08. A napi 50 szelfi országa. Üdv Iránban.

Posted on Posted in Fotó, Fotózás, Sziklamászás, Tájkép

Jó reggelt, Irán! Jaj de jót aludtam! Friss, hűvös, páradús levegőm volt. Imádom az ilyet. Nem is kellett több nekem.

Begurultam szépen Marivanba, ahol angolul tudó ember-kereső funkcióba kapcsoltam: leálltam a belvárosban és meredtem a semmibe. Ez igen effektíven bevonzza az embereket, előbb-utóbb egy angolul tudó is is előkerül általában. Így is lett. Kamier segített nekem, mert sim kártyát kellett vennem és pénzt kellett váltanom. Ezek olyan dolgok, amiket általában helyiek segítsége nélkül nem intézek egy új országban. Oké, Irán nem új, voltam már itt 3 éve, de hát az sokat azért nem számít. Elmentünk pénzt váltani. Lírát nem fogadtak el sajnos, csak dollárt. Hát rendben, akkor legyen Dollár. Egye fene. Nagyon sokat ért a dollárom. 1 USD több, mint 100000 Riál, vagyis 10000 Tümen volt. Itt az emberek a tüment használják, ami azt jelenti, hogy lecsapnak egy 0-t a végéből és azt az értéket mondják-írják vásárláskor. A sim kártya 70000 Tümenbe került, ami ugye kicsit kevesebb, mint 7 Dollár. 9 giga internetet kapok így ami elég jó. Elkérték az útlevelem, szokás szerint ezt követően megkérdezték, hogy mégis hogy hívnak és honnan jövök. Aztán alá kellett írni valami papírt amit ujjlenyomattal is le kellett pecsételni. Na ilyet még nem láttam. Van aki nem tud aláírni, vagy mi? Vannak itt analfabéták? Na jó, ez is megvan. Nagyon megköszöntem Kamiernak a segítségét, erre ő meghívott a házába. Hát hogy is mondjam, nem tudtam ellenállni neki mert valójában 2 darab acélrudat éreztem a lábaim helyén a tegnapi buli miatt. Tekerni nem nagyon volt kedvem. Kamierral töltöttem a délutánt. Ettünk, ittunk, teáztunk, meg is fürödtem náluk. A nagybátyja nagyon finomat főzött: amolyan krumplipüré mindenféle zöldséggel és tojással összegyúrva, kisütve. Isteni.

Kb. 4-kor indultam el tőlük, azért egy kis távot akartam menni aznap. Begurultam egy szurdokba. Hatalmas sziklafalak tornyosultak mindkét oldalt, ám nittet sehol se találtam. Ez pont úgy nézett ki, mint ami rommá van nittelve többköteles utakkal Európában. Afféle sziklamászó paradicsom. Volt egy házhoz meghívásom, azt elutasítottam. Rengeteget fotóztam és bámészkodtam. Volt egy jó fotótéma, csak egy elhaladó autó kellett hozzá. A fénykép sose készült el, mert az első autó amit lefotóztam volna, megállt, és a tulaja addig erősködött, míg belementem egy házi vendégségbe. Egye fene, ám legyen. Nem nagyon akartam, mert a következő nap nagyon korán akartam kelni. Olyan 6 körül. Másnap ugyanis 1500 m szint várt rám. Az a baj, hogy az ő nevükre nem emlékszem pontosan, így Dezli családnak hívom őket a falu neve után. Szuper aranyosak voltak, nagyon békésen viselkedtek velem és egymással. A legjobb, hogy a tetőn aludtunk a faterral, prémium matracokon, vastag dunyhák alatt. Kellett is a takaró, mert jó hideg volt reggel. Elképesztő, felkelt velem együtt mindenki 6 körül és elő is termett a reggeli a dolgos feleség jóvoltából. Nagyon jót reggeliztünk, majd mentem az utamra. 1200-ról tekertem föl 1800-ra, majd le 1650-re egy kisfaluba. Tízóraiztam egyet: friss szengek (kövön sült lepénykenyér) krémsajttal és fügelekvárral. Mennyei. Közben jót nevettem a falu kukásautóján:

