03. Feladat: behűteni a Csíki Mézest

Posted on Posted in Fotó, Fotózás

Jó tippet kaptam Gökhantól. Azt javasolta, hogy ne menjek végig ismét a poklon, mert csak megszivatom magamat. Az Isztambul ázsiai részén az Anatólia felé kivezető út az európai oldalhoz hasonlóan pocsék, élvezhetetlen. Volt egy lehetőségem, hogy átszeljem azt a hatalmas öblöt, ami az utamban volt, komppal. Elég jó áron adták a jegyet, ráadásul háromnegyed óra alatt átvitt Yalovába. A kompon a mellettem álló autó sofőrje jó alaposan kifaggatott, aztán adott egy teljes dürüm kebabot. Ja, meg egy műanyag kukát (kuka alakú tolltartót). Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy nem sok mindent tudok kezdeni vele az úton, így elfogadtam. Aztán nekieredtem Anatóliának. Jött is rögtön az első emelkedő. Sok szintre számíthattam: Fel kellett mennem pár nap alatt 1100-ra, majd a szintet tartva hullámvasutazgattam. Az első nap estéjén rögtön egy fantasztikus hegyi úttal koronáztam a napot. Gyönyörű volt a naplemente, drónozgattam egy jót.

A hágóba érve egy paradicsomültetvényen vertem tanyát. Nem bántam csínján a lámpámmal, 5 évvel ezelőtti tapasztalataim alapján Törökországban sosincs gond a vadkempinggel. Jött is egy kocsi, leparkolt a föld mellett. Hamarosan egy jó órás társaságát élvezhettem a paradicsomföld tulajának. Azt mondta, hogy ő a helyemben a szomszéd földön sátrazna, de nem értettem pontosan, miért. Kiderült: ő egész éjjel a paradicsomokat locsolta. Mondjuk egy cseppet se zavart engem. Jót aludtam. Inegölünél életem legfinomabb eprét ettem.

Egyszerűen fantasztikus, milyen édes önmagában az eper. Én nem értem, hogy mi van itt, de a színe is más, irtózatosan makacsul festi az ujjaimat. Kütahyáig volt jó pár fölfele, az idő nagyon kellemes volt. Olyan egész száraz meleg volt, éjjel jól lehűlt a levegő, teljesen jól pihentem. Egyik este akartam valahol kenyeret vásárolni, de mindenhol csak ilyen nagy éttermek voltak, sima pékség sehol se volt. Az egyik étteremben megkérdeztem, tudok-e kenyeret venni. Onnan is tovább küldtek. Egyszer csak ahogy bringázok a leállósávban, megáll előttem egy kocsi, a faszi kipattan, kivesz a csomagtartóból egy hatalmas kenyeret. Angolul mondja, hogy ezt nekem adja. Az étteremnél látott engem, hallotta a beszélgetésünket a pincérrel. Tündéri.

 

Begüm Afyonba érkezett busszal, mikor én Kütahyát elhagytam. Még 70 kilcsim volt Afyonig. Kicsit nehezen értette meg, hogy ha ő felszáll a biciklijére és elémteker, akkor hamarabb tudunk találkozni. Mondta azt is, hogy az veszélyes. Veszélyes????? Jót röhögtem, ő többszáz kilométereket szokott bringázni. No de végül rá tudtam venni, félúton találkoztunk. Kiderült, hogy ő sose bringázik egyedül. Nagyon megörültünk, hogy újra találkoztunk.

Pont egy pihenőhelynél találkoztunk, úgyhogy be is dobtunk egy levest meg egy köftét. Sőt, volt burma kadayıf is. Egyszerűen imádom ezt a cuccot. Meg úgy az összes édességet itt Törökországban. Sokat nem bringáztunk aznap, mert Begümnek semmiféle lámpája nem volt. Meghalni nem akartunk, úgyhogy nem sokkal naplemente után már fel is dobtuk a sátrat egy dombtetőn. Itt Afyon környékén olyan marha egyszerű a vadkemping. Mindenhol csupasz dombok és völgyek vannak, gyakorlatilag bárhol lehet sátrazni. Csak birkanyájak meg kecskenyájak vannak a környéken. Amúgy Törökország általánosságban egyszerűen vadkempingezhető hely. Nem igazán használják (az általam köztudottam gyűlölt) kerítést. Emlékszem, Dominikában mindig azzal kellett szenvedni, hogy kerítést másszak vadkempingezés előtt. Itt ilyen nincsen.

