07. Mezopotámia csodái – kalandozás Irakban

Posted on Posted in Fotózás

Irakba érve ledőltem a határváros egyik szimpatikus füves parkjában. Nagyon jól meg van csinálva. Átérsz a határon és csak azt látod, hogy emberek az út mellett teáznak mindenfele a kis parkokban.

Kaját és alvást követően Zahón át vitt az utam, ami gyakorlatilag egy benzinkútváros. Jó áron lehet kapni az üzemanyagot. A legdrágább üzemanyag itt 180 Ft/liter, sajnos nem tudtam elolvasni milyen fajta, ugyanis itt már arab betűk fogadtak. Mindenesetre elég sokféle benya van, azt hiszem 92-est is árulnak itt. Meg ugye CNG, LPG, dízel. A képen a Duhok Sport Oil LPG árát olvashatjátok. Osszátok el néggyel és megkapjátok Forintban.

Zahó után hágóra kellett mennem, útközben meg muszáj volt megállni egy gumisnál, mivel hihetetlen zsivány srácok hívogattak valami fura dudával.

A fiúk hoztak nekem egy halom édességet és kólát, nem engedték meg, hogy fizessek. A hágón 2 utat választhattam: vagy megyek egy 3 km-es alagútba, vagy még 100 m-t emelkedek. Naná hogy nem megyek meghalni az alagútba.

Annak mindig őrület a vége. Jó kisforgalmú úton haladtam a hágóra. Jó is volt, mert a következő pár órát borzalmas forgalomban töltöttem, egész Sumelig. Sumelben szépen elgurultam a város legnagyobb parkjáig, ott pedig feldobtam a sátrat. A parkban aludtam, miután mindenki elmondása szerint ez teljesen biztonságos, normális dolog. Nem is lett gond belőle. Reggel Dohukban kezdtem, váltottam egy kis Lírát Dínárra. Egy bankban próbáltam először, de nem lehetett. Viszont mondtak nekem egy árfolyamot. Lementem a piacra, ahol egész más árfolyamot mondtak nekem. Mondom mi. Alapból furcsa volt az árfolyam, amit a bankban mondtak. Még korábban néztem interneten, egy Forint kb. 4 Dínárnak felel meg, az ő árfolyamuk alapján meg sehogy se jött ki. Nem baj, fogtam, odaadtam a pénzt a piaci váltósnak, és bíztam benne. Váltsa be. Össze voltam zavarva és nem volt internetem. Beváltotta. Nem mentem el onnan, hanem a szomszédban szereztem wifit, lecsekkoltam az árfolyamot. Jól váltottak, nem reklamáltam. Néha amikor ócska fáradt vagyok, valamiért fordított sorrendben csinálok dolgokat. Kicsit hülye vagyok. Most is így lett, de nem lett belőle baj. Ok, vettem is egy csirkés szendvicset a kebabosnál. Jó olcsó volt, 1000 Dínárért teletömték sült csirkehússal és paradicsomal a bucit.

Haladtam tovább, egyenesen Erbil felé. Érdekes útvonalon haladtam, ilyen nagyon alacsony rendű utakon, Moszult elkerülve. Sokaktól hallottam, hogy nem érdemes bemennem és nem is engednek be Moszulba mert elég problémás hely, oda meg már kell az iraki vízum is. Nyelvtudósunk Moszulig mant gyalog Mardin felől, majd ott szállt tutajra hogy leereszkedjen Bagdad városába. Sajnos nekem ezeket a helyeket ki kell hagynom a saját testi épségem érdekében. Az emberek elmondása szerint nem lenne könnyű megúszni ezekben a városokban. Arabok lakják és elég sok az erőszak és a bűncselekmény manapság is, miután kitakarodott az ISIS. Szóval én mentem csak Erbil fele. A Nagy Zab folyó érdekes látványt nyújtott, amúgy unalmas és forró sivatagon keresztül vitt az utam.

  

Emberek folyamatosan fotózkodtak velem. A kocsiból fotózás meg persze kérdés nélkül megy mindenhol. Mindegy, lefotózzák az instagram táblámat is, gyűlnek a követők nap mint nap. Egy uborkaföld mellett dobtam fel a sátrat, nagyon jó hűvös levegőt adott a kútvízzel öntözött föld. Este a földön dolgozó srácok hoztak nekem 2 db hatalmas sárgadinnyét és 2 kg uborkát. Jaaaj ne, ezt hogy fogom elcipelni? – gondoltam.

