10. Tovább kelet felé

Posted on Posted in Fotózás

Irány a Chalous Road! Léptem ki Reza kapuján, majd kis teheráni drónozás után újra az úton voltam. Pont a rossz irányba, nyugat fele.

Nem szeretek visszafele menni, na de hát ha azt mondják, a Chalous Road az ország legszebb útvonala, muszáj most arra mennem. Míg kiértem a városból, begyűjtöttem 2 adag Muharam kaját és 2 doboz cukrászdai süteményt.

Csak úgy szórták nekem az emberek a kaját. Este napnyugta után már elég komoly forgalomvolt az én irányomban. Rengeteg ember felismert engem, miután látott a TV-ben. Egy idős fazon, Huseyin leállított engem, rögtön sholezarddal kínált. Na nekem nem is kellett más, megvett engem kilóra. Mondta, hogy menjek föl hozzájuk az hétvégi házához, ott alhatok. Kérdeztem, hány kilométer. Válasz: 30 kili. Na mondom, talán még belefér a mai napba. Így volt egy folyamatos autós kíséretem az utolsó 30 kilire. Nem járt jól Huseyin, folyamatosan meg kellett állnia: engem vagy 500 méterenként leállítottak egy fotóra. Volt egy hajtűkanyar, ahol megállásom után 5 perccel vagy 20 ember tobzódott körém és egy rakás autó parkolt körülöttem: mindnyájan láttak engem a TV-ben és akarnak közös fotót. Elképesztő, mi van, sztár vagyok???

Huseyin azt mondta, hogy Pol e Khabban lakik. Ehhez képest mikor túlmentünk a falun, ő megállt egy kereszteződésben és balra mutatott – „csak két kilométer”. Rögtön gondoltam, hogy ez dupla annyi lesz. Így is lett. 4,5 km-re lakott a főúttól, vagy 200 méterrel följebb szintben. Szuper kis napzáró mászás volt. Már elküldtem a francba Huseyint, mikor megállt, mert tényleg megérkeztünk. Olyan fogadtatásba volt részem, hogy az csodálatos. Huseyin borotvát adott, tusfürdőt, sampont, törölközőt, tiszta alsógatyát – amit azért nem fogadtam el. Utána meg úgy megtömtek kajával, mint a libát. Baromi finom grillcsirkét ettünk rizzsel meg paradicsomlében érlelt fokhagymával, ami Huseyin kedvence volt. Huseyin folyamatosan mondogatta, hogy nehogy a kedveséről fotót vagy filmet készítsek. Nem értettem a dolgot, hisz rajta volt a fejkendő meg minden. Aztán mondta, hogy azért nem, mert „az asszony kinyír”. Ja hogy most a szeretőjével lóg! Naaagy zsivány ez a Huseyin.

Fenn aludtam a felső házban, a medence mellett, míg ők lenn az alsó házban. Reggel hatalmas terülj-terülj asztalkám (padlócskám) volt ismét. Már alig bírtam enni.

Végül el tudtam indulni vagy 10 óra körül. Egy jót gurultam, majd jöhetett az egész napos fölfele. Végig a folyó mellett mentem. A folyó egyszerűen gyönyörű volt. Egész élvezetes volt, mert az én irányomban alig volt autó. Kicsit gyanús is volt. Majd napnyugta előtt egy órával leállított egy angolul tudó helyi, és tájékoztatott, hogy az út egyirányúsítva van 5 óra után, csak a szembeforgalom megengedett. Aztán mondta, hogy ez nem 100%, lehet, hogy ma reguláris nap van, de utánakérdez egy rendőr ismerősénél. Telefonált, majd mondta, hogy ma reguláris nap van, menjek. De ha akarok, maradhatok nála a házában.

Végül nekilendültem az utolsó egy óra mászásomnak. Fél órán belül csak megtörtént az egyirányúsítás. Jöttek szembe az autók az én sávomban is… Itt igazodjak ki az infókon! Na nem baj, óvatosan felmegyek a hágóig (az alagútig), majd a folytatást meglátom. Az alagút előtt viharos szembeszelet kaptam: tolni alig bírtam a bringát!!! Aztán az alagút előtt két zsaru tájékoztatott, hogy most nem fognak engem átengedni az alagúton. Várnom kell éjfélig. Na oké, újratervezés: akkor most naplót írok az egyik étteremben, míg megiszok egy pár teát. Az étteremben még cápáztam egy kenyeret is, mert ugye azt gondoltam, hogy este már boltban tudok vásárolni a túloldalon. A laptopom elég furán működött, mikor rádugtam a hálózatra. A touchpadet használva folyton ugrált a kurzor, a gép háza meg kis feszültség alatt volt. Nem szokott ilyet csinálni a gépem. Viszont brutális teljesítményű aszinkron kép működött mellettem karnyújtásnyira, a jó 3 kilométeres alagútban. Ennyire nagy lenne a cos(phi)? Így befolyásolhatja a nagy fázisszög a laptopom működését? A laptopom azóta is rendesen működik, más hálózatokról. Villenergesek, hozzászólásban légyszi segítsetek!

