Hétfő este már azt hittem, hogy a kezemben foghatom a csomagot. Nem jött. Kiderült, hogy a sofőr lassabban jön, mint ahogy az megszokott. Kedd este már Khorogban lesz. Jó, akkor szerda reggel tudok indulni. Nem is nagyon bántam, kedden még voltak kisebb elintéznivalóim. Beidőzítettem jópár bejegyzést a következő napokra a közösségi médiámra. Szerda reggel úgy keltem fel, mintha karácsony volna. Said írt, hogy hamarosan jön a csomagom, a sofőr úton van a lodge fele. Előre szaladtam a kapuhoz és vártam. Said anyukája persze beinvitált egy jó reggelire. Míg ettem, autó zaját hallottam. A néni kiment és visszatért egy hatalmas dobozzal a kezében. Na mondom megjött a Jézuska! Úgy támadtam rá a viharvert dobozra, mint kisgyerek a karácsonyi ajándékra. Téptem szét az egészet. És igen, minden megvolt. Épségben. Egész hihetetlen érzés volt. Kerek egy hónap telt el a budapesti feladástól számítva. A teljes postázás pedig 60 ezer Forint volt. Többen is kérdezték, hogy ugyan minek költök én erre ennyit, ennyi pénzből meg is lehetett volna venni a cuccost. Hát egyrészt nem akartam még egyszer megvenni ugyanezeket, másrészt a cuccok negyedére se lett volna elég a 60 ezer Forint. Csak a Green Kazoo pehelyzsákom kerül másfélszer annyiba.
Jó gyorsan összepakoltam és kifundáltam egy jó rögzítési rendszert. A hátizsákomba kerültek a kis sűrűségű dolgok. Még oldalra a derekamhoz került a hágóvas és a hálózsák, külön hevederrel. Egész pofás kis összeállítás lett. Most már 65 kg fölött van a bringám, az tuti.
Nagy izgalommal toltam ki a bringámat és köszöntem el a nénitől. Beletapostam a pedálokba és nagy levegőket vettem. Olyan jó érzés volt végre menni, hogy be se mentem Khorog központjába, gondoltam úgyis találok útközben boltokat, ahol még vásárolhatok ezt-azt. Hát nem így lett. Tudtam venni kenyeret, és kész. Nagyon kellemeset bringáztam, mert nem volt valami tragikus az út.
Aztán Andarobnál elkezdtem kérdezősködni Sabir Haqnazar után, aki meghívott engem vendégségbe a birtokára. Még Khorogban találkoztam vele, nagyon megcsodálta a bringámat és azt mondta, bármikor arrafele járok, ugorjak be hozzá. Nos igen, most arrafele jártam és mivel nem mondta el a címét, csak azt, hogy kérdezzem a helyieket, mert mindenki tudja, hol lakik, most így is tettem. Az első ember, akit megkérdeztem, mondta is, hogy igen, Sabir innen nem messze lakik, csak el kell fordulni balra hamarosan. Jó, így is tettem. Elfordultam balra, elkezdett emelkedni az út. Remek, szóval Sabir hegyen lakik. Közel s távol semmi fényt nem láttam a hegyoldalban, nem értettem, merre visz az út. Már teljesen besötétedett, mikor arra jártam. Hát toltam vagy 20 percen keresztül a bringát a meredekebbnél meredekebb földúton. Közben ezerszer elátkoztam Sabirt, hogy fenn a francban lakik. Na nem baj, fent egész jó éjszakai fotó elkészítésével kárpótoltam magamat.
Beértem a kis faluba, Dashtba. Az első ember, akit megkérdeztem, elvitt engem Sabir házához. Bekopogni már nem akart helyettem, azt rám hagyta. Nem volt egyszerű dolgom, az ajtón kopogtatást senki nem hallotta. Elkezdtem kiabálni egy pár „selamaleiküm”-öt. Nem szeretek kiabálni mások háza előtt, az olyan tré. Na nem baj, elértem, hogy valaki kijöjjön. Kijött egy kisfiú meg egy idős néni. Mondták, hogy Sabir nincs itt. Hát akkor oké, én lépek is, köszöntem el tőlük. Aztán kérték, hogy várjak egy kicsit. Vártam, jött egy középkorú férfi. Nagyon jó, ő tud angolul rendesen. Megerősítette, hogy nincs itt Sabir, de kérte, hogy azért fáradjak már be a házba. Nem utasítottam vissza, betértem a hajlékukba.