Nem baj, reggelire az egyik dinnyét megeszem. Így is lett. Aztán szépen osztogattam az uborkát útközben. Akartam repülni egy kicsit, de sajnos tilos repülni csaknem egész Irak területén – mint utólag megtudtam, így hát maradt a Drón a táskámban.

Erbil előtt 50 km-el egy zseniális útszakaszra érkeztem. Bringáztam már vagy 100 ezer kilométert életemben, de ilyet még nem láttam: A domboldalban haladt az út és tökéletesen lekövette a domboldal bordázatát: kb. 50m emelkedő 15% meredekséggel, majd 30m lejtő ugyanúgy 15%-kal. És ezt egy pár kilométeren keresztül. Ennek az lett az eredménye, hogy minden percben kétszer letörtem a hátsó váltót, a pulzusom meg 90 és 10000000 között ingadozott. Azt a közlekedésmérnököt, aki ideokádta ezt a rohadt utat, úgy rugdosnám vissza az óvodába. Feltöltés? Kiegyenlítés? Az mi?

Ja igen. Egy pár szó a közlekedésenergetikáról. Ugye az autóállomány 100%-ban belső égésű motorok által hajtott járműből áll itt a közel-keleten. Elektromos vagy hibrid hajtásnak nyoma sincs. A belső égésű motorok jellemzője, hogy stacioner állapotban egy adott fordulatszám rendelhető a hatásfokoptimumhoz. Ez a fogyasztásgörbe minimuma, ennél csak nagyobb fogyasztással működnek ezek a kalorikus gépek. Általában ez az érték 1500-2000 1/min között mozog. Az automata váltós autók amik itt jellemzőek, úgy pakolják stacioner üzemben, hogy valahogy ide kerüljön a fordulatszám.

  1. Ilyen utak esetén a kalorikus gép képtelen stacioner állapotban üzemelni. Minél több a fel-le váltás a domborzat miatt, annál távolabb kerülünk az optimumtól.
  2. Az emberek valamiért Törökország óta csak idegbeteg módon, remegő lábbal tudják nyomni a gázpedált. Tehát mikor elindul valaki a kocsival, azt abból lehet hallani, hogy rugdossa a pedált és 800 és 3000 között ingadozik a fordulat. Vagy ha elindul valaki mocival, akkor húzza neki mintha csocsózna a kormányon.

Magyarul meg se adják az esélyt arra, hogy kisebb fogyasztást, kisebb szennyezést érjenek el. De hát itt mit se számít!!! Olcsó az olaj! Az autóállomány kb negyede amúgy SUV, a legnépszerűbb itt a Toyota Land Cruiser GX-R V6-os vagy V8-as motorral. Az ára 20-26 millió Forint, fogyasztása 14 liter/100 km alá nem megy. Azt hitted szegénység van Irakban? Hihetetlenül lendül fel az ország, mióta kiment az ISIS.

Aha ez meg a mi bolygónk, nem csak a tied hogy szennyezzed.

Igen, a sok alagút és völgyhíd nem valami buta dolog. Mindenki csodálkozik, hogy mi a bánatért kell alagút az M6-ra meg völgyhíd ide-oda. A saját érdekünkben kell. Ha nem muszáj, ne égessünk el plusz 50% üzemanyagot egy adott szakaszon a domborzat miatt.

Na jó, ennyit az energetikáról. Most már dél elmúlt úgyhogy ledöglök valahova egy kisbolt árnyékába. A srácok behívtak a boltba, hogy üljek inkább oda. Nagyon rendesek voltak. Mikor vettem pár kaját, a boltos srác, Hamd nem hagyta, hogy fizessek. Sőt, folyamatosan mondta, hogy egyek még ezt, egyek még azt! Ha nem vettem valamit, hozott valamit. Mikor leléptem, mondta hogy üres kézzel nehogy elmenjek. Így összegyűjtött egy csomó kaját egy nagy zacskóba és rámerőszakolta. Hihetetlen odaadó srác! Nem is értem, hogy léteznek ilyen emberek.

