12. Fogok venni kenyeret meg még iPhonet

Posted on Posted in Fotózás

Jó reggelt! Nagyon jó alvás uttán kipihentem gurultam oda az első útlevélellenőrző pontra. Ember, személyzet sehol, pedig elvileg 20 perc múlva kapunyitás. Kb. 7-kor jön egy arc, tájékoztat, hogy 8-kor van a kapunyitás. Aaaaa remek! Még jó, hogy a kollégáid 7 órát mondtak. Ok, akkor addig is hasznosan töltöm az időt: naplót írok. Mindenféle sorban állás nélkül, prioritást adva nyomtak át az iráni oldalon, vagy 4-szer megnézték az útlevelem meg a vízumom, majd mondták, hogy indulhatok. Már toltam volna ki a bringát, mikor jött ugyanaz a fószer, aki odaadta az útlevelemet. Kérte vissza, újabb ellenőrzésre. Eltelt fél óra. Érdeklődtem, merre van az útlevelem. Mondták, hogy rendszerhiba van. Oké, várok. Egy óra várakozás után érdeklődtem:

  • Hány napig kell várnom?
  • Probléma van a rendszerrel, nem tudjuk.
  • Akkor a többi ember miért tud átmenni az ellenőrzésen?

Nyilván erre nem volt válasz. Csak vártam. Már másfél órája vártam, elkezdtem ideges lenni és már hangosan beszéltem a határőrökkel. Kicsit leordítottam őket. Hadonásztam. Meglett a hatása, mert jött valami új csávó, megnézte az útlevelemet, 155-ödjére megkérdezték, honnan jöttem, majd kiengedtek. Kész csoda. Megyek a Türkmén oldalra. Itt kicsit smúzolok a türkménekkel, mert van végre közös nyelvünk: a török. Persze mi vár az útlevél ellenőrzésnél? Ebédszünet. Kösz. Egy órát várhatok. Akkor valami 10-szer – nem hülyéskedek, tényleg – elkérik és visszaadják az útlevelemet a járó-kelő türkmén katonák. Befizetem a 14 dolcsit, aztán megy a csomagellenőrzés. Kipakoltatják két táskámat. Jessz. Akkor vissza. Imádom. És csoda! Bejutok az országba! Fizettem 79 Dolcsit összesen és van 3 és fél napom, hogy átmenjek az országon. 529 kilométer.

Ezazzz fatter! Jönnek a pénzváltó hiénák. Nevetséges árfolyamokat kínálnak, nem váltok semmit. Aztán az egyik utánam jön Ladával, mond egy rendes ajánlatot Dollárra. Na mondom akkor ezzel kell Riált váltani. Arra nem volt valami mesés ajánlata, de úgy egész elfogadható volt. Úgyse váltok sokat, nem bukok sokat – gondoltam. Valami 500 Ft értékű Manatot kaptam 800 Ft értékű Riálért. Ez is jó valamire. Akkor fogok venni kenyeret. Meg még iPhone-t. Na jó, azt talán nem.

A fél nap alatt tudtam venni két kenyeret, kaptam egy liter tejet ingyen – hálás köszönet érte – és tudtam menni 93 kilométert. Késő este volt egy meghívásom egy jó kebabozásra. El is fogadtam. Közben egy lány brutálisan próbálkozott, olyannyira, hogy gyanús is volt. Persze hogy pénzért kínálta magát. Mikor mondtam, hogy nincs pénzem, nem erősködött annyira. Az egész vidék nagyon csendes volt. Nagyon kicsi a népsűrűség ebben az országban, kicsit sokkoló volt úgy menni sok-sok kilométeren keresztül, hogy nem látok embert, autót is csak néha. Teve viszont volt! Egész hamar a határ után láttam egy pár vadon élő tevét. Vicces látvány volt, hogy az út mellett portyáznak.