Hát nem leleményes? 😀

Innen egész nap csak kapaszkodtam fel a hágóra. 2610-re kellett fölmennem. Hála a moderált forgalomnak, elég relaxáltan tudtam abszolválni a feljutást. Volt pár tolós szakasz, de összességében egy nagyon jó szerpentint építettek ide, kevés 10% fölötti szakasszal. Mikor felértem, húzódzkodtam egy vas kereten, aztán nagyot bámulltam. Egész Irakra rálátni innen. Elképesztő a panoráma. Kevés ilyen szép panorámát láttam eddig az utamon. Innen lassan-lassan szintet leadva hullámvasutazás következett a hegyoldalban. Gyakorlatilag végig prémium panorámával. A fotózás hátráltatott: Nem bírtam nem fotózni. Fotó így, fotó úgy, ide teszem a gépet, oda teszem a gépet. Imádom. Nagyon jó flow élmény volt.

Napnyugta körül megállt mellettem egy kocsi, kérdeztem a sofőrt hogy van-e vize. Nem volt neki, de szerencsére tudott egy forrást nagyon közel. Megmutatta. Meg volt mentve az estém, ugyanis semmi kedvem nem volt legurulni 2300-ról. Ott akartam éjszakázni. 3 idős férfi invitált dinnyézni, mikor a forrás fele mentem. Hát mentem is vissza szépen hozzájuk, mikor megvoltam a vízszerzéssel. Olyan hihetetlen látványt nyújtottak ott hárman azon a szőnyegen! Nem is tudom, olyan meseszerű volt.

Ettünk dinnyét, közben javasolták, hogy nézzek be Nowdeshahba. Egy kis falu nem messze innen, érdemes arra menni. Fontolgattam a dolgot, de tudtam, hogy úgyis a szinttérkép fog dönteni. A kitérő nem jelent plusz szintet, úgy elemeztem ki. Tök jó, akkor megyek arra. De még itt áll előttem az egész éjszaka és itt vagyok egy csúcs panorámás helyen, 2300 m magasan. Ez csak annyit jelent, hogy itt az ideje fotózni.

Jó 2 órát eltöltöttem fotózással, aztán szépen feldobtam a sátramat, miután megláttam egy skorpiót. Bivak lefújva. Sose láttam még szabadban élő skorpiót. Érdekes látvány volt, de nem volt valami ijesztő, elég kicsi volt.

Reggel mikor összepakoltam, hatalmas birkanyáj jött le az úton és vett körbe engem. Imádom a juhokat, nagyon vicces hangokat tudnak kiadni. Azt hiszem az egyik kedvenc növényevő állatom. Jót mosolyogtam rajtuk és vidáman indultam lefele Nowdeshah fele. Nagyon hosszú lejtőzés várt rám ugyanis: 2300-ról le kellett mennem 800-ra. Jó buli, csak ugye utána lehet megint kapaszkodni 1500-ig, Pavehbe. Mikor először megpillantottam Nowdeshah-t, satufékeznem kellett.

Lenyűgöző az a völgy. A völgy aljában pedig ott lapul a kis falu a sok-sok lemeztetővel. Sok volt a hajtűkanyar, kevés volt a kigyorsítható szakasz, forrósodtak a felnik nagyon komolyan. Inkább nem nyomtam le egyben a lejtmenetet, nem lett volna egészséges. A faluban szépen tízóraiztam, majd gurultam tovább. Mennyei volt a lejtőzés a fákkal övezett árnyas úton. Sajnos leértem egy nagyon kopár völgybe ahol jóval melegebb is lett hirtelen és a lejtő átváltott emelkedőbe. Nehéz 3 órás mászás következett. Rosszul időzítettem, pont 11-kor kezdtem meg a mászást. Nem akartam már megállni Pavehig. Így egyben lenyomtam. Ennek az lett az eredménye, hogy úgy estem be a kisboltba és téptem le a polcról a literes cukros gyümölcslevet és kértem ki a fél kiló sós kesudiót. Közben a gyerekek jöttek bandázni velem, meg stírölték a bringámat.