Este szépen begurultam Erbilbe a nagy hőség után. Este a főtéren lődörögtem, nézelődtem. Két fazon meglátta a bringámat, meghívtak engem vacsorára. Ettünk egy kebabot.

Ezt követően bevonultam a parlament parkjába, ami prémium öntözött fű volt javarészt. Szerencsére sprinklerek nélkül, így biztos lehettem, hogy éjjel nem locsol le semmi automatika. Elképesztő jót aludtam! Reggel 10 óra alvás után a kertészek ébresztettek. Szépen megreggeliztem, aztán krúzoltam a városban. Pihenőnapot tartottam. Egy olyan helyet láttam, ahol ki volt írva, hogy WIFI. Be is mentem, kértem egy teát. Na tea az nem volt, kértem cappuccinot. Egész délután naplót írtam. Még egy kólát ittam meg talán hoztak végül egy teát. Este mikor fizetni akartam, valami borzalmas magas árat mondtak. 20000 Dínár. Mondom nem, az nem lehetséges. Az volt a nagy hibám, hogy kiadtam a kezemből. Hibáztam. Arra gondoltam, hogy erre az egész Iraki részre beváltottam 10 ezer Forintot, és eddig nem tudtam költeni szinte semmit sem, így nem para ha most kifosztanak, főleg így hogy meg se kérdeztem, minek mennyi az ára. Na sebaj, legalább meghívtak ebédre. Furák ezek az arab emberek. Nem lehet ennyi pénzt elkérni csak italért. Úgy voltam vele, hogy ok, legközelebb MINDIG megkérdem, mi mennyibe kerül. Ez egy jó lecke volt. Ugye elkényelmesedtem Törökországban, miután mindenhol olyan normális áron volt minden.

Ezután csak begurultam egy étterem elé, ahol rögtön meg is hívtak fagyira. Aztán a kezembe nyomtak 2 doboz nagy adag tésztát. Hihetetlen. Késő este vonultam kifele a városból, még egy künefét betoltam. Valahogy sejtettem, hogy később erre nem lesz lehetőségem. Este a város szélén sátraztam, elég rosszul aludtam.

Innentől következett a Zagros hegység átkelés. Mentem csak fölfele egész reggel. Egyre szebb tájakra értem, egyre magasabb hegyek közé. Délután szépen lankásabb lett az út, egy hosszú hegygerincet követtem párhuzamosan. Este pedig egyszerűen tátva maradt a szám. Olyan gyönyörű homokkő tömböket láttam meg, hogy nem tudtam ellenállni. Fogtam, ledobtam a bringámat és egész este másztam és fotóztam. Nem bírtam leállni.

 

Sose bouldereztem még homokkövön. Nagyon király buli, nem kell használni semmi ziát. Pedig jó meleg volt ám, mikor elkezdtem mászni. A kis kiálló fogásokkal meg a pikkelyekkel viszont vigyázni kell, törnek. Inkább az ilyen konvex formákat érdemes használni. Éjjel folytattam a fotózást és bámultam a csillagokat. Hihetetlen szép volt a tejút.

Reggel elgurultam Koyába. Az oda vezető úton iszonyat sok hasonló sziklát láttam. Számos szektor van ezen a környéken, sok ezer mászható boulderrel. Azt hiszem, ide még visszajövök. Koyában bevonultam egy kebaboshoz, kikértem egy rúd kebabot. Nem is hiszem el: amit a képen láttok, 375 Ft-ba került. És nem is nekem. Az étteremben szóba elegyedtem Alival, aki hentesként dolgozott néhány évet az Egyesült Királyságban. Meghívott engem még egy rúd kebabra, aztán nem engedte, hogy bármit is kifizessek.

