Végül mentem szépen Dharampur fele, aztán jött egy hatalmas vihar. Csak úgy lecsapott, hatalmas széllel. Én egy kis kunyhó kiálló tetője alá húzódtam be, de deréktól lefele csupa víz lettem így is, mert behordta a szél az esőt. Hát ez van, de talán megszárad hamar a gatyám.
Véget ért az emelkedő, elkezdtem tekerni, és ki is értem a Shimla-Chandigarh főútra. Az igen, prémium az aszfalt, de azért van is forgalom. Kellene valami vacsorát is enni, mert hamar megéheztem a chowmein után. Hát igen, ilyenek ezek a tésztaételek, 4 órára rá már jó éhes az ember. Olyan helyet kerestem, ahol hosszabb ideig is jól elvagyok, mert talán elkezd esni megint. Így is lett, elkezdett szakadni az eső és vagy 3 órán át esett. Nem baj, mert én addig tudok dolgozni a laptopomon, elvagyok én itt az étteremben. A baj csak az, hogy ez egy drága étterem, 30-ba kerül a tea. Nem szeretem az ilyen helyeket, mert nem lehet sokáig csövezni ilyen helyeken. 9 után léptem le így is, a szálát meg igencsak szégyelltem, miután 350-be került mindaz, amit elfogyasztottam. A csoffadtak felszámoltak egy százast a rizsre! Mekkora gyökerek… De hát ismét, mit reklamáljak. Nem kérdeztem meg, mennyi a rizs… Sose számolták fel külön a rizst! Áhh utálom az ilyen puccfészek helyeket. Na mindegy, legalább finom volt a kaja. Indultam visszafele, mert a tulaj azt mondta, csak 2 kilométerre vissza van egy nagy mandir, ahol lehet aludni. Megmutatta google mapsen, melyik az. Jó, akkor megyek oda.
Ejj, de fölfele visz az út! Nem akarok én már este 10-kor mászni! De másztam, nem tudtam mást tenni. Végül 20 perc alatt felértem a mandirhoz, ami az út közvetlen közelében volt, kicsi volt és biztos, hogy nem bírtam volna ott aludni ekkora zajban, ami az útról jött. Végül hagytam a francba és a szomszédos dombon néztem egy szinttérképet. Jónak tűnt a dolog, volt vízszintes hely a dombon, ahol nem volt ház. Hát akkor megyek át a dombra. Kicsit le, aztán sokat fel! Jó meredek az út, tolom csak a rekut, már fél 11 van. Elmegyek egy katonai tábor mellett, aztán csak meglátok egy jó helyet. De azt meg szétsüti egy utcai lámpa! Akkor ott egy másik hely, az már sötét. Tökéletes, itt sátrazok!
Amint felállítottam a sátrat és bevittem az összes táskát, elkezdett esni szépen lassan az eső. És aztán jött a vihar! Olyan sűrűn villámlott, hogy nem is értem, hogy történhet ennyi elektrosztatikus kisülés ilyen rövid idő alatt. Egyszer csak BUMMMM! Tőlem 10-20 méterre csapott be egy villám……….. AZT. A. ROHADT. Ez brutális volt. De kicsit meg is süketültem ám. Fhúúú, kemény a természet, meg kell hagyni.
