2. Repülök Ázsia fele!

Posted on Posted in Fotózás

Reggel még elugrottunk a Tü

C:DCIM100GOPROGOPR2436.GPRC:DCIM100GOPROGOPR2455.GPR

C:DCIM100GOPROGOPR2465.GPR

  ndérvölgybe, hogy körbenézzünk. Tihamér eldobott a király mocijával, ami önmagában egy nagy élmény volt. De mikor mondta hogy hajtsam meg egy kicsit én is… Még sose vezettem motort, tök új élmény volt ez nekem. Hát ezt se gondoltam volna hogy itt fogom kipróbálni. A völgyből indult egy drótkötélpályás favontató fordítócsigával a tetején. Két sínpályán futott a teherkocsi és az ellenkocsi, így elég effektíven tudták lehordani a fát a hegyről a múlt században. A pálya nyoma most is elég jól látszik a hegyoldalban. Tihamérrel visszazúztunk a városba, aztán még vettem egy Csíki mézes ünnepi sört Begümnek, mert tudtam, hogy nagyon örülne neki. Begümmel Sandıklıben találkozok majd, úgy 2000 km múlva. A búcsúzkodás a hivatalnál ért véget, mikor megjelent egy másik anyaországból érkező magyar is. Kisfaludi Judit és Gáspár Roland egy kutatómunkát végzett épp a térségben. Megbeszéltük, hogy Zágonban találkozunk másfél óra múlva, mert nagyon érdekelte őket a történetem és a motivációm, amiért ezt az egész emléktúrát csinálom. Interjú közben pedig jött egy hívás: telefonos interjút kérnek a Székely Hírmondóba. Kicsit szokatlan volt ez a sok interjú egyszerre, de nagyon jól esett. Készítettünk egy pár fotót, majd búcsúzást követően mindenki ment a saját dolgára. Ez számomra jó párszáz méter szintemelkedést jelentett, valahogy át kell hát kelni azon a Kárpát koszorún. Átmentem az utolsó székelykapu alatt, majd nyakamba vettem a földutas szerpentint.

Jó mászás volt, mert hűvös volt, végig árnyékban haladtam. A hágó túloldalán gyönyörű táj fogadott. Csodaszép legelők, hangulatos kis falvak vettek körül. Bodzafordulóba érve arra számítottam, hogy megint hatalmas kamionforgalom lesz, mivel becsatlakoztam egy főútba. Na de egyelőre semmi, úgyhogy tovább élveztem a tekerést. Betértem egy kocsmába, ahol megittam két citromos sört és mindenemet feltöltöttem. A tulaj nem hagyta hogy bármit is fizessek, sőt, még két palack teát is adott útravalónak. És persze a faszi egy szót nem tudott magyarul, angolul tudtunk 1-2 szót beszélni.

Este benyomtam az első kerti kempingezésemet, mert kicsit tartottam a medvéktől a városon kívül. Csak láttam egy kertben két arcot, akik valamit szerelnek. Megkérdeztem őket, aztán habozás nélkül mondták, hogy persze, nyugodtan aludjak a kertben.

Az álombiciklizés napja jött el másnap. Még mindig nem jött egy kamion se. Majd pár kilométer múlva észrevettem egy táblát: 3,5 tonnás tiltótábla. Azt a mindenit! Ez lesz a kedvenc táblám – gondoltam. Szóval egész nap nem jött egy árva kamion se. Végig hallgattam a mezőn ciripelő tücsköket, a patak csobogását, a szél susogását. És az út minősége és vonalvezetése is maga volt az álom. A 10-es út a tuti tipp, ha át akarsz jutni Havasalföldre. Jókat tekertem, délután párszor elkapott az eső, de nem volt valami tartós úgyhogy nem szegte kedvemet. Este Bodzavásár előtt bementem egy boltba, ahol az alábbi párbeszédbe keveredtem egy bukaresti román faszival:

  • Tied a bringa?
  • Akkor magyar vagy ugye?
  • Igen, miért?
  • Mert akkor meghívlak egy vacsorára. Gyere. Tedd vissza azokat a polcra, egyél velünk.

Úgyhogy kimentem a boltból, elmagyarázta, hova menjek, majd ott egy hatalmas kolbászos vacsit költöttünk el. Nem semmi. Azért hívott el, hogy lássam, nem minden román gondolja úgy, hogy utálni kell a magyarokat. Ez szép gesztus.  Én nem utálom őket, sok jó tapasztalatom van. Meg jópár rossz is. Igazából utálni nagyon nagy energiapocsékolás. Szóval én nem utálkozom inkább. Na jó, néha. De ha lehet, kerülöm.

A Bodzaforduló utáni napjaim inkább amolyan kilométerfalásra méltó napok voltak, mint élményt adó napok. Pár helyen érdekesség volt, hogy a helyi lakosok nagyon komázták a gémeskutak vizét. Konkrétan kijártak a faluból a mezőre, hogy vizet töltsenek maguknak a gémeskutakból. Érdekes, hogy én még sose használtam ilyet, így végre ezt is kipróbáltam.