Afyonba hamar beértünk, pedig tök lazára vettük a tempót. A városban sok látnivaló nincs, csak bementünk és ettünk egy jó pidét. Desszertnek jött az ekmek kadayıf. Ez az édesség egyfajta puha tészta, ami át van itatva ugyanazzal a cukros lével, mint a baklava. Adnak mellé kaymakot, ami igazából a tejszín és a vaj között van valahol félúton. Rettenetesen finom. Afyon utáni feladatunk: be kell hűtenünk a Csíki mézest. Találnunk kell egy benzinkutat, ahol betehetjük a fagyasztóba. Ezen kívül pedig le is zuhanyoztunk. A sör hideg, a nap lement, most már kereshetünk kempinghelyet. Egy tökéletes mezőt találtunk, fent a dombok között Afyon és Sandıklı között. Durva, de fáztunk, fel kellett vennünk valami pulóvert meg hosszúnadrágot. Erre nem számítottam. Begüm nagyon örült a mézes sörnek. Kicsit be is rúgott tőle.

A következő nap rögtön egy benzinkútra mentünk, hogy valami reggelit bedobjunk. Csak nesquik gabonapelyhünk volt. Szóval a benzinkúton vettünk kis doboz tejet, 2 pálcás vaniliás fagyit. Beletöltüttük a tejet az acélbögrébe, elkezdtük beleolvasztani a fagyikat. Amint elolvadtak, mehetett bele a gabonapehely. Júúúúj ez a cucc valami mennyei volt. Reggeli után Begüm fogott egy dolmust (kisbuszt) aztán hazament Izmirbe. Én mentem tovább, bár Sandıklı után már le is álltam egy elhagyatott parkban. Kis szaletlik voltak a parkban elszórtan, jó helynek tűnt. Letoltam a bringát, elfoglaltam az egyik szaletlit. A szomszédban volt egy család, éppen ettek. Meg is hívtak magukhoz, hogy egyek velük. Tök jó volt, mert tudtak angolul mindannyian, így egy kicsit egyszerűbb volt a kommunikáció. Jól bezabáltunk mindannyian. Majd ők leléptek, én meg megkaptam Rezától az üzenetet, hogy a vízumkérelmem jóvá lett hagyva. Azazz! Akkor mehetek Isztambulba. Még volt egy feladatom előtte. Annyira felbosszantott a sok szemét látványa, hogy a környéken minden szemetet összeszedtem és elvittem a legközelebbi kukáig. Csináltam róla videót is, itt láthatjátok.

 

Sandıklıbe mentem vissza, hogy letegyem a bringát és fogjak egy buszt Isztambulba. Az egyik benzinkúton segítettek hátulra ledepózni a cuccot. Egy kistáskával és egy laptoptáskával indultam el a buszállomásra. A buszozás nagy jelentőséggel bír itt Törökországban. Nagyon komoly buszhálózat van, rengeteg cég foglalkozik belföldi személyszállítással. Éppenséggel normális az ára is, én 10000 Ft-ból megfordultam egy 500 km-es távon. Nagyon jó dolgom volt odafele, mert a hátsó ülés szabad volt. Bedöglöttem oda, a cuccaimat pedig rádobtam a töltőre. Igen, volt 220 volt AC hálózat a buszban, minden üléspárhoz kiosztott konnektorral!