Hát a vihar elment, de jött egy következő. Meg talán még egy következő. Egyszer éjjel arra riadtam fel, hogy napfény erejű fénnyel világítanak meg. Aztán jött ismét a fülsüketítő mennydörgés. Ismét karnyújtásnyira csapott le a villám, nagyon durva! Reggel már világos volt, akartam pakolászni, de megint jött egy vihar! Hát ez mekkora sorozat! Nem tudok lemenni innen a hegyről… Na nem baj, jó helyen vagyok. Aztán amíg vihar van, úgyse háborgat senki ember. Végül egy óra alatt el is vonult a vihar és vékonyabb felhők érkeztek, amiket erős szél sodort, szerencsémre. A nagy szél hamar megszárította a sátramat, nem kellett neki fél óra sem. Ez szuper, nem kell vizesen elcsomagolnom. Végül mindent elpakoltam, felmálháztam a bringát a nagy csomag szeméttel egyetemben, és elindultam lefele, hogy keressek egy reggeliző helyet. Csak gurulnom kellett 10 percet, és már ott is voltam. Kedves családi kifőzde, van tea és van csapati. Börtön stílusban mártogattam a teámba a feltekert csapatit, ami olyan jól esett, mert olcsó volt! teljesen alap kaja, de jó az energiatartalma és egészséges. Azért egy darab paranthát is kikértem, így kevesebb, mint 60-at fizettem a reggeliért. Szép nyugodtan bevettem a vitaminjaimat, és már tettem is a kereket az útra. Indul a rock ’n’ roll! Micsoda finom aszfalt! Ezt már szeretem! És nagyrészt hátszelem is van! Ez már kényeztetés, hogy fogok én újra tekerni ezek után? Csak csemegéztem a lejtőt, közben egyre többen filmeztek engem. Aztán már zavaróan sokan filmeztek engem, én meg lassultam. Tisztában vagyok vele, hogy mind a tiktokra filmez, aztán kapják értem a milliós megtekintést és arra a jövedelmüket. Megjelölni meg nyilván egyik se fog, szóval nem hagyom, hogy kihasználjanak engem, szépen felmutatom nekik az instagram táblámat. Elővettem a táskámból a harmadik laminált instagram táblámat, aztán mutogattam mindenkinek, aki jött mellettem, és láttam, hogy filmezget. Így aztán szépen megjelöltem saját magamat a videójukban, engem aztán nem érdekel, hogy mennyire mondok ellent a szerénységnek, nem fogom hagyni, hogy kihasználjanak. Fenn a hegyen azért elgondolkodtam azon, hogy miért is kaptam ezt a Viktor nevet, ha egyszer nem bírok győztesként kijönni szinte semmiből. És most elkezdett dolgozni bennem a győzelem vágy, vagy legalább az, hogy keveset veszítsek. Így is tudtam, hogy India legnépszerűbb ingyenszínésze leszek, ha itt ennyit filmeznek engem.
Lassan leértem Chandigarhba és kidobtam a szemetet egy nagy konténerbe. Jól esett ez a mozdulat, mert legalább nem a hegyen volt a szemét. Haladtam tovább a városközpont fele, mert kivételesen volt szállásom: Ankittal, akivel még az első himachali napomon találkoztam és esküvőre vitt el, megegyeztünk, hogy találkozunk. Egyúttal felajánlotta, hogy aludhatok a lakásán. Viszont Ankit később volt várható, úgy délután 4 fele. A városba befele haladva megálltam egy játszótéren edzeni, mert még dél se volt, és az elmúlt napokban nem volt valami sok felsőtest-edzésben részem. Pár húzódzkodás, fekvőtámasz, kézenállás jó esett most, bár sokat nem tudtam csinálni, mert kifejezetten hősokkom volt a hosszú hegyi tekergésem után. Az edzés után elmentem enni, de nehéz volt normális (nem puccos) étkező helyet találni. Bementem egy egész normálisnak kinéző helyre, kikértem az étlapról a 600 Forintba kerülő ebédet (thalit) és erre mi lett a végösszeg? 1000 Ft! Hát nem hiszem el, komolyan mondom, most már elegem van ebből az étterem hülyeségből, hogy fel kell számolni a RIZST! Ezt már másodjára játsszák el velem, nekem erre nincs többé szükségem. Egy ebéd ne kerüljön már többe, mint 700 Ft, mert akkor inkább főzök. Hát Himachalban hányszor megebédeltem 450 Forintból? Itt meg csak a rizs 400 Ft… A pofám leszakad. De már megint nem hibáztathatok senkit, csak magamat, mert én nem kérdeztem meg, hogy a rizs kerül-e pénzbe. Na jól van, ezen túl figyelek!
Elmentem egy közeli bringaboltba, mert a fékbowdeneim már gyakorlatilag beleragadtak a bowdenházba a rozsdától és kosztól. Le kellett cserélni őket, és új fékbetét sem ártott a rekunak. A Phirki Cycles nevű bringaüzlet elé toltam a rekut és mondtam, hogy mire van szükségem. Hoztak nekem bowdent, bowdenházat és jóféle Bontrager fékbetétet. Nagyon is érthetően megkértem minden ott dolgozót, hogy had csináljam magam a javítást.
- Az elmúlt 8 hónapban csakis egyedül csináltam ezt, most is egyedül fogom csinálni.
- Oké.
Erre mikor nekiálltam a javításnak, elkezdtek nyúlkálni. Azt hittem, érthető vagyok! De nem, még szerelés közben is mondogattam nekik párszor, és akkor 1-1 percre leálltak. De aztán megint elkezdtek segíteni. Annyira hihetetlen! És ugye le kellett venni a bandázst mindkét oldalon, hogy le tudjam cserélni a bowdenházakat. Mikor lecseréltem az első fék bowdenházát, akkor visszatekertem a jobb oldali (nekem jobb oldalt van az első fék) bandázst. Erre a fater elkezdte visszacsavarni a bal oldali bandázst!