 

Vajon mi ez a piros gomb a fekete doboz tetején? Nyomjuk meg!!!!

Kellett egy kis idő hogy rendbejöjjek. Ezt követte egy kiadós kebab tál. Fért belém rendesen. Közben jött 3 lány, 10 percig vihogtak a kebabos bejáratában. Aztán nagy nehezen kibökték angolul: szeretnének elhívni az éppen zajló angol nyelvversenyre. Jó, menjünk – mondtam. Nem sokat tétováztam. Először is bekísértek a város nyelviskolájába, ahol találkoztam Alirezával, az egyik angoltanárral. Kiderült, hogy ismeri Vándorboyt. Na az mi kemény. Itt vagyok egy kis városban a Zagros hegységben aztán csak úgy benyögi Alireza hogy ismeri Gábort. Nem semmi. Kicsit beszélgettem a tanár úr csoportjával aztán mentünk tovább a versenyre. Rengeteg angolul szépen beszélő fiatallal találkoztam! Olyan frissítő volt végre az értelmiséggel beszélgetni, nem csak a majmokkal akik kiordibálnak a kocsiból valamit kurd nyelven és nem értik, én miért nem értem. Színvonalas angol nyelvű vitákat hallgattam végig és azt hiszem hogy vagy 50 lánnyal együtt készítettek velem fényképet. Nem is értem, majdnem csak lányok voltak ott a versenyen. Miután végetért a verseny, az egyik csaj bandával léptem le. Az egyik lány, Parya meg is hívott magához.

Jó messzire eltoltam a bringát, aztán kiderült, hogy nem tud hazamenni mert a szülei kizárták otthonról. Na komoly. Akkor indulok délnek, Kermanshah fele. Mennék ki a városból, mire az egy másik lány invitál a szülei boltjába, hogy vásároljak ott, ha kell valami. Aztán jó sokat elbeszélgettem vele meg a szüleivel. Már sötét volt, mikor újra bringára pattantam. Ekkor jött be mellém egy kocsi, kikiabáltak angolul, hogy ők szeretnének meghívni engem a lakásukra, ők Couchsurfing tagok. Hát ez a kulcsszó. Nem biztos, hogy igent mondtam volna, ha ezt a szót nem mondják ki. Sharif és felesége, akinek sajnos elfelejtettem a nevét, visszakísértek engem ugyanabba az utcába, ahova Parya kísért. Adtak nekem nagyon finom vacsorát.

Extrém kedvesek voltak. Korán keltem, mert siettem. Reza már várt engem Teheránban, az idő pedig dél körül elég élvezhetetlen volt. Így sikerült 6:30-kor elindulnom és még a hegy árnyékában megmásznom a délelőtti 300 méteres hágót. Volt útközben egy kis boulder, nagyon tetszetősek voltak a sziklák. A minőségük viszont nem volt valami jó boulderezéshez.

Ravansar fele repültem. Bitang erős hátszél volt és enyhe lejtő. Már délben ott voltam, kebaboztam. „Boldog leszel ezzel a kenyérrel.” Bíztatott a kebabos, hogy vigyek még magammal kenyeret útravalónak, mikor először visszautasítottam. Nagyon aranyos volt. Olyan hátszél volt, hogy elrepültem Kermanshahba, ahol rögtön becsorogtam a belvárosba. Nem kellett sok idő és egy angolul beszélő fazon, Mohamed jött a segedelemre. Nekem csak egy wifis helyre volt szükségem. Elvitt hát a wifis kávézóba, ahol teát rendelt és a vacsoráját is megosztotta velem. Ismét beadtam a parkban alvást. Szar volt.

