A határ előtt Baján próbálkoztunk a pénzváltással. A bankok egy árva dínárt se tartottak, így kikötöttünk egy sorsjegyesnél. Misi váltott pénzt, figyelmeztettem az ügyes kezekre, ami ilyen kis utcai bűvészeknél előfordul. Végül kiderült, hogy jobban váltott, mint a hivatalos pénzváltó Komáromban. Amíg Baján ügyködtünk – egy napelemet is beszereztünk – leszakadt az ég, hatalmas zivatart kaptunk a nyakunkba.
Amint átkeltünk Szerbiába, én nagy optimistán kijelentettem, hogy több esőnk nem lesz. Olyan ragyogó idő volt este, hogy nem tudtam elképzelni egy újabb egész napos esőt. Aznap este a Duna árterében találtunk magunknak egy nagyszerű sátorhelyet. Feldobtuk a sátrat, aztán be is gyújtottuk a tábortüzet. Na ki jelent meg a következő percben? A helyi vadőr, kicsit ingerültnek tűnt. Arrébtessékelt minket a közelben lévő kempingbe, de nekünk semmi kedvünk nem volt már mozogni. Misi megpróbálta a nonverbális kommunikáció eszközeit használni, ami nagy eredményt ért el. A fazon leokézta és odébbment.
Ennek ellenére másnap egy kiadós ebéd után hirtelen újra sötét fellegek között találtuk magunkat és elkezdett szemerkélni. Gyorsan felkaptuk az esőkabátot-esőnadrágot, még a táskahuzatot is felszereltük. Indultunk tovább, de nem mentünk túl messzire. Úgy 50m után megállásra kényszerített a sűrű eső, mivel kb. 2m volt a látótávolság. Misi nem szeppent meg tőle, biztatott, hogy folytassuk:
- Mi van, puding vagy?
Nagy merészen tört előre – nagyjából 10 métert. Fázist váltott az eső, és immáron jég szakadt a nyakunkba. Nem számított, hogy esőruha van rajtunk, a jég és a víz beömlött a nyakunknál. Így történt az, hogy a túrán első ízben megfürödtünk.
Szerbiában az Eurovelo 6-os út mellett haladtunk. Elég jó helyeken vitték el a kerékpárosokat, nagyrészt falvakon keresztül haladtunk, alacsony rendű utakon. Egyenesen Nándorfehérvár központjába vitt minket az aszfaltcsík, elkerülve a nagy forgalmat. Az volt a terv, hogy délután megnézzük a várat, és maradunk is a városban estére. Szálláshelyünk viszont nem volt, néhány templom parókiáján próbálkoztunk, nem sok sikerrel. Végül fölmentünk a várba, körbeszimatoltunk. Biztonsági őrtől érdeklődtem az éjszakai nyitvatartásról:
- éjjel nyitva van a vár?
- igen, bármikor látogatható
- ugyanis fotósok vagyunk és szeretnénk éjszakai fotókat készíteni a várról.
- nem gond, nyugodtan lehet fotózni egész éjjel. De ugye kempingezni nem akarnak?
- áááá dehogyis, mi csak fotózni jöttünk, szeretünk éjszakai felvételeket készíteni.
Rögtön elkezdtük nézni a potenciális bivakhelyeket. Találtunk is egy kellőképpen eldugott helyet, ahol biztos nem szúrnak ki. Hatalmas Rock ’n’ Roll, itt fogunk aludni a várban!!! Ám az éppen eleredő eső ellenünk dolgozott és kicsit kedvünket szegte: egyre inkább mondtunk le a bivakolásról, valami sátorhelyet kellett keresnünk. Nem lehet, olyan hely már nincs a várban, ahol a sátrat büntetlenül felállíthatjuk.
Sokat járkáltunk a legendás várfalak között, ahol Hunyadi és Kapisztrán diadalt aratott az oszmán hadak fölött. Egy emléktábla fel is hívta a figyelmet, hogy az év pont ezen szakaszán 1456-ban zajlott itt a nagy ütközet. Este lementünk – pontosabban lecsúsztunk – a várból, a félhomályban nekiálltunk sátrat állítani egy templom romjai között, közvetlenül a várfal alatt. Nagyszerű helyünk volt, nem háborgatott az éjjel senki, csak a közeli diszkó dübörgése zavart. 
Reggel kimásztunk a sátorból, és fölnéztünk a várfalra. Épp valami turistát láttam mászkálni a külső fal tetején. Elég merész turista hogy itt a 20m-es szakadék fölött mászkál – jegyeztem meg. Mire Misi kibökte, hogy az inkább egy őr lesz. Inkább szedtük gyorsan a sátorfánkat, a reggelivel nem bajlódtunk. Szerencsére nem jött értünk senki.