12. Eladtam a drónomat 100 Dollárért – azt hitted mi?

Posted on Posted in Fotózás

Sikerült. Nem jött velem senki. Főleg hogy mondtam, ez lehet, hogy 1-2 napig is eltart, míg eladom. Azért nem voltak teljesen buták a határőrök. A legtöbb kollegának leadták a drótot. Visszabringáztam az első bódéhoz, csak leültem egy nyugis helyre, ahol a kamionosok is vártak.

Jött is egy őr, kérdezte, hogy miért vagyok én itt. Elmondtam, hogy vízum problémák. Aztán kérdezte, hogy mi van a drónommal. Értettem, szóval máshogy kell játszanom. Mutattam neki a drónt. Mondtam, hogy megpróbálom eladni holnap. Most pihenek meg főzök, meg alszok, jó fáradt vagyok. Felállítottam a sátramat és közben figyeltem a történéseket.

A fazon, aki az előbb kérdezett, épp most megy haza. Próbáltam kifundálni, hogy vannak a műszakok itt a 24/7 határon. Ezek szerint neki most ér véget, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkit ilyenkor (11 körül) cserélnek. Biztosra kellett mennem, az eredeti belépési kísérletemhez képest 11-12 órával később kell megpróbálnom a második belépést. Csempészni fogok. Csak még nem tudom pontosan, hogy hogy. Két opcióm van:

  1. felteszem a drónt a bringa ülése alá szépen becsomagolva, és bekötöm az agydinamó vezetékét, azt mondom majd, hogy ez egy akksi.
  2. beteszem a drónt a fém edényszettembe, már ha belefér.

A sátor felállítása nagyon jó lehetőségeket kínált, mivel az első őrbódéból közvetlenül nem láttak rám az őrök. Belepróbáltam az edényembe a drónt. Nem fért bele, így 2-es opció kilőve. Amúgy is úgy gondoltam, nagyobb eséllyel fogják megnézni az edényemet még ha új személyzet is lesz és nem adják le a drótot a friss kollegáknak. Úgyhogy maradt az 1-es opció. Na de mit csináljak, kicsit gyöngének éreztem a tervet. Lehet, hogy nem hiszik el, hogy akksi. Kell valami bizonyíték.

Felvillant a lámpa: Ott a két USB foglalattal ellátott külső akksim. Hozzá szigszalagozom a külső akksit a drónhoz, aztán be tudom bizonyítani, hogy ez tényleg egy működő akksi. Neki is láttam a munkának, közben folyamatosan figyeltem a mozgást, hogy mászkál az őrség, hogy mászkálnak a katonák. Nagy szerencsémre fél óránként óriási zajt csaptak a kamionosok, miután ők elég kvantáltan, egyszerre érkeztek. Na amikor jó nagy zaj volt, akkor aztán recsegett a ragasztószalag a sátorban. Készült a csomag. Plusz a bringa ülését valahogy fel kellett nyitni, hogy be tudjam csúsztatni alá a cuccost. Ez elég nagy zajjal járt, de azt úgy csináltam, mintha pakolnék le a bringáról. Végül este az egész cucc bekerült az ülés alá, szépen odaragasztottam az agydinamóból érkező vezetéket. Nagyon patikán nézett ki.

Felkészültem az összes lehetséges kérdésre, hogy nehogy hibázzak. Megadtam az esélyét annak, hogy minden infót leadnak a friss személyzetnek, úgyhogy mindenkinek az kell mondanom, hogy: éjjel 12 körül egy isztambuli török kamionsofőrnek adtam el a drónt, mindössze 100 dollárért. Na de ez is valami. A pénzt paypalon küldte át, így nincs nálam a 100 dolcsi. A távirányítót a laptop mellé tettem, mintha egy számítógépes kiegészítő lenne. Erre a duma az volt, hogy egy grafikus rajzeszköz, usb porttal.

