladás. A terep még mindig nagyjából sík volt, de a hó egyre magasabb volt. Késő délután már nagyon nehezemre esett tolni a bringát. Időközben észrevettem, hogy letört az első váltóm. Az alsó láncvédő valahogy az egyik hátratolásos kerék-jégtelenítés során befutott a hajtóműbe, felkunkorodott és bezúzta a jó öreg campa átdobót. Mérges voltam, de tudtam, hogy a túloldalt úgyis csak a kistányért kell majd használnom. Nem aggódtam túlságosan. Nagyon közel értem a szurdokhoz, vagy 11 km-t haladtam a falu óta. Jó buli volt, de még mindig nem szedtem fel szintet. Besátraztam egy szimpatikus helyre, főztem egy nagyot, nyújtottam, defektet javítottam és aludtam. Kajám nem sok minden volt: 2 csomag keksz, 2 süti, 1 Snickers, 300 g földimogyoró, 200 g szotyi (még Irakból), 1 kg rizs, 1 kg lencse, két smack leves, fél csomag tádzsik vaj, 50 g lekvár, egy száraz házikenyér (kb. 150 g). A házikenyeret még a sarhadi vendégházban nyúltam le, az egyik ebéd szervírozásánál. Nem tudtam elképzelni, hogy máshogy tudnék kenyeret szerezni, úgyhogy az az ebéd csak rizs és valami hús volt nekem.

Reggel kemény fagy volt. A bakancsom sziklaszilárdra fagyott, a sarkam pedig sajnos kisebesedett, úgyhogy elég fájdalmas volt felvenni a bakancsot. Nagyon előnyös volt a kereket úgy vizesen-havasan kinn hagyni éjszaka gumi nélkül. A felni peremére körbe-körbe ráfagyott a víz, úgy kellett levernem jégcsákánnyal.

 

Szétfagyott a kezem, muszáj volt használnom a nagy kesztyűmet. A sátor összecsomagolása kifejezetten kézfagyasztó buli, a ponyva belsején rengeteg kondenzjég halmozódik fel, aztán mikor leszedem és csomagolom a ponyvát, az iszonyúan hűti az ujjaimat. Szépen mindent elcsomagoltam, kifejlesztettem az Ortlieb táskák pántjából a bringahordó pántot és elindultam. Kb. fél óra tolás után elértem a hegyoldalt. Látszott az ösvény! Rengeteg nyomot láttam és teljesen korrelált a google mapsen jelölt, a hágón átvezető ösvény vonalvezetésével. Remek! Akkor táskát fel! Vissza. Bringát fel! Újra. Táskát fel! Vissza. Bringát fel!

Így ment ez egész nap. Néha fotóztam, filmeztem, drónztam. Keveset ettem, keveset ittam. Maximum fél litert ittam napközben. Nappal enyhe fagy volt, de a szikrázó napsütésben kemény fizikai munkát végezve azért nem fáztam. A zsákom és a bringám egyaránt 30 kg volt. Egy óra alatt majdnem 1 km-t tudtam haladni, nem értem el a hágót, mire a nap leszállt. Nem baj, nem kell sietni, még futja a kajából. Szimpatikus helyen sátraztam, gyönyörű kilátás nyílt a hegyekre. Valahol 3700 m magasságban aludhattam. Megpróbáltam egy time lapse-t készíteni, de nem nagyon jött össze. Már megint nem állítottam manuális fehéregyensúlyt… Már megint rosszul állítottam az időközöket. Nem vagyok valami nagy time lapse mester…

Reggel gyönyörű látványra ébredtem! Nagyon hideg volt, nagyon tiszta volt az idő, csak néhány csúcson ült meg a felhő. Hihetetlen szép látvány volt. Megittam vagy háromnegyed liter folyadékot, beszenvedtem a lábamat a csonttá fagyott bakancsomba és összepakoltam. Továbbra is követtem a nyomokat, amik olyan szépen együtt haladtak a helyes ösvénnyel. Hamar kiolvadtak a tagjaim és elkezdett melegem lenni. Egyre nehezebbé vált a mozgás. Ennem kellett, innom kellett. Elértem egy karámhoz, ahonnan a nyomok szerteszét mentek.