Reggel mikor megláttam a Mashhad táblát, nem lett tőle jó kedvem. Valami 1500 km és tudtam, hogy végig brutálisan egyhangú sivatag lesz. Na oké, csak kibírom. Úgyhogy nyakamba vettem az utat. Bisotun mellett egy kis városban megjavíttattam a sim kártyámat, azt mondták nem volt aktiválva. Akkor hogy működött nekem 1 napig???

 

Mivel nagyon pocsékul aludtam, nem volt valami jó kedvem. Jöttek megint a tizenévesek és ordibáltak mint az állatok. Mintha valami bajuk lenne. Elküldtem őket. Nem mentek el. Lepihentem egy kicsit a polifoamomra, mutattam hogy alvás. Nem mentek el, ordibáltak. Aztán már direkt cseszegettek. Elegem lett. Elkergettem a kis porbafingókat. Aztán kimentem a városból. Rühellem a kurd gyerekeket. Öt éve kővel dobáltak, most meg csak szimplán piszkálnak indok nélkül. Délután jó távot mentem, este sötétedés után kerestem sátorhelyet. Bementem valami földútra, ami szimpatikus volt. Hullafáradtan bekecmeregtem. Leparkoltam egy jó helyen. Hallom hogy jön egy csávó, beszél hozzám a sötétben. Megjelenik valami jó nagy bottal. Aztán elkezd nekem magyarázni valamit és az arcom felé irányozza a botot nagyon lassan. Olyan mintha azt akarta volna mondani, hogy így a sötétben hogy nem tudja, ki vagyok, simán elverhetett volna. Jól van. Aztán mutatta, hogy tud egy jobb helyet, ahol alhatok. Elvitt jó messzire, tökön babon át, vissza az út közelébe. Nagyon nagy volt a hangzavar, úgyhogy úgy döntöttem, mégse maradok ott. Közben a faszi már lelépett. Megyek vissza az eredeti helyre, aztán jön szembe a csávó felemelt bottal villámokat szóró szemekkel. Leordítottam, baromi ijesztő volt. Annyit tudott mondani, hogy „I’m teacher”. Én meg mondtam hogy mérnök vagyok és most elmegyek innen a francba mert nem bír békén hagyni. Fúúúú de ideges lettem. Hogy ő jobban tudja hol lehet sátrazni. Persze ő biztos rutinosabb vadkempingező. Persze kell az a rohadt bot. Nem értettem a faszit de félelmetes volt. Biztos vagyok benne, hogy rosszat nem akart tenni, mert akkor elkezdett volna ütögetni a botjával.  Segíteni akart, csak valami nagyon pocsék módon kommunikálta le. Átmentem egy másik helyre, egy aranyos füves-gyümölcsfás kertbe. Itt jöttek többen is, érdeklődtek felőlem. Aztán így, hogy megismertek, később jött vissza valamelyikük egy hatalmas zacskó szőlővel. Egy másik jött két hatalmas pokróccal. Reggel meg jött megint az egyikük egy serpenyővel, kenyérrel és tojással, gázfőzővel. Csinált nekem reggelit. Ezt nem hiszem el, komolyan mondom… Mintha kötelességük lenne segíteni, megetetni.

 

Napközben szép magas hágón emelkedtem 600 métert, még volt hátra 100. Szépen pörgetek fölfele, semmi kedvem nincs már megállni a hágóig. Jön megint egy kurd gyerek. Leállít. Szokásos módon dobhártyaszaggató módon az arcomba ordít. Csak annyit mondtam neki, hogy hagyjon engem békén. Aztán folytatta. A szemüvegemet levette. Az egyik almámat megpróbálta a számba tenni. Ekkor ordítottam le a kis gecit. Aztán végre eltakarodott. Elővett a kocsijából egy macsetét. Nem tetszett a dolog. Felálltam az ülésből és elővettem a jégcsákányt és nyugodt hangon mondtam és mutattam neki hogy most szépen elteszi azt a kést és elmegy innen a picsába. Mikor meglátta a jégcsákányt, megtorpant és nem is jött közelebb. Jött valami idős fazon aztán tüzet szüntetett. Leléptem. Szar kedvem volt, nem éreztem jól magam. Takonyorrú nokedli kurd gyerekek kikészítenek. Fenn a hágóban brutális nagy szél volt. Innentől hatalmasat mentem lefele. Egész Hamedanig röpültem.