Másnap egy kimondhatatlan nevű fazon csapódott mellém a jó öreg bringájával. Elmondta, hogy a Kaszpi-tengertől bringatúrázik egész Maryig. Időközben megálltunk ebédelni. Elővett egy darab kenyeret és elkezdte enni. Mondom nemár, itt a lekvár, legalább azt egyél hozzá. Közben én meg megfőztem a tejberizsemet. Szegénynek gondjai voltak a bringájával: széthullott az első agy, az egyik oldalon már nem voltak csapágygolyók, a tengelyen futott az agy. Nem igazán tudtam vele mit kezdeni, úgyhogy ő tengelyen elrotyogott a következő városig. Nagyon tetszetős volt az út, mert a szokásos oszottpályás út volt kiépítve, de az egyik pálya le volt zárva a forgalom elől, holott jelentős szakaszon már le volt aszfaltozva nagyon jó minőségben. Így ezt előszeretettel használtuk bringázásra, zéró forgalomban.

Maryt csak este sötétben értem el. Egy nagy bazár épületénél álltam meg, mert nagyon tetszett. A világon senki nem volt ott.

Maryban egy feladatom volt: kellett szereznem készpénzt. Érdekes, végignéztem a bankokat, egyiknél se volt ATM. Aztán kérdezgettem a helyieket, ők egy hotelhoz irányítottak. Ott se találtam ATM-et. Majd a legnagyobb hotelhoz irányítottak. Közben megszólított egy srác angolul. Csodálkoztam, eddig angolul senki nem szólított meg. Ketten ültek a parkban bringás fiúk, jól elbeszélgettünk. Elkísértek a bankhoz, ott próbálkoztam tovább. Onnan a repülőtérre továbbítottak, ott tudnak csak mastercardot az ATM-ek. OK, akkor holnap a reptéren. Ma este meg eszek megint kenyeret. Na de a srácok megsajnáltak, meghívtak egy jó csirke saslikra. Hát baromi jól esett, el kell mondanom! Nagyon hálás vagyok nekik. Pénzt is akartak adni, hogy aludjak hotelben. Elárultam nekik, hogy ha pénzt adnak, akkor azt biztos hogy nem hotelre fogom elkölteni. Inkább visszautasítottam, tudtam, hogy másnap fogok tudni pénzt felvenni. A fiúkkal sok mindent beszéltünk. Elmondták, hogy a török nyelv tanulása úgy zajlik itt Türkmenisztánban, hogy az emberek török nyelvű sorozatokat néznek. Ezért is tud több nő törökül, mint férfi. Ők gyakrabban néznek sorozatokat. Kicsit megsajnáltam őket, mert panaszkodtak, hogy az országban egyáltalán nem elérhetőek az európai kerékpárok, csak kínai gyártmányú, ócska bringákat lehet vásárolni. A fizetések se valami mesések, persze azért jobbak, mint Iránban. A fiúk elkísértek a repülőtér környékére, majd elbúcsúztunk egymástól.

Reggel felkeltem, egyenesen a repülőtérre mentem. Ejj, egyik ATM se működik Mastercarddal.

Érdekes, nem lettem valami ideges emiatt. Sokkal jobban bosszant az, ha valamiről tudom, hogy simán működhetne, de mégse teszi. Plusz valami kihívást éreztem abban, hogy most még két napot kell végig bringáznom úgy, hogy van 200 Ft költőpénzem. Mentem is, nem tétováztam. Mervben megálltam egy boltban, ahol egy nagyon jó arc bácsi elkezdett velem beszélgetni.

Azt mondta:

  • Enni kell!

És már küldött is be az éttermébe egy nagy tányér szamszára meghívva. Nagyon jól jött, hálás voltam neki ezért. Hát nem gondoltam volna, hogy én itt fogok magyarul beszélgetni. A bácsi Ukrajnában volt katona, ahol magyar katonákkal együtt szolgált anno. Érdekelte a nyelv, úgyhogy megtanult egy pár szót és kifejezést.

Merv várfalához értem, ami egészen ámulatba ejtett. Csak úgy szabadon, mindenféle kerítés, belépőkapu, műemlékvédelem nélkül ott áll a világ egyik legősibb városának romja. Már Krisztus előtt 3 ezer évvel volt itt település, és rengeteg nép váltotta egymást. Óperzsák, türkök, alexandiaiak, arabok váltották egymást évszázadokon át. Krisztus után 1200 körül a város populációja elérte az 500 ezret, feltehetőleg.