Besátraztam az alagút mellé aztán alutam egy jót. Reggel szépen felvettem két réteg ruhát aztán átküldtem magam az alagúton. Hát nem volt valami szép élmény a tüdőmnek, de legalább nem fulladtam meg. A túloldalt meg se álltam, csak mentem. Csak gurultam. Nagyon párás, ködös volt az idő. Az út nedves volt, biztos voltam benne, hogy itt nem szabad gorombán kanyarodni. Nem is kockáztattam, jól lefékeztem a gépet minden kanyar előtt. Az út igen patika volt. Gratula az útépítőknek, mert erre nem számítottam, hogy makulátlan aszfalton fogok gurulni 2600-ról egész 1000-ig, a legfontosabb szakaszon. Maga a szerpentin nem volt annyira csapatós, inkább technikás 50-60 km/h ereszkedés volt. Tényleg remek munka, ami az utat illeti. Volt, hogy egy buszt is kielőztem, olyan jó volt az út – és nem mellesleg jól belátható volt ezen a szakaszon. Megérkeztem egy víztározóhoz, ahol hihetetlen látvány fogadott: varázslatos felhőfoszlányok szálltak mindenhol a hegyoldalakban. Nem bírtam betelni a látvánnyal.

Az út alsó szakasza még mindig nagyon szép egyenletes lejtésű volt, beereszkedtem egy szűk szurdokba. Csodálatos sziklafalak vettek körbe. Aztán minden kilaposodott szép lassan, én pedig begurultam Chalousba, tengerszint alatti 27 méterre. El kell mondanom, hogy ez volt életem egyik legkirályabb ereszkedése. Most nem az az adrenalinnal teli, előzgetős, döntögetős állat ereszkedés volt, mint amit eddig mindig műveltem az Alpokban, hanem egy szoftos, biztonságosan élvezetes, amolyan úrias ereszkedés volt ez. Na jó, nem kell megijedni, nem váltok át nyakkendős öregúrba.

Innentől kezdve végre újra irányban voltam. Mentem kelet felé. Folyamatosan hátszelem volt, nagyot pihentem a napi százas mellett. A Kaszpi tengerben nem fürödtem, nem volt valami strandidő. De volt egy nagyon kedves meghívásom Sariban. Shabnam és a tesója, Chery akart engem fogadni, miután láttak a TV-ben. Egyeztettünk hogy mikor talizzunk, ahhoz képest sajnos csak jóval később, este tudtam odaérni, mivel nagy eső volt napközben és nem volt kedvem menni. Este 7-kor találkoztam velük az egyik banknál. Ők egy Peugeot 206-tal voltak. Kérdezték, hogy be tudjuk-e tenni a bringát a kocsiba. Néztem rájuk, mint borjú az újkapura. Egy 206-osba??? Aztán mondták, hogy tegyük le a bringát a házuk garázsában.

  • hány kilométer a házatok?
  • 2 km
  • aha, akkor az 4 vagy 5 km.
  • nem, 2-3 km maximum.
  • oké, meglátjuk

Végül ez a táv 4,2 km volt. Innentől kezdve érvénybe állítottam a tételemet:

 

A tételemet ismertettem a srácokkal. Nem keveset nevettünk rajta, mindnyájan értelmiségiek voltak, mindnyájan tudtak angolul. Olyan felfrissítő néha angolul tudó emberekkel beszélgetni és valami kicsit mélyebb kommunikációt folytatni. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Chery imád enni, úgyhogy először egy hagyományos étteremben vacsoráztunk, majd egy modern kebabosnál ettük életem legfinomabb iráni kebabjait.

Este pedig meghívtak a házukba, mert nem akarták, hogy a parkban kempingezzek. Kicsit tarufoltam, mert nem akartam már kihasználni őket, a végtelen kedvességüket. A taruf itt Iránban egy olyan ősi szokás, hogy egy csomószor elutasítasz egy ajánlatot, így próbálod meg valahogy kimutatni azt, hogy te nem szorulsz rá, ezze tiszteled az ajánlatot tevő felet valamint megpróbálod elkerülni, hogy altruistán viselkedjen az ajánlatot tevő fél. Érdekes szokás. Hallottam olyat, hogy egy nagyon értékes szőnyeget akart vásárolni valaki, az eladó pedig csak azt mondta, nem kell fizetni érte. Persze ez nem igaz, nem viheted el csak úgy a szőnyeget, fizetés nélkül mert méreg drága. Lényeg a lényeg, a srácok mondták, hogy velük nem kell tarufolni. Menjek aztán aludjak náluk. Jó ötlet volt, Shabnam anyukája még tortával is készült, ami nagyon ízlett!

Reggel egy kiadós reggeli után már indultam is – 12 órakor. Elképesztő jól éreztem magam náluk és sajnáltam hogy búcsút kell vennem Shabnamtól. Még volt egy fotózás meghívásom a parkban. Ezzel vagy 1 órát megint eltöltöttem, aztán 1 óra után el is indultam.

Olyan formát láttam az út mellett mint még soha! Nézzétek már a fickót! Hattalmas figura!