Hamedantól északra ébredtem egy remek csöndes helyen. Senki nem volt körülöttem az éjjel és ez jó érzést adott, jól tudtam aludni. Mentem szépen Saveh fele. Fameninben váltottam kis pénzt, aztán haladtam szépen tovább. Dög unalom volt az egész nap, autópályán haladtam. Csak egyetlen gondolat bosszantott egész nap. De ezt később akarom leírni nektek. Jóval később, talán majd az expedíció végén. Nagymamám mindig azt mondja, hogy az embernek olyan kedve van, amilyet csinál magának. Így tettem én is. Rossz kedvem volt, mégis folyamatosan jöttek az engem megállító, közös fotóra meghívó emberek. Ilyenkor, mikor rossz kedvem van, semmi kedvem nincs fotózkodni. Kb. az 50. fotózás meghívásra végül nemet mondtam. A csávó valami elképesztő kitartó volt. Vagy háromszor kielőzött és parkolt le a sávom közepére – a leállósávra. Én meg persze mindig kerülhettem ki őt, nagy örömömre. Végig lefele csapattam, 30 és 50 km/h között. Eszembe jutott a Queen mesés dala: Don’t Stop Me Now. Mikor harmadjára is kielőzött és ordibálta ki az ablakon, hogy „EX! EX!”, én megelégeltem, és ahogy a torkomon kifért, elénekeltem neki a Don’t Stop Me Now dal refrénjét. És ez nagyon nagyon jól esett! Végre nemet tudtam mondani, ráadásul stílusosan. A csávó folyamatosan filmezett engem, az utat már nem is figyelte. Pár percig azért énekelnem kellett neki. Mivel mikor abbahagytam az éneklést, integetett, hogy álljak meg. Eszem ágában se volt megállni. Csak énekeltem, hogy „Don’t stop me now, I’m having such a good time”. Olyan jó kedvem lett utána, röhögtem vagy egy órán keresztül. Este még egy arcbaordibálós de jó indulatú sráccal társalogtam nagy örömömre, egy autópálya pihenőnél. Aztán 180 km után letértem egy földútra. Kicsit alábecsültem a meredekségét, szépen letakarítottam az utat a könyökömmel. Jó nagy a horzsolás, de a levegő csont száraz, hamar beheged.

Korán keltem, mert még mindig volt 120 km Rezáig. Hamar az úton voltam, a taktikám a lassú de egyenletes haladás volt. Nem kell elkapkodni, szépen becsorgok Teheránba.

Teheránba megérkezni kész wellness turizmus Isztambulhoz képest. Nagyon sima volt, az autók átlagban jóval lassabban mennek és szélesebbek az utak. A vége egy 300 méteres emelkedő volt, de nem volt olyan megterhelő. Reza házát egész egyszerűen megtaláltam. A lakónegyedéhez tartozó kapuőr meg is erősített hogy Reza itt lakik. Jó helyen jártam, csak Reza nem volt otthon. Beszélgettem vele whatsappon, azt mondta, küld valakit kaput nyitni. Meg is érkezett a srác, sokat nem beszélt hozzám. Csak nyitotta a kapukat és körbemutogatott mindent. Amolyan kingstoni déjá vu érzésem volt, mikor Rocky értem küldte egy spanját hogy vigyen fel a beverly hillsi lakásába.

Kényelembe helyeztem magam. Le is zuhanyoztam, mire Reza is megjött. Jaj de jó volt látni újra! 3 év telt el, mióta utoljára láttam.