Rettenetesen hosszú volt az út: 9 órát utaztam. Szétültem a seggemet. A buszállomásról ki akartam menni valahogy gyalog. Hát nem volt könnyű dolgom. Kerítés volt mindenhol. Mondták, hogy ott a metró. Mondom ha én most nem gyaloglok legalább 1 órát ezután a förtelem után, akkor főbelövöm magam. Valahogy kijutottam, aztán gyalogoltam vagy másfél órát a nagykövetségig. A nagykövetségen ismét a 2 órás visszahívással kedveskedtek. Addig meg mekiztem egy jót. Ismét krumplicápázás. Brutálisan jól működött. Közben meg megcsináltam a Decathlonos videók nagy részét. Ez egy befejezetlen melóm volt, amit magammal hoztam az expedícióra. Gondoltam, majd az első héten végzek vele. Kiderült hogy 3x annyi meló, mint amire számítottam. Na de sebaj, majd elkészülök vele. A nagykövetségen parádé volt megint. Vagy 2 óra sorban állás, majd mondták, hogy menjek szépen a bankba, és fizessem be az 50 Eurót. Bankba be, közben Zeyneppel tali (még 5 éve találkoztunk, majd 3 éve ismét). A bankban mondják, hogy kártyával nem lehet fizetni (?????????????), úgyhogy ATM-ből pénz fel (persze, mert akkor a bank megkapja a plusz dellát a deviza KP felvételért), majd pénz befizet, bizonylattal vissza a követségre, követségen nem akarnak beengedni, mondom kurvaanyád, beengedsz, beengednek, cetli bemutat, útlevél bemutat, jön a válasz hogy akkor majd hétfőn tali. Ahhhha. Nem. Ma kiadjátok a retkes vízumot. 1 hetet majomkodtam emiatt, én nem jövök vissza hétfőn. Ok, 25 Euró extrával holnapra megcsinálják. De nagyon siessek a bankban a befizetéssel, mert mindjárt bezárnak. Bankba visszarohan, pénz befizet, újabb szaros cetlit megszerez, követségre visszarohan, cetli benyújt, afgán sráccal közben lespanol. Jó is volt végre valaki olyannal beszélni akinek hasonlóan tele van a töke a bürokráciával. Bementünk a mekibe aztán teáztunk egyet. Jól kibeszéltük a dolgokat. Kiderült, hogy a nagykövetségen megjelenő 3-4 turistát leszámítva mindenki afgán. A perzsák meg nem szeretik az afgánokat. Rengeteg munkájuk van a nagykövetségen az afgán bevándorlók miatt. Safiullah sokat mesélt magáról meg az afgánokról. Náluk nincs anyakönyvvezetés, sokan nem is tudják, mikor születtek, az útlevélbe is csak valami becsült dátum kerül be. Safi már élt Pakisztánban, Dubajban, most pedig itt Isztambulban tanul. Sokat beszéltünk, aztán szépen elhúztam egy olcsó hostelbe. Meg se próbáltam last minute couchsurfölni, mert utálom. 45 Líráért (2300 Ft) egy prémium kis hostelt találtam a belvároshoz elég közel. Ja és prémium baklavát is találtam, nagyon jó áron. Be kell valljam, felfedeztem egy baklavánál is jobb cuccot. Úgy hívják, hogy Şöbyet. Ez valójában baklava egy kis kaymakkal töltve. Maga a mennyország! Nem bírtam nem azt venni. A hostelban bedőltem az ágyamba, aztán mint a medve, annyit aludtam. Reggel csak úgy lementem a jól megérdemelt reggelimért, ami benne volt az árban. Végtelen utántöltős teával. Ott a hallban végig is dolgoztam a délelőttöt, majd szépen nyugodtan elfáradtam a nagykövetségre. Nem is értem oda időre, vagy 20 percet késtem. Nem okozott különösebb gondot, mert még senkit nem engedtek be. Remek. Vagy 1 óra múlva be is jutottam a kapuk mögé. Fantasztikus, ott pedig várhattam vagy 2 órát. Közben lespanoltam Justussal, az osztrák rallys csajjal. A Mongol rallyn vesz részt Vandával, a barátnőjével. Prágától Ulanbatorig mennek a rózsaszín kocsijukkal. Justusnak mázija volt, mert hát lány és hát könnyen meggyőzte a perzsa ügyintéző férfit, hogy aznap megcsinálják neki a vízumot. Mikor már odakerültünk volna a pulthoz, akkor mondták, hogy 10 perc múlva zárnak. Kicsit megijedtünk. De Justussal összebeszéltünk, hogy egyikünk se lép ki innen a nagykövetségről vízum nélkül. Sikerült is. Csak az afgánokat akarták kizavarni, mint kiderült. Parádé. Nem is kaptam pecsétet, csak egy papírt, hogy tudjak majd még az USAba utazni ezzel az útlevéllel. Jó, fogtam és elugrottam a buszállomásra, ezúttal metróval. Gyorsan kinn voltam, haladtam a videószerkesztésekkel. Éjszakai busszal mentem vissza a bringához. 21:00-kor indultunk, fénysebességgel repesztettünk. Reggel 9-re le is tudtuk az 500 km-es távot. Aha, 42 km/h az átlag. Fasza, legközelebb viszek magammal egy összehajtható országútit a csomagomban. Azzal se lenne sokkal lassabb.