Mellesleg a melója se semmi: gázpalackokból tölti fel különböző járművek gázpalackját. Jó arc is volt, mert megdobott egy Pepsivel.

Napközben megjött a hír végre Ákostól: feltehetőleg egy hét múlva végez Qatarban a melóval, majd repül haza. Utána összecuccol és tud repülni Tádzsikisztánba, ahol találkozunk. Elég komoly mászás volt betervezve októberre, ami nekem nagyon fontos köztes cél, úgymond mérföldkő volt az expedícióban. A Hindukushban néztünk ki néhány 6-7 ezrest, amiből valamit meg akartunk mászni. Úgy felspanolt a hír, hogy csak úgy repültem a bringával. Le is beszéltük, hogy mikor találkozunk: megnéztem, hány kilométer van még hátra, hány pihenőnapot akarok, és kijött, hogy október 2-án tudunk találkozni Dushanbeban vagy 7-8 nappal később Khorogban. Már el is kezdtem álmodozni, hogy milyen finom kajákat fogok kihozatni vele: 10-es csomag túró rudit, grana padano sajtot, Tóalmási kolbászt, stb.

Este még menni akartam, aztán körém gyűlt 3 huszonéves fazon. Már sötét volt, de a városban voltam, olyan tolvaj szagot éreztem rajtuk, a kezem folyamatosan a jégcsákány közelében volt. Azán jött egy negyedik is, gyalog. Tudott angolul és túlzottan kedves volt. Na ez már baromi gyanús volt: ott állt körülöttem 4 férfi, teljesen körbevettek, ez az utolsó ráadásul a karomat is elkezdte fogdosni. Nagyon figyeltem. Minden 5. másodpercben hátra fordultam, hátha a táskámat matatják már. Végül a 3 csávó motorra pattant és eltakarodott, Saeed, az angolul beszélő fazon meg meghívott magához. Szuper gyanús volt valami, nagyon rossz megérzésem volt. Elfogadtam az ajánlatát, aztán miután mondta, hogy 50 métert bringázzak, aztán kanyarodjak be jobbra, ennek az ellenkezőjét tettem. Jól eltekertem, aztán lekapcsoltam a lámpámat és bekanyarodtam jobbra, az erdőbe, a sötétbe. Nem lehet ilyen kedves egy ember. Olyan nyájas hangja volt, meg mellé még fogdosott is, hogy el nem tudtam képzelni, hogy ő neki valami jó szándéka van velem. Aztán egyszer csak megjelent a földúton, ahol álltam. Bringával. Ezt nem hiszem el. Hogy látta, hogy hol kanyarodtam be??? Na de a bringa valahogy megingatta a gyanúmat. Nincs bűnöző, aki bringával jönne utánam. Ebben biztos voltam. Nem mondtam el neki az igazat, csak behazudtam, hogy félreértettem. Végül egy tök aranyos kertbe hívott meg engem, ahol több nyaraló perzsa család is tartózkodott. Mindnyájan offroadozni jöttek ide. Végül lenyugodtam és ellazultam. Kajáltam, majd aludtam egyet. Saeed az egyik házban megágyazott nekem. Ám az nekem nagyon fülledt volt, nem bírtam aludni, így kimentem a kertbe bivakolni. Na ott se tudtam ám aludni rendesen.

Mindegy, a reggel csodálatos volt: óriási pára volt és gyönyörű fény szűrődött be helyenként. Reptettem is a drónt. Szépen illegálba. Tudtam meg a hírt a nővéremtől, hogy Teheránban lecsuktak két ausztrál turistát emiatt.

Az út elkezdett felfele vinni, szépen lassan tettem a kereket a hegynek fölfele. Egyszer csak megjelent egy túrabringás, velem szembe csapatva mint az állat. Alig vett észre, zenét hallgatott. Ő Malajziából teker haza Spanyolországba, Málagába. Kövessétek őt a @tres_mis_pasos instagram oldalon! Jót beszélgettünk, majd jó szerencsét kívántunk egymásnak, mentünk a magunk útjára. Nekem amúgy is volt egy meghívásom, Reza meghívott a telkére, ami pont az út mentén volt, néhány kilométerrel följebb. Szimpi volt, mert Iránban ilyen telken még sose voltam. Készítették a csirke kebabot, főtt a tea. Közben megnézhettem közelről, hogy működtetik a rizsföldek öntözésére szolgáló kútszivattyút az erre elhelyezett traktorról.

Elég későn indultam el, és át kellett mennem a Golestan Nemzeti Parkon. Ez egy jó nagy erdő, ami az utamat övezte a következő 30 kilométeren. Volt itt párduc, vaddisznó, szarvas, medve, róka. Minden ami kell. Büszkélkedtek is velük a perzsák, mindet kitáblázták. Nekem a kedvencem a párducos.

Jó későn értem át az erdőn és a folyómederben sátraztam. Kicsit sajnálom, hogy éjszaka mentem át az erdőn, mert biztosan szép lehetett. Na de így meg izgalmas volt. Mindenhol a vaddisznók csörtetését hallottam az út szélén, sokszor láttam is őket, ahogy a padkán mozognak.