- Tesó! Már mondtam vagy háromszor, hogy megcsinálom. Miért dolgozol fölöslegesen?
És elkezdtem visszafejteni a bandázst, és akkor a fejéhez kapott, hogy tényleg, ott még nincs lecserélve a bowdenház. Jáááj hogy én miért nem tudok egyedül dolgozni a bringámon? Meg vagyok én áldva ezekkel az emberekkel! Aranyosak, meg minden, de csak én tudom, hogy mit hogyan akarok a bringámon. Végül mindent lecseréltem, menetkész volt a gép és Ankit is telefonált, hogy megérkezett. Innen kb. 15 percre volt Ankit, indultam is a fizetés után. Durva, de bankkártyával tudtam fizetni. Hmmm, mikor is volt ilyen utoljára? Talán nyár végén valahol Törökországban? Óriási, és nem kell így fölvennem ATM-ből pénzt méreg drágán.
Ankithoz közeledve egy elég csendes negyed fogadott. Amolyan középosztályú, társasházas negyed, örültem, hogy ide jöhettem. Ankit fogadott engem, bár kicsit olyan volt, mintha nem várt volna olyan nagy örömmel. Na nem baj, én nem vagyok túl érzékeny erre. Fogtam, leparkoltam, felvittem az összes cuccomat, körbenéztünk a tetőn, aztán indultunk is neki a városnak.
Chevrolet Cruze vitt minket a kényelmes bőrüléseiben, egészen Chandigarh híres rózsakertjéig. Egy óriási parkba léptünk be. Sétáltunk 10 métert, és egyetlen nagyon erős gondolat pattant be az agyamba: EZ DÖG UNALOM!!! MIT KERESEK ÉN ITT?!?! Már hiányoztak is a hegyek. Na ez az a hely, ahova magamtól soha nem mennék, max egy magassarkús városi lánnyal. De aztán második randin őt is a hegyre vinném. Na mindegy, menthetetlen hegybolond vagyok már, ezzel én nem tudok mit kezdeni. Azért körbesétáltuk a kertet, bármilyen unalmas is volt. A következő program az volt, hogy felszedjük Ankit menyasszonyát, mert csatlakozni akart hozzánk vacsorára. Messze a város túlsó felébe kellett menni, aztán miután felvettük őt, bementünk a városközpontba. Majdnem ugyanott ettünk, mint ahol az ebédemet ettem. Én magamnak kikértem egy Butter Paneer masala nevű kaját egy pár rotival.
Fhűűű, mennyei volt ez a vacsora. Most már biztos vagyok benne, hogy ez az eddigi kedvenc kajám az indiai konyhában. A vacsora vége fele a lány nagyon erősen követelte Ankit telefonját. Már úgy veszekedés határán voltak, mikor leléptünk az étteremből, de mikor a kocsihoz értünk, már ment a dráma. A lány felháborodva mondott egy utolsó szót, aztán beült hátra a kocsiba és egy szót se szólt. Ja persze, mert Ankit nem adta oda neki a telefonját, hogy a lány átnézze, van-e valamilyen gyanús üzenet valamilyen konkurenstől. Szánalmas. Azért ilyen bizalomban jegyben járni szerintem nem épp értelmes dolog. A lány igazán megbízhatna Ankitban annyira, hogy nem követeli a telefont átnézésre, de Ankit is megbízhatna annyira a lányban, hogy csak odapasszolja neki és kész. Ha nincs titkolnivalója, akkor nem lehet semmi gond. Ha meg van, akkor meg minek vannak együtt. De az indiaiak híresek arról, hogy szeretnek drámázni. Miután hazavittük a barátnőjét, Ankit azért elmindta, mi van emögött: semmi titkolnivalója nincs, csak egyetlen egyszer odaadta a telefonját neki, még régebben, és hatalmas hiszti lett belőle egy sima baráti chat felfedezése miatt. Hát, ha belegondolok, nekem is van rengeteg lány barátom, akivel csak úgy chatelünk néha pedig a világon semmi nincs köztünk. Csak úgy kocsikáztunk az éjszakában, és én most kifejezetten örültem, hogy nekem nincs semmilyen kapcsolatom. Milyen is lenne ez az expedíció, ha otthon lenne nekem valaki és én 9 hónapot egyedül lenne… Bele se tudok gondolni. Lassan megérkeztünk a lakáshoz, és mindketten bedőltünk az ágyba.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