Számot cseréltünk, aztán mentem az utamra. Kaptam közben egy üzenetet instán, hogy egy londoni TV-be szeretnének készíteni velem egy interjút. Kicsit egyeztettünk, megbeszéltük, hogy a következő napokban jó lehet. Kellemes hátsó utakon haladtam, forgalom alig volt. Egy kisboltban töltöttem a déli óráimat, ahol Djwar megvendégelt egy nagyon jó házi kajára. Nagyon finom grillcsirke rizzsel és töltöttzöldséggel, úgynevezett dolmával volt a menü. Egy jó útmenti zuhanyzó volt a következő állomás. Hűűű de jól esett. Vagy 3 méter magasban volt az útmenti partfalból kivezetve a forrásvíz. Rámentem a víztisztítómmal, szűrtem magamnak egy jó adag vizet. Mehettem fel a hágóba. Várt rám 500 m szintemelkedés. Jó kis egészestés elfoglaltság volt, sok fotózással, nagyon jó alacsony forgalommal. Fenn a hágóban ért a naplemente, a Pesmerge pedig vendégül látott a katonai állomásán. Igen, a kurd hadsereg, akiket olyan rettegve emlegettek nekem a törökök. Mint valami gyilkosok vagy nem tudom. Felmentem hozzájuk, elém raktak egy hatalmas adag kaját és teáztunk egyet. Aztán szépen legurultam Dokanba a szerpentinen. Olyan sokat fékeztem, hogy féltem, túlforrósodik a gumi a felnitől. Nagyon sok volt a hajtűkanyar, nagyon meredek volt. Szerencsére semmi baj nem lett. Leértem Dokanba, ahol kerestem netet és teáztam egy jót. Egy étterem előtt ültem le ahol ezerszer megkértek, hogy menjek be és egyek valamit, mert a vendégük vagyok. Csakhogy tele voltam. Kár. Az instán leegyeztettük a pontos találkozót az interjúhoz. Sulaymaniyeh előtt fogunk találkozni, az úton valahol.

Dokan után szépen elkezdtem újra kapaszkodni a következő hágóra, Sulaymaniyeh felé. Ez az utolsó hágó a városig. Másnap reggel nem nagyon mertem lemenni az útról, mert tudtam, hogy bármikor eljöhet mellettem Valentina és Soran. Egyszer csak bejött mellém szép lassan egy kocsi és integettek nekem nagy hevesen. Király, el is kezdtük egyeztetni a részleteket. Közben megjött Ali is! Mekkora királyság!!! Ali akart engem kísérni az utamon egy ideig, úgyhogy elugrott hozzám Koyából. Így ők filmeztek, én bringáztam, Ali meg jött kocsival a srácokkal együtt.

Ali meg akart hívni egy ebédre, úgyhogy a város előtt be is mentünk egy étterembe, ahol nagyon finom kebabot ettünk. Persze Soran és Valentina mindent lencsevégre kapott.

Ahogy meghív Ali, meg közben beszámolok az itteniek vendégszeretetéről. Kaja után szépen bementünk a városba, ahol künefe expedícióra indultunk. Nem volt ám egyszerű dolgunk. Végül egy hatalmas cukrászdában kaptunk künefét, és a szomszédos kávézóba vittük át, ahol a berendelt pizza mellé megettük. Atyavilág, de finom volt. Hogy én hogy imádom ezt a künefét, félelmetes. Szépen elidőztünk a kávézóban, lefilmezték ahogy utómunkázom a fotóimat, stb. Ezután elhagytuk a várost. Nagyon erőteljes hátszelet kaptunk, jól tudtam haladni. A forgalom elég veszélyes volt, amolyan indokolatlanul nagy forgalom volt. Tehát itt iraki kurdisztánban laknak egy pár millióan. Valamiért olyan érzésem volt, mintha az a pár millió ember mind eljött volna mellettem aznap este. Ömlöttek az autók. Este vacsiztunk egy jót (ismét kebabot) az egyik útmenti étteremben, majd kerestem egy jó sátorhelyet valahol az út mentén. Soranék oda is elkísértek. Egész addig filmeztek, míg be nem bújtam a sátorba. Jó kerek történet lesz – gondoltam.

Még sose volt részem ilyen fajta interjúban, hogy egész nap filmeznek. Érdekes buli volt, élveztem. Bár egy kicsit azért fárasztó is volt.