A Dunán szépen átkompoztam, közel s távol nem volt híd a környéken. Bulgáriába megérkezve váltottam egy kis Levát, gondoltam hogy azért költök valamit. A Szilisztra – Várna szakaszon ingyenes hullámvasúton zúzhattam a rekuval. Befaltam vagy napi 1000 szintet a végén 0 szaldóval. Hát ilyen ez a popszakma. Várnába megérkeztem, a tengert nem láttam a hajók meg konténerek tömegétől. Valahol a belvárosban krúzoltam egy kicsit azért.

A Várnát és Burgast összekötő tengerparti út az életem eddigi talán legszarabb bringatúra élménye. Egész nap esett az eső. Átázott az esőkabátom. Százmilliárd autó volt az úton. Füstgázos vízgőzt lélegeztem be. Egész nap hullámvasút volt. Burgas után mint a hulla, úgy dőltem el a sátorban. De miért? Mi értelme van mindig mindenhova autóval menni és úgy közlekedni vele, mint valami majom? Csak azért előzni az egybefüggő autósoron belül, hogy 5 másodpercet nyerj? Annyian előztek velem szemben úgy, hogy egyértelműen észrevettek engem, mégis engem leszorítva hajtottak velem szembe, hogy azt a pár másodpercet nyerjék az életükben. Ugyan mi a rák készteti erre az embereket, hogy nekem TÖK FÖLÖSLEGESEN stresszt okozzanak?????????????????????? Körülbelül 20 olyan tárgyat fel tudnék sorolni, ami eszembe jutott hogy belevágom a szembe jövő autók szélvédőjébe. Csak az a végtelen önuralmam mentette meg őket. Igen, ott volt a tárgyak közt a jégcsákányom is. Ha szembe jön a biciklis, az nem azt jelenti, hogy előzz nyugodtan! A kerékpáros is részt vesz a közlekedésben. Igen, most utálkozok. Szeretném üzenni az összes ilyen autósnak hogy szedje össze magát és tanuljon meg vezetni sürgősen. Rommá fáradva dőltem be a sátorba aznap este. Jót aludtam.

Gyönyörű szerpentin, kis forgalom. Végre nem kell meghalnom minden percben. Egy nagyon szép egész napos fölfelét nyomtam, egész hosszú szakaszon végre a perzsa barátaim társaságában. Ők nagyon erősek! Csak úgy szaladnak fölfele az emelkedőkön. Nem semmi. Este begurultam velük a hotelük kertjébe, aztán csobbantunk a medencében. Ja és meg is hívtak egy hatalmas vacsorára. Ja és egyikük úgy nevet, hogy azt nem lehet utánozni! Mondtam valami káromkodást neki perzsául aztán percekig szakadt a röhögéstől. Imádom őket. De tényleg. Elbúcsúztunk egymástól, aztán én felugrottam a török határra. Jó magasra mentem, fent a hágón volt a határ. Sötétben léptem át és az éjszakát már török földön töltöttem.

Végre Törökorszááág! Jaj de szeretlek. Végre irgalmatlan széles utak, óriási leállósávval, végre laza emberek kevésbé őrült vezetési stílussal, végre azok a kaják! Imádom a török konyhát. Valami elképesztően diverz!!!!!!

Jó akkor egy nagy gurulással indítok, de aztán jön a hullámvasút. Brutális, milyen szintet összeszedtem a nap elején ahhoz képest hogy 700-ról lejöttem 200-ra. Pinarhısar után viszont eléggé kilaposodott, attom hátszelet is kaptam úgyhogy csak úgy szárnyaltam Gokhan fele! Gokhan Çorluban várt engem. Ő volt az, aki az első hatalmas meglepetést okozta nekünk az Ararát Expedíción, 5 éve. Itt olvashatjátok a sztorit. Gokhan épp nem volt otton, a felesége és a feleségének a barátnője fogadott engem. Hát elképesztő aranyosak! El is kezdtem velük diskurálni törökül. Gokhan megjött, jól megörültünk egymásnak. Rögtön el is küldött zuhanyozni, hogy aztán mehessünk étterembe. Hasonló a menetrend, mint 5 éve. A gyerekek közben jól megnőttek, a vállalkozása jól megy, mindenki boldog. Este az étteremben odajött hozzánk kicsit jobban angolul tudó barátja is, aztán jót beszélgettünk. Náluk aludtam a kanapén, aztán természetesen reggel is meg lettem vendégelve, rendesen. A legjobb, hogy valami 1 órán keresztül reggeliztünk. Hatalmas adag reggelit hoztak elénk!

A búcsúzást követően csak 90 km volt hátra. Dél körül indultam, elég lusta voltam, mert tudtam, hogy dög unalom és életveszély lesz a teljes délutánom. Nem akarok írni a Çorlu – Küçükçekmece szakaszról, mert borzalmas volt. Talán annyit írok, hogy viharos oldalszél, hullámvasút, füstgáz. Elegem lett a rohadt autókból. Mindig mindenhova autó.

