Zichó Viktor

, , ,

Megérkezni Isztambulba. Bringával.

Utunk 11. napjának reggelén átéltük a Török Köztársaságba belépés pezsdítő élményét. A kígyózó autósorok közt percek alatt átszambáztunk, és már pecsételtek is az útlevelünk ropogós lapjaira.

Az első dolgunk a török konyha kipróbálása volt, ami jó benyomást keltett bennünk ízre – mennyiségre kevésbé.

 

Rengeteg couchrequest közül egy se jött be, de ekkor jutott eszembe, hogy volt egy isztambuli arc, aki egyszer nálunk akart megszállni Budapesten.

Çağlart fogadtam is volna, de valaki megelőzött engem, végül másnál aludt. A kontaktja azért megvolt, fel is hívtam. Sokáig beszéltünk, eleinte úgy értettem szívesen fogad. Ekkor nagyon megörültem, de a hívás vége felé elbizonytalanodtam, valamit erősen félreértettem. Mintha azt mondta volna, hogy nem szívesen fogad minket… Végül letettem, kissé elszomorodtam. Pocsék volt a vétel. A következő percben drámai fordulatként megcsörrent a telefonom, és egy szívderítő sms-t olvastam: Çağlar megadta a találkozási pontot és az odajutás mikéntjét. Úgy éreztem repülni tudnék, olyan jó hír volt ez nekünk. Egy 15 milliós megalopoliszban a belvárosban kapunk szállást! Repestünk az örömtől, ami nagy löketet adott a délutáni hajtáshoz – kellett is mert végig szakadt az eső. Sokat kellett mennünk, a napot 153 km-el zártuk.

Az utolsó napunk Isztambul fele hosszúnak ígérkezett, úgy 150 km-re becsültük az etapot. Reggel kellemesen haladtunk a dimbes-dombos terepen a szuper minőségű 2×2 sávos főúton. Dél körül is nagyban nyomtuk a pedált, igyekeznünk kellett Isztambulba ugyanis aznap estére beszéltük meg a találkát. Délben egyszer csak egy furgon állt meg a leállósávon, és kiszállt belőle egy fazon. mikor közel értünk hozzá, elmosolyodott és hozzánk szólt angolul: „Sziasztok barátaim! Gyertek fel a házamba és egyetek velem egy ebédet!” Egy kicsit sokkolt az ajánlat, meg is kérdeztük, hogy komolyan gondolja-e. Persze nem hülyéskedett, megegyeztünk abban, hogy benne vagyunk a buliban, követjük a kocsiját. Bevitt minket Çorlu belvárosába, és leparkoltunk egy igen puccos új építésű társasház mellett. Portás által őrzött udvarba sétáltunk, majd bevitt a társasház lépcsőházába. Már itt bámultunk, mert ilyen irtó elegáns társasházat még nem láttunk belülről. Gyorsan lezártuk a bringákat, aztán fölszaladtunk a lakására.

Gokhan szorgalmazta, hogy fürödjünk meg, azt mondta: „fürdés szükséges” – szóval igen büdösek lehettünk. Fürdés és hajmosás után kicsit elbeszélgettünk vele, meg is kérdeztük, hogy mit fog főzni. Erre elárulta, hogy otthon szinte sose ebédel, inkább étterembe megy, úgyhogy fogtuk magunkat, és már ugrottunk is be a kocsiba. 5 perc múlva egy roppant flancos 5 csillagos étterem vörös szőnyegén találtuk magunkat, miközben a díszhuszár mosolygós portások kísértek be minket. A család már bent ebédelt, üdvözöltük őket, majd egy külön asztalhoz ültünk le hárman.

Gokhan nagyon bőkezű volt, rendelt nekünk egy çorba levest majd egy tál kebabot is. Végül egy csésze teát és kávét ittunk, aztán mentünk is vissza a bringákért, mert sietnünk kellett. Érzékeny búcsút vettünk Gokhantól, az önzetlen milliomos üzletembertől, nagyon jó volt látni, hogy a nagy pénz birtoklása mellett is milyen odaadóak tudnak lenni egyesek.

A nagy sietség ellenére a Márvány tengerben fürdőzést lehetetlennek tűnt elszalasztani. Ha már elbiciklizünk a tengerpartig, nehogy má’ nem csobbanunk egyet!

A szép homokos partra letoltuk a kerókat, aztán meg is mártóztunk. Nem időztünk sokat, de a bakancslistán akkor is kipipálhatjuk ezt a tételt. A következőkben úgy repesztettünk Isztambul felé, mint a mérgezett egér.

Minden felgyorsult körülöttünk, sajnos az oldalszél is, ami miatt egyszer le is sodródtam az útról. Az egyik dombon megpillantottunk egy végeláthatatlan várost, amit még át kellett szelnünk. Őrületes forgalomban tapostuk a pedálokat, ropogtak a váltók, és közben váltottuk az üzeneteket Çağlarral. Több időpontot is megbeszéltünk, de valahogy csak nagyon lassan közeledünk a cél felé, úgyhogy megbeszéltük, hogy sms-t dobok majd érkezéskor. Isztambul belvárosában elkapott a hév a 4×3 sávos úton haladva. Olyan lüktető ereje volt a városnak és olyan eszeveszett nagy volt, hogy egyfajta extázisban tekertem egész az Aranyszarv hídjáig. Az volt a tetőpont.

Kb. 50-el suhantunk lefelé, mikor az egész kivilágított belváros elénk tárult a naplemente utáni fényekben. Innen már csak fél óra tekerés volt, de ez volt a legnehezebb. A sötétben kissé életveszélyes volt a közlekedés, de óvatosak voltunk. A találkozási pontunk a Zafír felhőkarcoló bejáratánál volt, ide fél 11-kor érkeztünk meg, igaz eredetileg 8 órát beszéltünk meg. 181 km volt a hátunk mögött, kissé alábecsültük a távot. Végre leszállhattunk, és mire föleszméltünk, hogy túléltük, már hívtuk a szállásadónkat.

Çağlar egy szűk sikátorba vitt minket, majd fölcibáltuk a bringákat az egyik szűk lépcsőházban hogy a harmadik emeleten a kis lakásán végleg kifújjuk magunkat. Egyből bedőltünk volna az ágyba, de a Márvány tenger és saját izzadtságunk sóját érdemesnek tekintettük lemosni magunkról. Aztán persze az esti beszélgetés se maradt el, Çağlar minden fontosat elmondott. Egyszerűen tudta mire van szükségünk, nagyon tapasztalt vendéglátó volt. Szinte megadta, mit kell másnap megnéznünk, a közlekedést szépen bemutatta, igazából kezünkbe kaptunk egy városnéző tervet.