Sokat nem időztem el itt, mert másnap lejárt a vízumom. Mentem is tovább. Éjjel láttam pár tevét ismét, szegényeknek össze volt láncolva a lába. Nekik bizony volt gazdájuk. Későn mentem el aludni, a sivatag közepén éjszakáztam. Hihetetlen csend volt és gyönyörű csillagos ég.

Utolsó napom Türkmenisztánban erős csapatás volt. Mentem vagy 105 Km-t Türkmenabatig, ahol ismét meghívtak egy kajára. Pedig csak vízért szaladtam be az étterembe. Hát örültem már az étteremnek, mert nagyon kevés vizem volt csak. A dög meleg és a szárazság sok vizet kívánt. Még 50 kilométerem volt az üzbég határig. Jókat olvastam Buharáról ATM szempontjából, bíztam benne, hogy végre másnap elérem Buharát és tudok pénzt fölvenni. Úgyhogy motivált voltam, gyorsan lenyomtam a maradék 50 kilométert. Átmentem az Amu-Darja fölött, ami a Hindukushból és a Pamírból hozza le a vizet és a hordalékot. Nagyon jó érzés volt a folyó fölött állni. A folyó fölött, ami azokból a hegyekből indul, ahol 2 hét múlva mászni fogunk. Nagyon pörgetett a gondolat.

A határra érve csak úgy átrugdostak a türkmén oldalon! Valami 15 perc alatt átértem. Aztán az üzbég oldalon is egész gyorsan mentek a dolgok, nem is hittem el. Hiszen minden határon szokott lenni valami gebasz. Hát itt se kerültem el. A röntgen gépnél egy nő jó alaposan kikérdezett, teljesen baráti beszélgetésbe mentünk át, már vagy 3 perce beszéltünk, mikor feltette a kérdést:

  • Van drónod?
  • Van – válaszoltam mit se gyanítva
  • Az nem jó, mert nem viheted be.
  • Aaah értem, nincs nálam drón, bocsi – gondoltam bejátszom, hátha félreértésnek veszik vagy nem veszik komolyan az első válaszom.

Persze hamar előrángatták a táskámból, rögtön ki is került az asztalra. Oda is jött az összes kollega, mindenki megnézte, be is fotózták, és folyamatosan azt mondták, hogy ez bizony itt marad. Bepróbálkoztam azzal, hogy ők most semmit nem láttak és hogy most könyörüljenek meg, legyenek kedvesek, ezt most engedjék el. De nem puhult meg a szívük. Lehet, hogy kenőpénzt vártak, de nekem semmi lóvém nem volt, meg amúgy is már túl sokan tudtak róla. Azt mondták, törjem össze, fotózzam be, és akkor a biztosítóm majd fizet. Na persze, ha lenne ilyen biztosításom…

Bekamuztam, hogy én most visszamegyek a két határ közé a senki földjére és szépen eladom. Nem hittek nekem első körben, továbbra is azt hitték, össze fogom törni. Olyannyira, hogy jött egy hiéna határőr és visszakísért a kapuhoz, folyamatosan mondta az összes szembejövő kollegájának, hogy indul a showtime, drónt zúzunk! Olyan lelkesen mondta, hogy leginkább ahhoz volt kedvem, hogy leüssem a nokedli fejét a jégcsákányommal. A rohadék kárörvendő katasztrófaturista végül megértette, hogy szeretnék egy üzbég kilépő pecsétet és tényleg el fogom adni a drónt, miután vagy 5x elmondtam neki. Tragédia. Problémáztak, hogy nincs kétszeri belépéses vízumom a türkménekhez. Mondom én akkor is kérek kilépő pecsétet, ott leszek a senki földjén. Végül belementek, ott volt a két pecsét az útlevelemben. Én csak egy dolgot akartam elérni: végre hagyjanak felügyelet nélkül. És akkor van esélyem ügyeskedni.