Nos Küçükçekmecénél letértem erről a borzalmas D100 főútról. Mentem szépen a parton. Huhh marha jó volt. Elmentem egy park mellett, ahol emberek tömege főzőcskézet és piknikezett éjjel fél 11-kor, kisgyerekekkel. Ja, itt a gyereket nem dugják  ágyba 10-kor. Nagyon hangulatos volt!

Átmentem a Galata hídon, aztán szépen feltoltam a bringát Sinanhoz. Sinan az a srác, aki Marcit és Klárát fogadta előttem 1-2 héttel. Szegény Marciék balesetet szenvedtek Isztambulból kifele menet, így vissza is mentek Sinanhoz. Olyan durván összegyűrték a bringájukat, hogy félbe kellett szakítaniuk az expedíciót és haza kellett repülniük. Volt már ugyan egy jegyük hazafele Törökorszégból, csakhogy Trabzonból. Isztambulon keresztül. A fosadék Pegasus légitársaség nem engedte, hogy itt szálljanak fel a gépre s hogy módosítsák a dátumot. Sinan annyira berágott, hogy fogta, benyomta a kocsijába a bringájukat, aztán beültek hárman és elkocsikáztak Budapestig!!! Na az mi! Sinan ( @Sinan Kargi ) nem is tudom mit mondjak, hihetetlen vagy.

Egy napot töltöttem nála, valamennyire megismertem őt. Rendkívül alapos, tudatos, rendkedvelő, intelligens, maximalista ember. És még humorérzéke is van. Fogász doktor lesz, szerintem az egyik legjobb lesz Isztambulban. Míg ő dolgozott, elugrottam szépen az iráni nagykövetségre, gondoltam felmarkolom gyorsan azt a vízumot. Bementem a nyitvatartási időben. Klasszik. Innen is elküldtek, hogy jöjjek vissza 2-kor. Jó, jövök majd.

Megyek be a burger kingbe, veszek egy kólát. Aztán kicsit dolgozok a gépemen. Nincs konnektor. Nincs sehol. Én meg nagy rutinos meg se néztem mielőtt megvettem a kólát. Átsétáltam hát a kólás jéggel a mekibe. Bementem, irány fel az emeletre. Jó, van konnektor. Leülök. Attom, van krumpli is. Otthagyták a szomszéd asztalon. Előttem a laptop, a burger king kólás jég és a krumpli. Mindet én vettem a mekiben. Oridzsinál.

Iráni nagykövetség, 14:00. 50 ember ordibál a kapu előtt. Na mi??? Kinyitják a kaput, mindenki lökdösődik. Ki akarják nyírni egymást. Mire odaérek a sorszámhúzó automatához, kifogy a papír. Jeeeee. Személyzet 0. Jeeee. Akkor csak úgy álldogálok. Egyszer csak elkezdem gyűjteni az eldobott sorszámokat. 5-6 darabbal odaállok a pulthoz. Fogadnak. Azt mondják, hogy a vízum kérelem el lett utasítva. Aha, tök jó hogy értesítettek róla. Ügynökségen keresztül kéne intézni. Faszaaaaa. 5 nap alatt megcsinálják. Még jobb! Pont 1 napot terveztem maradni Isztambulban.

Nem mondom, hogy nagyon meglepett. Szaros bürokrácia mindig elgáncsol, kifordítja a zsebemet, megver, szétszivat. Ez az én stílusom. Kimentem hát a utcára, felhívtam Rezát és megkértem hogy intézze a pénzes papírt. Reza barátom nagyon segítőkész volt, szerencsémre épp Teheránan volt. Begümmel meg volt már beszélve a találkozó és már megvette a buszjegyét is, Sandıklıbe. Hát így viszont nem maradhattam Isztambulban. A helyzet az, hogy kedvem se volt hozzá. Sinan után Harika és Can fogadott, akik elég kemény füves arcok voltak. Aztán még egy éjszakát voltam Isztambulban. Gökhan írt vissza ezúttal a last minute kérelmemre, nagyon szívesen fogadott. Kicsit későn érkeztem meg hozzá, mert Harika szavaira hagyatkoztam: „kb. 5 km-re van tőlem ez a cím”. Sose bízz egy nőben, ha kilométerekről van szó! Igazán megtanulhatnám már. Mindig fejre esek. Na nem baj, tekertem másfél órát Gökhanhoz. Úgy fogadott, hogy kiszúrta, hogy van egy Goprom. Tud is hozzá adni akksit. Kicsit meglepődtem, nem is tudtam hogy erre mit reagáljak. Lepakoltam a pincében, aztán tényleg megdobott egy jópár akksival mikor felértünk. Három darabot adott! Csak úgy, ingyen!

Hja, kiderült hogy a Gopro török disztribúciójával foglalkozik. Az anyukája nagyon jó arc volt és kiváló szakács. Kiváló vacsorát és reggelit nyújtott nekünk. Hát én komolyan mondom imádom a török konyhát! Zseniális.