Reggel nagyon izgultam. A legelső ember aki odajött hozzám, csak az útlevelemet kérte el, a drónra nem kérdezett rá. Majd jött a második is, az már rákérdezett. Na azért, gondoltam, hogy átment az infó. Nekik már a kamudumát mondtam. Nincs már itt a drón. Alig akarták elhinni. De nem akadékoskodtak. Szépen törökül elmondtam, hogy adtam el. Egész határozottan ment.

Aztán szépen mentem pecsételni. Ott friss személyzet volt. Kapom a pecsétet, megyek a vámra. És csak nézek de megpróbálok nem meghökkent fejet vágni: ugyanaz a nő volt a röntgen gépnél, mint 11 órája. Ezt vagy miattam csinálták, vagy ezek 12 órát dolgoznak és pont a első belépési kísérletem előtt érkezett dolgozni. Mindegy, nyomtam neki a dumát. Persze hogy rákérdezett, hogy hol van a 100 dolcsi. Profi volt. És nem lepődtem meg, nyomtam neki a dumát. És bontottam ki a táskáimat nagy örömmel. Pont a laptoptáskámat nem kellett kinyitnom, boldog voltam. Hát igen, direkt odafigyeltem, hogy a laptop horizontálisan takarja a távirányítót. Ha jól tudom, ezekben a gépekben horizontális a röntgen átvilágítás. Míg dumcsiztam hogy hogy adtam el, jött a kérdés a hátam mögül:

  • ez itt micsoda?
  • ez egy akkumulátor – fordultam meg szépen természetesen.
  • egy akkumulátor?
  • Igen, nézze. Innen a generátorból jön a vezeték, ide tölt. Ha telefont töltök, bedugom az USB kábelt ide. Nézze.
  • Aahaaa jó jó értem. Nem kell megmutatni.

Találtak egy drón akksit azért a faszikáim, elég dühös volt az egyik és ordítva kérdezte:

  • ez egy drón akkumulátor???
  • Igen, ezt már nem tudtam eladni, és egyébként is tudom majd később használni.

Nem találták meg a drónt, a propellereket meg a hálózsákba csomagoltam, így az akksin kívül semmi gyanús nem akadt a kezükbe. Elengedtek hát.

Nagyon lassan pakoltam össze, szerintem csiga lassú voltam. Azt akartam elérni, hogy már elegük legyen belőlem. Sikerült is, figyelmeztettek, hogy siessek. Már tényleg nem fognak belém kötni. Szépen kitoltam a bringát és benn voltam Üzbegisztánban. Csodálatos! Mentem vagy 1 kilométert, és neki is álltam kiszerelni a drónt. Szegény nyomás alatt volt, szoros illesztést sikerült létrehozni az ülés és a váz között elhelyezett drónon. Gyorsan kiszedtem és boldogan bringáztam tovább. Vagy egy órán át röhögtem. Alaposan kinevettem ezeket az arcokat – jól túljártam az eszükön. Egyedül a nő sejtette hogy valamit ügyeskedtem, mivel mikor mondtam, hogy elektronikusan fizetett a török arc, akkor valami érdekes legyintő reakciója volt. De ki tudja…

Üzbegisztánban már láttam fákat, zöldebb volt a táj valamivel. Elég zombi voltam egész nap, miután elég sokat forgolódtam az éjjel. Nagyon nehezemre esett begurulni Buharába, pedig csak 95 km volt. Na jó, egész nap volt egy enyhe szembeszelem. De tényleg rottyon voltam ám. Este begurultam a centrumba, ahol azonnal rácuppantam az ATM témára. Meg is láttam egyet, épp turisták próbáltak pénzt fölvenni. Leparkoltam a bringát és megkérdeztem őket.

  • Működik a Mastercard?
  • Nem igazán.
  • És próbáltátok a többi ATM-et?
  • Aha, már végigmentünk néhányon. Nem ment a Master
  • Azzz király. Már egy ideje pénz nélkül utazok.
  • Miiiiii??!!??!!? Mit eszel?
  • Hát kenyeret meg rizst. Türkmenisztánon 2 dolcsiból mentem át.
  • Azaaaa kemény.