Jól tettem, remek vendégszeretetben részesültem. Hatalmas vacsorát raktak elém és jókat beszélgettem a fazonnal, akinek a nevére sajnos nem emlékszem. Hát Sabir fia, az biztos. Legyen akkor Mr Haqnazar. Hamar bedobtam a szunyát, miután óriásit ettem.
Reggel egy hatalmas lekváros tejberizzsel indítottam a gyerekekkel együtt. A felnőttek már megreggeliztek 6 körül. Nyomtunk egy pár fotót aztán én szépen le is gurultam, vissza a Panj folyó völgyébe.
Gyönyörű novemberi napsütésben bringáztam, kellemes hidegben. Napközben lementem a folyóhoz, kicsit lábat mostam és élveztem a napfényt.
Délután 2 fele már elég éhes voltam, semmi boltot, semmi éttermet nem találtam az úton. Mikor megláttam az út melletti kültéri medencés hévízforrást, berántottam a fékeket. Ez volt az a pont, hogy be kellett dobnom két smack levest. A főzés a következőképp történt: Minden főzőcuccot odakészítettem a medence mellé, ledobtam az összes ruhámat, becsobbantam a medencébe, élveztem a meleget és a napfényt, majd bedurrantottam a főzőt. A medencében wellnesszezve ettem meg az ebédemet, míg a nap lebukott a hegyek mögé.
Elindult a wellness túra – gondoltam. Le is mondtam az aznapi határátkelésről, nem akartam sietni sehova. Este a határátkelőtől kb. 5 km-re sátraztam, állítólag 8-kor nyit a határ. Vagyis afgán idő szerint 8:30-kor.
Reggel megyek a határhoz, kicsit késve érkezek. Már majdnem 9 óra van, sehol senki. A kapu zárva.
Na mondom mi van. Jön egy katona, elkezd ácsorogni a kapu előtt. Valamit mutogat, hogy mindjárt nyitnak. Zsír. Várok kb. fél órát, jön egy fazon, nyitják a kaput. Megyek a tádzsik oldalra. Egy ember intézi a kilépésemet, ugyanaz, aki nyitotta a kaput. Meg se kérdezi, van-e második vízumom Tádzsikba. Jó, megyek tovább, afgán oldal kapu kinyit, megyek az útlevél ellenőrzésre. Jól elmazsolázgatnak az útlevelemen, várok. Közben vagy 5 afgán határőr körbeállja a bringámat, csak bámulják. Az egyik rá akar ülni, nem engedem. Kapom vissza az útlevelem, aztán az egyik bámészkodó behív az épület másik oldalára. Kis szobába bemegyünk, ajtót becsukja. Azt mondja:
- Adó. 100 Dollár.
- Aha jó. Nincs annyim.
Elkezd valami füzetet lapozgatni, nem nagyon értem a helyzetet. Nyilván ez a kenőpénz ideje. Értetlenkedek. Valami járműadó vagy nem tudom mi a rák van a füzetben egy táblázatba foglalva. Mondom ja ez egy bringa. Nincs adó.
- Routepass, routepass!
- Oké
- 100 Dollár
- Oké, nem adok 100-at
Semmit nem tud angolul a faszi. Na mondom ebből elegem volt, hívjuk fel Safit. Safi az a fazon, aki Bryn papírozását intézte Ishkashimben a Wakhan folyosóhoz. Elvileg kellenek ilyen engedélyek meg útlevél meg vízum fénymásolat, igazolványképek, kutyámmajom. Jó, Safi beszél velem, beszél a határőrökkel, megint beszél velem, valamit mondogat, hogy 70 Dolcsit szoktak elkérni a „routepass” nélküli autók és motorok regisztrálásáért. Mondom ezek meg 100-at kértek a bringámra. Logikus. Hirtelen lement 50-re az ár. Na mondom Safinak, hogy akkor fel kell, hogy tudják váltani a 100-asomat. Valamit karattyol Safi a telefonba aztán mondja hogy adjam vissza a határőröknek a telót. Leteszik a telót, mondják a határőrök, hogy:
- majd Safi majd Safi
- Jön ide?
