Reggel jó hamar összepakoltam, Ankit ment a Chevivel, én pedig követtem őt a rekuval, mentünk a közeli reggelizőhelyre. Egy remek, utca széli kis reggelizőnél álltunk meg, ahol csak csapatit és paranthát készítettek. Bedobtam egy sajtos paranthát és egy csapatit teával, és én már menetkész is voltam. Elbúcsúztam Ankittól és megegyeztünk, hogy majd legközelebb Európában találkozunk valahol. A helyzet az, hogy egy kicsit érdekbarátkozást véltem felfedezni rajta, miután a parkban alaposan kifaggatott, hogy hogyan tudok neki meghívólevelet küldeni és hogy hogyan tud ő letelepedni Európában. De hát ezt már olyan sokan megkérdezték tőlem, hogy azt már meg se tudom számolni. Van, hogy fölhív Nasar Khan, aki még Pakisztánban egy kis városban adott nekem használt, darabolt gumibelsőt, hogy felfogassam a teflon láncvezetőmet. Felhív, és csak mondja, hogy kell neki meghívólevél. Súlyos, hogy mennyi ember akar Európába jönni… Nos én lennék a legboldogabb, ha csak úgy tudnék adni nekik meghívólevelet, de ahány ember itt kért már meghívólevelet tőlem, én már virtuálisan el is költöttem vagy százezer Forintot csak bevándorlási hivatal ügyintézésre. Na, sebaj, majd kitalálok erre valami jó üzletet.
A városból kifele menet remek kerékárutakat tudtam használni, szerencsés ez a város, hogy ilyen jó a kerékpárkultúrája. Talán nincs is Indiában más ilyen város, ahol ennyi a kerékpárút. De lehet, hogy inkább kevés a tudásom erről. Már Chandigarhban sokan filmeztek, de a főúton aztán igen csak beindult a fotózás-filmezés. Folyamatosan nyújtottam fel az instagram táblámat, hogy bejelöljem önmagamat. Ezek az arcok úgyse fognak bejelölni engem, ők csak azt akarják, hogy az ő tiktok videójuk nagy nézettséget érjen el. Semmi más nem érdekli őket, javarészt. Nincsenek közösségi média szabályok, szerzői jogok, vagy személyiségi jogok, csak filmeznek és felteszik, amit látnak. Teljesen mindegy, ki az, mi az. Egy nap a 200-300 videózásból 2-3 kérdezi meg, hogy szabad-e. Ebbe bele kell törődni, és csak fel kell mutatni a táblát. A pofájukba kell tolni, ennyi. Dél körül megjelent egy fazon, aki meghívott engem egy ebédre egy kis büfénél. Elfelejtettem a nevét, mert elég kevés időt töltöttünk együtt, de kedves volt. Ő meg egy videót készített rólam, ahogy elmondom, mit gondolok Indiáról. De nem is arra volt kíváncsi, hogy mit gondolok Indiáról, hanem azt akarta elmondatni velem Indiaiul, hogy itt a kultúra része a vendégszeretet. Hát elmondtam én neki szívesen, miután meghívott engem egy ebédre, de azért miután lelépett, egy kicsit azért megcáfoltam ezt a mondatot. Hát Irán és Pakisztán után nem tudnám elmondani ezt, teljesen őszintén. Igen, találkoztam nagyon vendégszerető emberekkel, de miután a többség nem azzal jött eddig, hogy menjek be hozzá a házába és készít nekem mindenféle kaját és itt aludhatok (mint Iránban és Észak-Pakisztánban), akkor nem tudom azt állítani, hogy ez a kultúra része. Sajnos, az említett két térség túl magasra tette a lécet. Az egész délutánomat itt töltöttem ebben a nem túl szimpatikus büfében, mert 1 körül elkezdett szakadni az eső és nem bírt elállni egész este 6-ig. Én meg inkább bingázok sötétben, mint esőben.
Egy gurudwarát (szikh templomot) szemeltem ki szállásnak, mert ott úgyis fogadnak majd engem, és még lehet, hogy kaja is lesz. Úgy 80 kilométer után tértem le a főútról, és odaértem a gurudwarához. Ejj, zárva van. Hát akkor megyek, keresek egy vadkemping helyet! Kicsit túlmentem a falun, elfordultam egy mellékútra, de nem tűnt valami jónak a hely, mert körbe-körbe mindenhol víz állt a földeken. Lehet, hogy mocsár? Nem is voltam benne biztos. Nem baj, kicsit később két vizes föld között száraz földút vitt be egy erdő fele. Hát akkor meg is van a kempinghelyem! Remek volt a hely, nem kellett ennél jobb.
