09. Csoma Sándor nyomában jó időre lepihenek – ahogy azt ő is tette

Posted on Posted in Fotózás

Reza nagyon lazán nyomja. A szülei elköltöztek egy újabb házba, így a régi házukban lakik. Hivatalosan nem dolgozik, csak apartmanokat bérel és magasabb áron kiadja őket, leginkább air BnB-n. Jó kis bulinak hangzik. Általában otthon van és a haverjaival vagy valamelyik barátnőjével lóg.

Adott nekem egy külön kis szobát, ahol alhatok és szétszórhatom a cuccaimat. Nem is kellett nekem több. Első napom egy hatalmas döglés volt. Ha jól emlékszem, semmit nem csináltam aznap, csak ettem, ittam és a medencében a matracon feküdtem. A türkmén nagykövetségre akartam elmenni, de alapból túl későn keltem, így meg se próbáltam.

Másnap egy jó rohanással indultam, mivel 9-kor keltem. Pont mikor a nagykövetség kinyitott. Nem csörgött a telefonom 7-kor. Úgy két óra lett volna Reza házától a nagykövetség tömegközlekedve. Mikor fölkeltem, csak felpattantam a bringára és 45 perc alatt odaértem. Üresen azért elég könnyű csapatni vele. A nagykövetségen tájékoztattak, hogy pontosan mire van szükségem. Kellett útlevél fénymásolat, igazolványkép, kitöltött vízumigénylőlap, mese-mese mátka a nagykövet úrhoz. Úgy másfél órám volt zárásig, sikerült is elintéznem. De ezt csak a bringának köszönhetem, máshogy nem ment volna. Talán mocival. Mikor gurultam vissza a nagykövetségre, egy csávó meglátott hogy elgurulok mellette. Ilyet szól:

  • Mister Zichó???
  • yes I am. – álltam meg a kíváncsiság által vezérelve.
  • I saw you on the TV screen yesterday.

Szóval látott a TV-ben. Szóval lement a műsor. Soran nem szólt. De már itt volt az ideje. A teljes interjú itt tekinthető meg.

Most mindenki azt hiszi, Marivan környékén vagyok. Nem volt sajnos időm beszélgetni a fazonnal aki megállított, vissza kellett érnem a nagykövetségre. Ott tájékoztattak, hogy a vízumigénylő lapra kézzel írt adatok nem elfogadhatóak. Elektronikusan kell kitölteni. Így el kellett menni még egy körre, de legalább adtak még egy órát nekem. Bementem egy internet kávézóba, ahol könyörögnöm kellett, hogy használhassak egy számítógépet. Nem értem miért. Ezt is elintéztem, elfogadták a papírszarokat a nagykövetségen. Befizettem a 10 USD-t és már úton is volt a vízumom Mashhadba. Közben már záporoztak az üzenetek az instagramomra. A legtöbb meghívás volt vendégségre és gratuláció volt. Az egyik srácnak, Paymannak vissza is írtam, mert Teheránban lakik és meg akart vendégelni. Nagyon hamar sikerült ledumálni a találkozót, a nagykövetségről rögtön a Platino plázához gurultam, ahol étterembe mentünk. Közben volt még egy arc, aki felismert a TV-ből és fotózkodott velem az utcán. Nem semmi. Úgy éreztem, híres vagyok. Paymanék megérkeztek, elvittek egy szép étterembe. Hatalmas sült marhát ettem, alig bírtam végezni vele.

Kiderült, hogy Payman és a családja nem igazán találkozott még külföldivel, ezért származik nekik örömük abból, hogy engem vendégül láthatnak. Nagyon jó volt beszélgetni velük. Kaja után megint csak ledöglöttem Rezánál.

Kőrösi Csoma Sándor is rengeteget időzött itt Teheránban. Mikor ideért, már nagyon fogytán volt a pénze, így mindenképp valamilyen európai segítséghez kellett folyamodnia. A legjobb megoldást az angol nagykövetség felkeresésében lelte. Mikor odaért, nem találta ott a nagykövet urat, csak egy perzsa dolgozót. A perzsa dolgozó segített neki. Szállást és élelmet nyújtott neki, amíg távol tartózkodott a nagykövet. A nyelvkutató tűnődött, vajon meddig kell majd várnia itt. Vajon ugyanaz történik vele, mint Bagdadban? Hiába várja a nagykövetet? Ám néhány napon belül megjelent Henry Willock nagykövet úr és testvére, George Willock. Csoma hihetetlen vendégszeretben részesült: az angol urak szállást és élelmet nyújtottak neki korlátlan ideig. Itt volt hát az ideje, hogy írjon haza Nagyenyedre, hogy pénzügyi segítséget kérjen. A posta elment, Csomának csak várnia kellett. Hosszú idő telt el, már kitavaszodott, válasz viszont még semmi nem érkezett. Indultak a karavánok kelet felé, Khoraszán így ő sem tétovázott. Megírta végrendeletét, néhány tárgyát otthagyta a nagykövetségen, majd elindult ismét. Pénzt ezúttal Henry Willock adott neki.