- Nem, ott Ishkashimben intézitek.
- Akkor most nem fizetek? – már tartottam a Dollárjaimat a kezemben, szépen kiterítve
Erre valami érthetetlen válasz jön és a csoki aki behívott a kis szobájába, húzza ki a kezemből a százast. Nem tudja kihúzni, pedig nagyon próbálkozik. Fogom én erősen. Aztán gyorsan elteszem. Na mondom ebből elegem van. Ha egyszer azt mondták, hogy „Majd Ishkashimben”, akkor majd intézem Ishkashimben. Ülök fel a bringára, megyek a kapuhoz. Még nem nyitják, még egy telefonálást megejtenek. Aztán nyitják.
Hihetetlen, végre Afganisztánban vagyok! Elmosolyodok, aztán jön egy random lánc az út közepén kifeszítve meg egy arc, aki megállít. Most kb. 10 katona gyűlik körém. Na mi van?! Megint jönnek azzal a rohadt routepassel. Oké, játszom a türelmeset, pedig kicsit elegem van ebből a baromságból. Mindannyian megnézik az útlevelemet, százfelé telefonálnak, aztán vagy fél óra után kijön a főgóré a bódéból, legyint, mosolyog, aztán mondja, hogy eredjek. Nyilván minden a kenőpénzre megy ki. Én meg türelmes vagyok (türelmesnek tűnök) aztán beleunnak. Jól van, megyek fel Ishkashim fele, végre.
Jön szembe egy kocsi, Safi az. Na végre, talán megértem mi a csoda zajlik itt. Pár dolgot elmond erről a routepass dologról, de nem mindent értek. Állítólag Khorogban kellett volna megigényelnem. Attom. Most meg a pótdíjat kérik számon rajtam. Safi meg megígérte a határőröknek, hogy felváltja a százasomat, aztán viszi nekik az ötvenest.
Végül szépen betekertem a városba, jó sok emelkedő örvendeztetett az úton. Ráadásul az út annyira ócska volt, hogy kétszer is elestem a bringával. Aztán végre beértem a városba, ahol egy kicsit a középkorban éreztem magamat. Aszfalt semmi, minden árus csak ilyen kis nyitott bódéból árulja a portékáit. Van népviselet! A gyerekektől az idős emberekig mindenki afgán ruhát hord, nincsenek nyugati divatruhák. Teljesen más a hangulat, mint Tádzsikisztánban! Nagyon más világ. Safi lefénymásolta az útlevelemet a friss pecséttel, aztán elküldött a Marco Polo vendégházba, hogy kicsit dögöljek le ott, amíg minden papírt elintéz. Jól is jött a pihenő, végre tudtam főzni. Már betegesen éhes voltam. Bedobtam egy jó nagy adag rizst, aztán mentem szépen vissza a bazárba.
Jó hír: elkészült az összes vacak papír. Már csak fel kellett váltani a százasomat, ki kellett fizetni Safit és a hiénákat. Könnyen ment, csak kellett várni kb fél órát a felváltásra. Már azt hittem, hogy lenyúlták a pénzemet. Na oké, Odaadtam Safinak a 30 Dolcsit a papírmunkáért, a többit pedig a határőröknek, továbbításra. Maradt 20-am, amit beváltottam Afghanira. Egy Afghani kb. 4 Forintot ér. Maradt 24 Dollárom, amit már Pakisztánra szántam, semmiképp se akartam elkölteni. Még volt kb. 6000 Forint értékű pakisztáni Rupi a pénztárcámban, Tevfiknek köszönhetően. Ez van, spórolni kell a Wakhanban. Kérdeztem embereket a Torkham határátkelő megközelítéséről, hátha ők tudnak valami konkrétat mondani. Megerősítették a korábbi infómat, hogy a Kabul-Torkham útszakasz életveszélyes, a talibán megszállás miatt. Javasolták ők is, hogy kerüljem el, menjek inkább csak a Wakhanból Pakisztán fele.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