Sandıklı után nagyon hálás szakasz következett fotózás szempontjából. Sós tavak, nagy puszták, kiszáradt tómedrek, gyönyörű, tiszta égbolt. Az Akgöl környékén kifejezetten sokat fotóztam.

Kiélhettem minden fotós vágyamat itt. A Salda gölü nagyon vonzott. Tudtam, hogy gyönyörű, de azt is tudtam, hogy turistás. Egy kis kitérő volt ez nekem, de tudtam, hogy megéri. A legszebb szakasz a délnyugati oldal, amit Türk maldives-nek is szoktak nevezni. Itt persze volt valami parkoló és valami bejárat. Kapu viszont nem volt, csak úgy bebicikliztem. Hallottam, hogy valaki fütyül meg kiabál, de nem érdekelt. Ok, eltekertem jó messzire a part legtávolabbi részére. Meglepetésemre alig volt ott ember. A part pedig gyönyörű volt. Mire beszaladtam a vízbe, megint hallottam a kiáltásokat. Berohantam, úsztam, élvezkedtem, kiúsztam egy szigetre és lenyújtottam. Akkor néztem hogy ott van valami faszi a bringám mellett és integet meg üvöltözik. Na mondom ennek biztos valami baja van a bringámmal. Rohadjon meg. Az összes török utálja a bringákat. Tuti nem lehet ide bejönni bringával. Nem is igyekeztem kimenni hozzá. Szépen lenyújtottam, közben jót röhögtem rajta hogy ott vár. Gondoltam, majd megunja, aztán elmegy. Hát nem ment el! Olyan fölösleges hülyeség miatt ácsorgott ott, tudtam előre. Lassan visszaúsztam, aztán eljátszottam a teljesen aberrált hülyét. Ja hogy csendőrség! Ja hogy útlevél! Mi a baj? Nem értem mi a baj! Annyira nevetséges volt, hogy ott hadonászik és vár rám fél órát, a bringám puszta jelenléte miatt, hogy gondoltam ezt be kell játszanom. Aztán jött egy angolul beszélő csávó, ő segített nekünk a fordításban. Abban egyeztünk meg, hogy a bringát kitolom a bejárathoz, majd megkapom az útlevelet. Így is lett. Na ennek aztán sok értelme volt. Rengeteg. Most ott van a bringám minden cuccommal egyetemben egy őrizetlen helyen. Innentől kezdve a csendőrség a felelős mindenféle lopásért, károsokozásért. Ők mondták, hogy oda rakjam le.

Nos igen, út közben is mindig kérdezik, hogy miért nem kocsival utazok? Mondják hogy hát ennyi pénzből 2 kocsi is kijön! Nem nehéz tekerni? Hah igen a türkök még nem jöttek rá a bringa 100+ előnyére.

Akkor fotóztam egy jót, drónoztam egy jót, majd szépen visszamentem Yeşilovába. Ott a már bejáratott étteremben faltam egy jót, aztán haladtam tovább az éjjel. Másnap egy 1500-as hágó és pontosan 1500 m lejtés várt rám. Antalya volt a következő állomás, a Földközi tenger partja. A hágó nagyon megkérte. Beleragadtam az útba. Minden török útépítőt 50x elküldtem a francba. A gumira ráragadó bitumen LETÉPTE a sárvédőmet.

A bringám tele volt bitumennel. A hágót későn értem el, a képen teljesen őszinte a mosolyom.

A lejtmenet pedig nem volt valami felhőtlen. Egy csomó tranziens zavart be. Csomót kellett közben fölfele menni. Nem is érkeztem meg Antalyába időben. Nem is baj. Pár warmshowers üzenetet kiküldtem, reménykedtem, hogy valaki tud engem fogadni pár napra. Antalya előtt 40 km-el aludtam.