Elgondolkoztam, hogy itt vajon mi lehet. Volt egy nagyon alacsony hágó, tőlem DDNY irányba. Volt egy magasabb hágó tőlem NY irányba. Vajon melyik az én hágóm? Az első túl alacsonynak tűnik, a másik meg túl magasnak. Nézem a google térképet… Nem mutat semmit. Hát itt meg mi van? Vártam, hátha kis idő kell neki, hogy betöltse az elmentett helyeket és a letöltött térképrészletet. Nem történt semmi. Iszonyúan haragos lettem. Majdnem széttörtem a telefonomat. SOHA nem történt ilyen. A google minden letöltött térképet kukázott egyik napról a másikra! A saját, mentett helyeimet is kukázta! Mindent! Egy nyers, használhatatlan térképet mutatott nekem a rohadék! Az elmúlt 4 hónapban mindig úgy használtam a térképet, hogy előre betöltöttem a szükséges google térképet WiFiről vagy mobilnetről, ahol még volt. A telóm offline minfig megjelenítette a már letöltött térképet, akárhányszor kapcsoltam ki-be a telómat és az alkalmazást. Erre most mindent kidobott! Itt vagyok fönn Pakisztán és Afganisztán határán, 3800 méteren és nem tudom, hogy hol a hágó! B*meg!!!!!!!!!!!!!! Összeroskadtam, bőgni támadt kedvem. Komolyan. De én nem hagyom ezt annyiban, valahogy kiderítem, melyik a hágó. Maps.me, most te jössz. Ilyenre gyakorlatilag használhatatlan, de legalább offline és legalább pár dolgot mutat. Van egy település a Paki oldalon. Emlékszem, hogy a hágó tőle ÉÉNY irányba volt, ahol egy „W” formát vesz fel a határvonal, a „W” nyugati felén. Remek, akkor azt a pontot kell elérnem. A térképeken az iránytű általában hulladék, nem bízok benne. Az a taktikám, hogy elindulok a magasabbik hágó fele, és leellenőrzöm, merre halad a pozíció jelző szimbólum a térképen. Jó irányba vagy tőle el. Üresben elindultam a magasabbik hágó fele. Nagyon nehezemre esett menni, dög meleg volt, gyenge voltam. Fél óra gyaloglás után megálltam, ellenőriztem. Nem jó az irány, nem közeledtem a hágóhoz. Amúgy is dél van, tőlem pont délre van az alacsonyabbik hágó és a település is. Talán az kicsit DDK irányba. Akkor a másik lesz az! Bingó!

Mentem vissza a táskáért és a bringáért. Szétszikkadtam, nagyon gyenge voltam. Ennem és innom kellett. Megettem az összes mogyorót. Ittam vagy 3 decit. Aztán végre elindultam. Közelinek tűnt a hágó, de azért nem volt egyszerű. Ezen a szakaszon igen mély volt a hó. Kicsit kellett menni lefele, azt bringatolós üzemmódban meg tudtam csinálni. Aztán hosszú sík volt. Még vagy 2 km-re volt a határ. Gyenge vagyok, mint a harmat. Jól van, összeszorítom a fogaimat és elviszem csak a hátizsákot a határig! Elszántam magam, elindultam. Legyen most már hótalp? Merült fel bennem. Próba cseresznye. Felveszem a hótalpat, mert már mély a hó. Indulok, azonnal savasodik a combom. Nem járja, hágóvas vissza. Haladok. Felcsendül a fejemben az 1996-os Everest, a remény csúcsa című Imax film betétdala. Mint minden alkalommal, amikor a testem azt mondja, hogy NE!!!!! És a fejem azt mondja, hogy DE!!!!!!!!!!! Úgyhogy így mentem végig egyetlen pihenővel az utolsó két kilométeren a pakisztáni határig. Elértem a határt. A hátizsák és egy oldaltáska itt van. Megérdemlek egy Snickerst és egy kis vizet. Bedobtam és mentem is vissza a bringámért. Tudtam, hogy fájdalmas kör lesz, mert a vállaimon már szétszedte a bőrt az a vacak szíj. Nem baj, a nyomokat már kitapostam, azért nem is lesz olyan szörnyen nehéz. Mire visszaérek a bringához, eltelik vagy 40 perc és már hűvösebb is van – szerencsémre. Felveszem a bringát és keményen haladok a határ fele. Egyszer állok meg pihenni, egy meredekebb rész előtt. Gondolkozok, hogy ha itt elvesztem az egyensúlyomat, és a hátamra esek, az ülés pereme csúnya dolgokat művelhet a gerincemmel. Rá kell pihenni vagy tolni kell. Végül csak rápihenek és utána felmászok azon a meredekebb részen, bringával a hátamon. Jól nézhetett ki, kár, hogy arról nem készült fotó. Energiám nem volt arra, hogy ott fotózzam magamat. Nem baj, innentől egyben lenyomtam a határig a bringával. Az utolsó száz méter olyan volt, mintha sose lenne vége. Mikor letettem a bringát, akkorát ordítottam, hogy szerintem az összes vadállat elszaladt Kínába a rémülettől. Olyan jól esett csak úgy ordítani, mint egy állat. Nem volt kedvem semmi máshoz. Ez BRUTÁLISAN embertpróbáló volt. Tiszta mentál! A testem már rég feladta volna. Ott a karámnál. De végre itt vagyok. Az afgán-pakisztáni határon. A Hindukush hágóján. Ez lehetett olyan nehéz, mint Kőrösi Csoma Sándornak átkelni a Hindukushon. Ő innen nyugatabbra kelt át, ő is novemberben. Neki se volt könnyű dolga.

Támogatnád az expedíciót?





Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!