Éjjel sokat vonyítottak a sakálok és a pávák is elég hangosak voltak. Plusz volt egy madár, ami hajnalban kezdett el nagyon harsogni. Itt aztán van élővilág, nem tudtam túl jól aludni emiatt. Reggel miután kikecmeregtem a sátorból, egy hatalmas csorda növényevő állat szaladt el tőlem kb. 100 méterre, amiket nem tudtam beazonosítani. Kicsit úgy nézett ki, mint a gazella, de tök szürke volt. Micsoda vadon! Pont annyit vártam reggel, hogy megszáradjon a sátram ponyvája, aztán mentem is tovább, a kis falun keresztül. Megálltam reggelizni, kértem egy csésze teát és szokásos módon vajas kekszet ettem. A faluban mindenki szikh volt! Láttam kibontott hajú szikh embert is, de csak azért, mert épp hajat mosott. Zseniálisak ezek a szikhek! Én nyilván megkérdeztem, hogy szabad-e fotóznom, nem süllyedtem le az indiaiak szintjére. Meg is engedték, örömmel pózoltak.
Ideje volt megtolni a szekeret Delhi fele. Volt hátra 170 km, de inkább a javát akartam lenyomni ma, mondjuk egy 110-et. Hát a világon semmi nem történt ezen a napon, csak meleg volt és nem volt eső. Megint jött pár száz videós arc, én meg vígan mutogattam a táblámat nekik. Kőkeményen nőtt is a követőim száma. Valahogy 3000-ről indultam Chandigarh környékén, és jöttek az emberek százával. Nos nap végére össze is jött vagy 120 km, Panipattól kicsit délre találtam egy jó helyet aludni. Egy olyan városon mentem keresztül a kempinghelyhez, ahol egy tragacs volt megcsinálva mobil hangfalnak. Óriási hangja volt! De remek helyet találtam nem messze a várostól, ahol maga a földút árnyékolta a zajt és ahol egy árva lélek se járt. Itt is indult a tejberizsfőzés és csak vörös fénnyel világítottam itt is.
Reggel is jó nyugodt volt a hely, nem jött a világon senki. Szépen összepakoltam, mentem Delhi fele! Az út szélén láttam egy narancsárust, akinek volt valami présgépe is. Bingó, itt lehet frissen facsart narancslevet kapni! Ez kell nekem. Kértem is két pohárral, nagyon jó volt a friss gyümölcslé. Jó hamar beértem Delhibe, biztosra akartam menni azzal, hogy még világosban odaérek a nagykövetségre. Út közben azért húzódzkodtam egy kicsit, hogy fitten tartsam magam.
Az persze a város déli része felé esett, szóval nem 50-et, hanem kb. 70-et kellett tekerni. Nem baj, minden jó! Mikor beértem a városba és egy sűrűbb utcára értem, úgy döntöttem, hogy csinálok egy élő adást. Mivel Goproval nem tudok instagramra élő adást közvetíteni, így felrögzítettem a telefonomat a goprohoz egy ragasztószalag segítségével és elkezdtem a felvételt a sisakra rögzített telefonos goproval. Csak mentem, néha megálltam a dugókban, ahol különböző emberek arcát filmeztem. Így haladtam szépen Delhi központja fele, az élő kamerával a fejemen. Lehet, hogy sokan nézték, nem tudom, mert egyáltalán nem láttam rá a képernyőre. De egyszer csak egy kereszteződésben megjelent egy mocis és odaszólt hozzám:
- Épp téged nézünk!
- Miii? Hát mekkora király!
És aztán mentünk tovább, ők is bekerültek az adásba. Vicces buli ez a Live funkció. Egyszer csak ott állt egy ember az út szélén és ordított:
- Zichó! Zichó! Állj meg!
Hát gondoltam, ha már valaki a nevemen szólít, akkor annak megállok.
- Végig néztük az adásodat és felismertük az utat amin jöttél, aztán tudtuk, hogy erre jössz úgyhogy lejöttünk eléd. Mi itt lakunk a sarkon.
- Wáó, ez nem gyenge! Így felismerted az utat?
- Aha persze! Hát itt lakunk!
- Zseniális!
