Hágóról hágóra – bringával a Toros hegység szívében

Posted on Posted in Antalya, Fotózás, Kappadókia, Szteppe

A távozás reggelén meg kívántuk nézni a hajnali hőlégballonozást, ami mindennapi jellegű itt Kappadókiában. Mikor kiléptünk Abdullah házából, láttunk fent kettőt is az égen. Nem tudtuk, hogy most kezdenek csak felszállni vagy már szállnak le. Megkérdeztünk pár embert, ők azt mondták, hogy már vége a bulinak. Úgyhogy az a kettő is eltűnt, kissé elszomorodtunk, hogy ezt nem láthatjuk saját szemünkkel ezt a csodát. Legalább Göremét jó alaposan bejártuk. Egy nagy mászás után már elhagytuk a varázslatos tájat, búcsút intettünk Kappadókiának.

A kelet-nyugat tájolású D300-as úton haladtunk a következő napokban, a Toros-hegység szívében. Szinte mindvégig tengerszint feletti 1000m-es magasság fölött haladtunk, hideg hegyi patakokban fürödtünk és friss forrásoknál üdültünk fel az izzasztó hágó-mászások közepette. Volt olyan napunk, hogy végig csak 15-16 km/h-val tudtunk haladni, pedig nem is volt semmi szembeszél. Nem értettük a jelenséget. Csak mentünk mentünk szép lassan. Aztán este csak megpillantottunk egy táblát, miszerint 1900 magasan vagyunk tengerszint fölött. Aha, mentünk fölfele egy ezrest csak úgy. A sátrat már sötétben dobtuk fel, majd körénk gyűlt egy hatalmas birkanyáj, aztán a pásztor is megjött.

Mivel pár szót kinyögtem neki törökül, azt hitte, hogy mi mindent értünk és vagy fél órán keresztül beszélt hozzánk. Az út kissé unalmas volt, előfordult, hogy 50 km-en keresztül nem láttunk lakott területet, csak a végtelen sztyeppét.

Egyszer úgy alakult, hogy az este nem találtunk megfelelő sátorhelyet, mert lakott területek egybefüggő láncán haladtunk keresztül. A sok teameghívás egyikére behúztuk a féket, és szóba elegyedtünk a helyiekkel. Az egyik falusi szerzett nekünk helyet, ahol nyugovóra térhetünk. Rögtön a teázó fölött mutatott egy tök üres lakást, ahol még világítás se volt, de jó helynek tűnt. Jó néhány tea és a kenyér-kolbász vacsoránk után felköltöztünk és azonnal konstatáltuk a bent rekedt hőséget. Ki kellett jutnunk a teraszra. Felnyitottuk a bedrótozott ajtót, rögtön jól éreztük magunkat. Lefekvés előtt még egy fürdést beadtunk, ezúttal a közeli mecset WC-jén. Zseniális, hogy minden fülkéhez tartozik egy csap és egy kis vödör. Mintha nekünk találták volna ki, hogy megfürödjünk. Ez nekünk tökéletesen elég volt a zuhanyhoz.

A kis teraszunk viszont annyira nem bizonyult jó választásnak, mert a teázóban felszabaduló teljes füst tömegáram a mi pofánkba zúdult, mivel a teázó ernyője oda terelte felénk. Hál’ Istennek hajnali 1-kor bezárt a kocsma (már ha nevezhetjük így az alkoholt mellőző vendéglátó helyiséget), aminek nagyon, de tényleg nagyon örültem. Abban reménykedtem, hogy tudok majd aludni napkeltéig. Az éjszaka állandó periodicitással elhúzó buszok viszont nem igazolták elképzelésemet.  4 óra táján aztán megszólalt a müezzin. Már csak ez kellett ide, úgy hiányzott, mint sárgaláz a lepratelepre. Olyan hosszú müezzin éneket én még életemben nem hallottam! Utána talán két órácskát tudtam aludni, de nem sokat javított a helyzeten, édes kevés volt. Másnap egy roncs voltam, összesen egy fényképet készítettem, és a világból is elegem volt.

A hágózás továbbra is folytatódott, de mi délnek vettük az irányt Malatya után, a Nemrut hegy felé. Hágó hágót követett, egy talpalatnyi sík terület se volt. Malatya után az első hágón fölfele megkaptam a túrán az első defektet. Ráadásul csak reggel vettem észre, mikor már felpakoltam mindent a bringára. Azért szép teljesítmény. 2500 kilométerig semmi defekt.

Az egész délelőtti közel 1000 méter mászással meghintett hágózás gyümölcse az Eufrátesz látványa és egy 90 km/h fölötti száguldás volt. Aztarohadt, bitang adrenalinfröccs volt ez a lejtőzés. Misivel mindketten ordítoztunk a sebesség adrenalinnal telített mámoros élményétől.
Mediterrán erdőkben haladtunk tovább, majd bővizű patakok vájta völgyekben ereszkedtünk, hogy végül az este megkezdhessük több mint ezer méteres mászásunkat a Nemrut hegyre. Már az emelkedő elején ledobtuk a vasmacskát és toltuk a bringákat. Zivatar áztatott minket jó fél órát, utána közel 2000m-es magasságban nézhettük végig a naplementét.

Fantasztikus volt, már azt hittük egy karnyújtásnyira vagyunk a csúcstól. Ez persze jó naiv elképzelés volt. Sötétedés után érkeztünk meg egy hotelhoz, ahol Misi bringája újra ledobta egyik táskáját a kátyúk miatt. Itt szóba állt velünk az egyik helyi, intett, hogy nehogy útnak induljunk, mert a látogatásnak már vége, nem szabad fölmenni a hegyre. Még fel is ajánlotta, hogy sátrazhatunk a hotel melletti területen, majd reggel induljunk tovább. Megnyugtattuk, hogy ilyen sötétben már mi se kelnénk útra, úgyhogy letámasztottuk a bringákat és elkezdtünk öltözni. Már nem azért, mert lemondtunk az esti mászásról, hanem mert elegünk volt a vizes cuccokból és hideg volt. Másrészt olyan látszatot keltettünk, mintha már nyugovóra térnénk, valamint megvártuk a teljes sötétség beálltát. Molyoltunk vagy fél órát, aztán útra keltünk. Kiváló taktikának bizonyult ez: a sötétben már senki nem látott minket, az őrbódé is üres volt, szóval megspóroltuk a belépő árát. Háromnegyed óra tolás után megkaptuk a kemény munka gyümölcsét: megpillanthattuk a Kommagén kultúra bő két évezredes hagyatékát, a kőből kifaragott mesteri szobrokat.