A komplett másnapot otthon töltöttem Rezánál. Naplót írtam és fotókat szerkesztettem. Este Reza meghívott egy étterembe, ahol valamilyen családi összejövetelt tartottak. Ismét bringáztam, nem akartam bénázni a tömegközlekedéssel. Úgyis késésben voltam. Bringára pattantam hát és csapattam. Azt kell mondanom, hogy nagyon jól együtt lehet mozogni az autókkal, ha az ember kiismerte az itteni vezetési szokásokat. A lényeg az, hogy minden, amit a sofőr a szélvédőn keresztül lát, arra figyel. Amit az oldalablakokon keresztül és a tükrökben látna, azt figyelmen kívül hagyja, arra a másiknak kell figyelnie. És működik a közlekedés. Ez azt jelenti, hogy ha valaki besorol egy felhajtóról a főútra, az nem fog körülnézni, hanem változatlan tempóval besorol. Míg a főúton jövők kikerülik őt (általában +1 sávot alkotva). Őszintén szólva nem éreztem magamat veszélyben, még 50 km/h környékén se.

Szépen megérkeztem az étteremhez, vártam Rezát. A családja már ott vacsorázott, fel is ismertek és behívtak engem. Az étterem a nagynénének a tulajdona, rendszeresen összegyűlik itt a család. Érdekes sáfrányos-rózsás italt ittam itt, illetve valami egyszerű rizsételt kaptam. Hazafele menet már belebotlottam a Muharam első utcai felvonulásába. Jó kis utcai bulit csaptak a srácok. Aztán behívtak valami kis utcába és már adták is a kaját. Gheyme volt a dobozban, Amolyan pörkölt szerű cucc, egy kis padlizsánnal megszórva.

Még egy nap Teheránban, hogy szépen rendbe szedjem a bringámat és még egy vacsorameghívást elfogadjak. A stoplim elkopott és kellett vennem foltot defektjavításhoz. Elképesztő, 2 db folttal indultam útnak. Na nem baj, a városnyi méretű bringabolt komplexumban mindent beszereztem és még a középső táskámat is meg tudtam varratni. A táskajavító fickó először azt mondta, hogy ebből nem tud semmi jót kihozni. Egy dollárért megcsinálja, de csak pár napig fogja kihúzni. Mondtam neki, hogy legyen 2 dolcsi, tegyen bele plusz anyagot, és legyen jó. Így is lett. Olyan szép vastag anyagot beletett, hogy azzal egy ideig nem lesz gond. Délután elmentem boulderezni a Telghani mászóterembe. Nagyon tetszetős utakon tudtam bedurrantani magam egy óra alatt. Nem is bántam, hogy Mohammad már ott várt a bejáratnál. Vele még Saveh környékén találkoztam, egy pihenőhelynél. Elvitt fagyizni és bevitt a munkahelyére: a metróállomásra. Az állomáson rendszerirányítóként dolgozik. Érdekes volt hátulról is látni a metróállomást. Volt még egy programom: meghívott vacsorázni Narges és a férje, így fel kellett mennem Tehranpars fölé. Mohammad kollégája vitt el motorral egy metróállomásig, majd direktbe mentem Teheranpars fele. Csakhogy mocival pont nyugat fele mentünk, pont ellenkező irányba, mint amerre nekem kellett volna mennem. Vagy 20 percet mociztunk nyugat-délnyugat fele. Így aztán jó sokat bumlizhattam vissza kelet fele a metróval. Elég későn érkeztem meg a metróállomásra. Narges javaslatára innen taxival mentem tovább. Mikor a kocsiba beültem, egész furcsa érzésem lett. Úgy megyek az úton, hogy nem tekerek. 2 hónapja nem ültem autóban! Egész furcsa volt.

Narges és férje nagyon kedvesek voltak velem. Kikérdeztek, hogy milyen iráni kaját ettem eddig. Így ennek a komplementerét készítette el nekem Narges. Három féle főétellel kínált. Nagyon jól főz, azt meg kell hagyni!

Fali kárpitokat is készít, ez a művészi oldala. Különben mindketten bankárok. Kaptam tőlük egy kis fali kárpitot és egy kulcstartót ajándékba, majd szépen taxiba szálltam. Rossz érzés lett úrrá rajtam. Egy ember csak miattam idefurikázott, majd csak miattam egy egytonnás járművet végigvitt a városon. Nem rám vall ez a fényűzés, nem szeretem az ilyet. Mikor a saját kocsimmal közlekedek, akkor is ezerszer meggondolom, hogy tényleg van-e erre szükség.

Még egy napot Teheránban kellett töltenem, mert Reza szerint muszáj volt látnom a Muharam fő ceremóniáját. Beküldött a városba egy adott pontra. A helyszínen semmit nem láttam, pedig állítólag hatalmas tömeg lett volna és hangos ének hangja. Na sebaj. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy emberek valami sárga, fahéjjal hintett főzeléket hoznak magukkal egy adott irányból. Elindultam arrafele. Hamarosan beinvitáltak a sárga cucc forrásához. Elmondták, hogy ez a sholezard és a kezembe nyomtak egyet, amin fahéj és rózsa is volt. Ez a sáfrányos cukros mandulás rizsfőzelék azonnal belopta magát a szívembe. Még ott helyben meg is interjúvoltak engem a szokásos módon, és meghívtak ebédre. Mondom, a sholezard akkor mi volt? Hát hogy az csak ilyen desszert. Na nem baj, fért még belém kaja.

Rezánál szépen összepakoltam mindent, megragasztottam a sátorragasztómmal a bálna formájú úszógumiját, majd nehéz búcsút vettünk egymástól. Reza rengeteget segített nekem. Tudtam, hogy most egy jó ideig újra nem látom őt.