Az egyikük rögtön csekkolta az instámat és fél percen belül beledugott az oldaltáskámba egy bankjegyet.

  • Ezt az instagramodért adom

Aztán elkezdték túrni a többiek is a pénztárcájukat. Ők is akartak adni nekem pénzt.

  • Hééé én nem koldulni jöttem ide!
  • Rendben, de tudjuk hogy szükséged lehet rá.
  • Oké, de nektek is szükségetek lehet rá.
  • Tedd csak be az oldaltáskájába – mondta a legidősebb, aki már benyomta a pénzét

Így is tettek, szépen betették a pénzt a táskámba és szégyenkezve mondták, hogy most csak ennyit tudnak adni. Aztán elmentek. Otthagytak nekem vagy 6 dollárt. Nem semmi! Ebből elleszek egy ideig, ha nem találok semmilyen ATM-et. Legeslegrosszabb esetben Ákos kihozza a Dolcsit Dushanbebe. Odáig csak elgurulok ennyi pénzből. 550 kilométer, 4 nap.

Mentem ATM-ről ATM-re, de nem jártam sikerrel. Sokat kérdezősködtem, de semmi eredmény nem volt. Végül arra gondoltam, hogy ha valamilyen hosztelben lehet fizetni Mastercarddal, az nekem még jó lehet. Elkezdtem hát kérdezősködni. Végül az Old Citadel Family Hostelben kötöttem ki, ahol az egyik tulaj, Shaxnoza elmondta, hogy holnap is tudok fizetni, és ő garantálja, hogy tudok felvenni pénzt Masterről. Hát rendben. Gondoltam, ha mégse megy, max elmosogatok itt vagy elfotózgatok-videózgatok nekik. 20 Dollár éjszakánként reggelivel. Nekem azért ez elég tűréshatáron volt, de láttam, hogy ez elég jó hely. Amint betoltam a bringát, már meg is hívtak vacsorára. Ingyen kínálták. Szóval így félpanzióm volt, gyakorlatilag. Saját szobát kaptam, ami nagyon tetszett.

Másnap reggel próbáltam is a javasolt ATM-nél pénzt felvenni. Nem jártam sikerrel, átirányítottak az Asaka bankhoz. Ott megzördült a gép villanymotorja és kiadta a zsetont. Nem hittem a szememnek. Végre van készpénzem! Hihetetlen! Tudok úgy utazni, hogy nem kell a garasokat számolgatnom. Remek. Be is vásároltam, találtam túró rudihoz nagyon hasonló túrós-csokis finomságot. A boltból kilépve bontottam ki, majd miután beleharaptam, máris rohantam vissza egy pár újabb darabért. Egész nap csak a laptopon dolgoztam, este mentem el szétnézni a városba. Egész beleszerettem ebbe a városba. Olyan ősi hangulata van, olyan jó nagy terek vannak olyan kevés emberrel. De mégse üres, mint Mary, hanem olyan nyugodtan duruzsol a város. Csak úgy krúzoltam a városban midenfelé, felvettem egy második adag zsettát is, hogy biztosan el tudjak döcögni a két éjszaka kifizetése után is.

Shaxnoza és férje hatalmas vacsorát adott nekem ismét, alig bírtam megenni. Lefizettek a kajával, hogy másnap nyomjak egy pár fotót nekik. Nem volt szívem azt mondani két napi prémium ingyen vacsi után, hogy pénzért fotózok. Persze hogy kérhettem volna érte, de nem volt szívem, mert nagyon a kedvemben jártak.

Reggel jót fotózgattam, majd elémraktak egy jó adag édes kását. Azt mondja:

  • Kásá.
  • Kása???
  • Nem, kásá.

Szóval ez a szavunk is elég ősi és közös az üzbéggel. Mondtam is nekik, hogy mi is így hívjuk. Ezt nem hinném, hogy az oszmán megszállás alatt vettük át, mivel a törököknél egyszer se találkoztam ezzel a kajával. Ők valahogy elhagyták ezt.