Jót aludtam, majd haladtam szépen az iráni határ fele. Penjwen felé több, mint 1000 méter szintet le kellett küzdenem, irtózatos hőségben. A forgalom ismét valami indokolatlanul nagy volt, az út meg nagyon keskeny volt. Hát ez a legrosszabb. Megyek 5-tel egész nap, folyok szét a napon és van 20 cm sávom, amiben korrigálhatok. Hihetetlen fárasztó. És persze mindig bejönnek mellém kocsival, mocival, hogy beszéljünk különböző nyelveken és ne értsük egymást. Volt sajnos pár tizenéves srác, akik meg is állítottak, aztán nem tudtam velük valami normálisan beszélgetni, mert hulla fáradt voltam. Nem is voltak szimpatikusak, a szokásos 5 centiről arcbaordibálós módon beszélgettek velem, mint az összes kurd tizenéves. Nem tudom, ez miért ilyen nagy divat itt. Iszonyúan idegesítő, mikor a pofámba ordibál valaki undorító mutáló hangon. Hagytam is őket, inkább elbicikliztem. Nem tetszett nekik, az egyik visszahúzott. Ellenálltam, beletapostam és elmentem. Aztán mikor eljöttek mellettem, kaptam egy adag szotyit a nyakamba. Kisköcsögök.

Valahogy sikerült felérni a hágóba, aztán hullafáradtan legurultam a városba, Penjwenbe.

A kisvárosban egyetlen helyre mentem be: egy cukrászdába. Gondoltam, hátha van künefe. Nem volt, de nagyon jól kinéző édességeket találtam. Kikértem 1-2 szemet, nagyon olcsó volt. Hát olyan is volt az íze! Soha nem ettem még ennyire ócska cukrászdai terméket.

Elbattyogtam a városból a határ irányába. Nem tudom, hogy hogyan lehet így utat építeni, de a kedves közlekedésmérnökök egy tragikus minőségű murvás utat hagytak meg a közlekedésre, a 2×3 sávot meg egyszerre építették. Így szenvedtem el magam a határig. Én nem értem a határokat. A kurd rész végéig átmentem vagy 3 kapun, ahol csak úgy átengedtek. Aztán be kellett mennem egy irodába, ami 100 m-re volt az úttól és életembe nem jutott volna eszembe oda bemenni. Ott volt valami útlevélellenőrzés. Valami kilépést pecsételtek, aztán mehettem. Még beszélgettem 5 semmittevő határőrrel, akik csak úgy csodálták a bringámat. Már nagyon fáradt voltam, menni akartam. Miután elbúcsúztam tőlük, 20 m-re megállított egy másik határőr. Semmit nem beszélt angolul, az útlevelemet se kérte csak elkezdett fotózkodni velem és hőbölögve beszélt mint valami főbunkó. Aztán mondta, hogy beülne a bringám ülésébe. Én meg mondtam, hogy nem lehet. Aztán erőszakoskodott. Jött egy kollegája aztán mondták hogy bele kéne ülnie. Jó ideges lettem. Legyen, nincs más választásom. Ezek azt csinálnak, amit akarnak. Erre a kis alacsony termetével a csóri épp hogy beleült, már dőlt is el. Fogtam meg a bringát, ne a táskákra essen. Persze hogy csak a fejtámlát tudtam elkapni így belassulva, hullafáradtan. Letört, naná. Húúú de ideges lettem. Fél percig nyers hangon káromkodtam magyarul, úgy csesztem le azt a rohadék törpeszar határőrt. Ugyan mégis mit gondol??? Egy szó nélkül hagytam ott azokat az aberrált barmokat. Intelligencia-hányados valahol -10 körül járhat, vagy nem tudom. Ha megkérek valakit, hogy ne csinálja, miért erőlteti?

Eldöntöttem, hogy mostantól én is erőszakos leszek, mert itt a szép szó a világon semmit nem ér. Nagyon idegesen mentem tovább az iráni oldalra. Ott is volt vagy 5 ellenőrzés. Nem tudom, hogy mit csináltak, de a leghivatalosabb helyen valamiért 2x kérték el az útlevelemet. A legjobb az, hogy kinyitják az útlevelem, elkezdik olvasni, majd megkérdezik, hogy hívnak és hogy honnan jöttem. Könyörgöm, akkor mi a bánatért adtam oda az útlevelem, zsenikém? Sokszor úgy érzem, a határátkelő egyfajta állatkert és azokat az állatokat teszik be oda, akiket egyik ország se tud felvállalni.

Valahogy sikerült kimenni az utolsó kapun is. Elgondolkoztam, hogy vajon van-e értelme ennyire idegesnek lenni, de átgondoltam, hogy milyen napon vagyok túl. Nem csoda, ha ideges vagyok. Egy órát tekertem az iráni oldalon, majd a marivani tótól északra egy nagyon szép zöld füves réten aludtam.