Csináltunk egy pár fotót együtt, és aztán hamar szélnek eresztettek. Ez vicces volt, tetszik ez az élő dolog! Micsoda kapcsolatok születnek így, nagyon király! Hamarosan kellett a navigáció, úgyhogy kikapcsoltam az adást, levettem a telefont. Akkor valahogy el kell jutni a nagykövetségre, nyomás. Tekertem még vagy fél órát, de olyan jól kinéző gyümölcslé árus mellett mentem el, hogy muszáj volt vennem egy narancslevet és egy kis banánt. Mennyi gyümölcs! Tiszta egészség! Közben átnéztem a láncomat a megálló során, mert nagyon furcsa volt valami. Kiderült, hogy az egyik láncszem majdnem elszakadt, ki van nyílva a csap a lemezből. Hát van még 8 km hátra a nagykövetségig. Mi legyen? Csak elfut addig, majd max nem taposom annyira. Így is lett, szép lassan eltekertem a nagykövetségig. A követség környéke konkrétan úgy nézett ki, mint Iszlamabad. Gyönyörű zöld minden, jó széles és alacsony forgalmú utak mindenhol, szép házak, luxusautók mindenfele.
Bódogh-Szabó Pál, vagyis Pali fogadott engem, aki a Magyar Kulturális Intézet igazgatója. A szlovák követség kapujánál találkoztunk, mert Pali háza csak ebből a kapuból érhető el.
- Szia Viktor!
- Szia Pali!
- Nos ez egy nagyon friss hír, aminek nem fogsz örülni: most hoztak egy rendeletet, miszerint nem jöhetsz be.
- Hogyhogy?
- A koronavírus miatt hozták ezt a rendeletet, most már senki idegen nem jöhet be ide. Pedig van hely, ahol aludj és van kaja is.
- Hát, akkor mit tudunk csinálni?
- Nem tudom, most ez annyira új, hogy ha három órával előbb jössz, akkor még bejöhetsz.
- Az igen…
Szóval végül úgy döntöttünk, együtt elmegyünk a Magyar Nagykövetségre, és ott kicsit lepihenünk. Nekem az volt a furcsa, hogy ott nem vártak engem a követségi dolgozók. Az a folytonos csodálat, amivel a sima indiai járókelő bámul engem, lehet, hogy elkényeztetett, de itt senki nem tudta valahogy azt, hogy itt vagyok. Érdekes, azt hittem, Pali leadta a drótot. Na mindegy. Egy ideig beszélgettünk, aztán leléptünk, hogy találkozzunk Pali feleségével, Mariannal és a négy fiával. Elindultunk együtt egy átterembe, mert ugye otthon náluk nem ehettünk, mivel én továbbra se mehettem hozzájuk. Az étteremben volt kézfertőtlenítő, ami jó jel volt a higiéniát illetően. Mindenki kikérte a saját választottját, és nekiláttunk a lakomának.
A legidősebb fiú nagyon sokat kérdezett engem a börtönről, irtó mód érdekelte a téma. Közben Pali és Mariann rengeteget beszélt a koronavírusról. Nekem úgy tűnt, hogy ez a koronavírus dolog, most már egy kicsit kezd felfújt lenni, de lehet, hogy tévedek és tényleg világvége lesz és meghalnak párszáz millióan. Merrick barátom is még egy hete poénkodott rajta, hogy milyen jó is lesz ez a vírus, helyre rakja végre a populációnkat, hisz a Föld eltartóképessége már úgyse bírja el ezt a sok embert. Aztán most megváltozott az álláspontja és egyre komolyabb hangüzeneteket küldött a vírus terjedéséről és az áldozatokról. Engem onnantól kezdve nem igazán érdekelt a dolog, hogy megtudtam, hogy ha valaki elkapja, akkor nem biztos, hogy meghal. Ha valaki életerős, vitális, az majd túléli. Kész. Mikor pedig megláttam a halálozási rátákat, egyszerűen nem is értettem, miért van beszarva mindenki. Több embert visz el, mint a szokásos influenza, de nem tízszer annyit. Igen, az időseknél kirívóan magas a ráta, ott 20-30 %-ot is eléri bizonyos korosztálynál (talán a 80+ korosztálynál, nem emlékszem). Mamám mindig azt mondja, hogy „én nem is akarok olyan sokat élni, csak szenvedés van 80 felett”, ami elég ritka hozzáállás, és hát rám is ragadt ebből jócskán. Nyilván, nem szeretném, ha hamar meghalnának a nagymamáim, de azért mégis ez a természet rendje, idős korban meg kell halnunk valamiben. Ha meg én meghalok, akkor az azt jelenti, hogy nem voltam elég egészséges, életrevaló. Nyilván én is élni akarok, de hát ez a természet rendje.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
