Reggel elég lusta voltam, csak az ágyban tespedtem, és csiga üzemmódban dolgozgattam a fotóimon. Idő közben belépett az egyik srác még tegnapról, aki hozott egy lányt is. Mindketten tizenévesek voltak, akik igazából csak látni akartak egy európait és akartak kicsit angolul beszélni. Nem mondom, hogy kedvenc társaságom ez a korosztály, mert semmi nem érdekli őket, papolhatok nekik Kőrösi Csoma Sándorról, vagy az expedíció különleges szakaszairól. Őket a közösségi média érdekli, és az azon található vicces videók.
A lány sokat lógott a tiktokon, míg beszélgettünk. Ez a tiktok az újabb vírus, ami terjed a fiatalság körében. Olyan felület, mint az instagram, de csak videókat lehet feltölteni, max. 15 másodperces hosszúságban, és az alkalmazáson belül lehet kiválasztani a zenét a videóhoz. Ezért látni oly sok fiatalt az utcán, akik a telefonjuknak táncolnak, énekelnek, grimaszolnak, bohóckodnak, vagy éppen semmit tesznek. Szerintem elég hitvány felület, de hát ez kell a fiataloknak. Én is használni fogom, különben engem hassznál ki a közösség. Így aztán ez a tinédzser-beszélgetés se lett valami nagyon mély, már örültem, hogy Zoli telefonált, hogy hamarosan megérkezik. Elkezdtem pakolni, a gyerekek pedig leléptek. Nagyon szét voltak szórva a cuccaim, így igen hosszúra sikerült a pakolás. Végül Zoli el is sétált hozzám a szállásig, miután olyan lassú voltam. Vittem le az utolsó táskámat is, toltam ki a bringát, és ott volt egy ember kolosszus! Az igen, nem így képzeltem el Zolit: 197 cm magas, ami a pakik és az indiaiak után egész félelmetes látvány volt. Örültem neki nagyon! Végre beszélhettem magyarul! Azta! Jó, Lahoreban egy kicsit tudtam beszélgetni a nagykövet úrral és a feleségével, de az szinte sokk alatti beszélgetés volt, miután a börtönből kijöttem. Most egy felszabadult, kedves, baráti beszélgetést tudtunk folytatni. Az volt a tervünk, hogy megnézzük az egyik hindu templomot, ahol megszállhatunk. Garry segített a hindu templom kiválasztásában, mentünk a google maps szerint. Egy fél óra múlva oda is értünk. Én itt már voltam! – eszméltem fel. Előző nap ide be akartam jönni nézelődni, csak szarakodtak a bringámmal, mert le kellett tennem a csomaggal együtt a bejárat mellé. Az ilyenhez nekem semmi kedvem sincs általában, szóval én be se mentem. Na de itt az alkalom. Csupaszon szívesen otthagyom a bringámat szinte bárhol, miután a bringát se használni, se eladni nem tudják itt az emberek. Leszereltem a bringát, felvittem a cuccomat a szobámba, aztán mindketten átmentünk egy kicsit online üzemmódba: Zoli blogot írt, posztolt, én meg fotót szerkesztettem és posztoltam. Ez után a naplemente gyönyörű fényeiben megnéztük a Devi Talab Mandirt és a hozzá tartozó nagyon érdekes (vidámpark kinézetű) hindu szent helyeket. A körtúra után elmentünk vacsorázni egyet.
Zoli újságíróként dolgozik és nagyon szeret gyalogolni. Ő Nagyenyedről indult még a nyár végén, és ő viszonylag egyenes úton haladt, le Isztambul közepéig, majd Isztambultól Anatólia közepén keresztül át Iránba. Iránban Teheránig jutott el, és olyan komoly pénzügyi gondba keveredett, hogy el kellett hagynia az országot. Iránban már a Western Union se működik… Így Zoli visszabuszozott szépen Törökországba, onnan átment Grúziába, majd Azerbajdzsánba. Bakuból pedig repült Delhibe, onnan pedig megindult ismét gyalog, északnyugat fele. Napi 30 kilométert gyalogol menetrend szerint, és minden nap publikál egy bejegyzést. Nem semmi önuralma van, hogy minden nap blogol, megszakítás nélkül. Neki célja Ladakh, és az expedíció neve: The Kőrösi Project – From Transylvania to Ladakh. Szóval ő is sokat volt úton, neki is nehezére esett a szponzorozás, egyedül az RMDSZ támogatta És igen, neki is ugyanaz a gondja akadt a szponzor jelöltekkel, mint nekem: volt, aki nem is válaszolt, miután már elkezdtek beszélgetni és haladt előre kicsit a dolog. Egy cipőben jártunk így, azt kell, hogy mondjam. Nos a vacsora az kész lehúzás volt. Nem sima vacsorát kértünk, hanem az étlapról rendeltünk. Elég jól laktunk mindketten, és a végén 650-et fizettünk! Fhúú, ez azért nem egy szokásos indiai ár két embernek. Nem is tudtam kifizetni a részemet, mert kellett fölvennem ATM-ből. Visszamentünk a szállásra, aztán aludtunk egy nagyot.
Reggel együtt reggeliztünk a mandir előtti kis kifőzdében. Közben volt egy ember, aki meglátta a bringámon az instagram azonosítómat, és rám írt. Találkozni akart velem. A mandir előtt találkoztunk. Sharma is bringás volt, azért jött, hogy megnézzen engem. Nem tudom milyen oknál fogva, de nem jött velem bringázni ezután.
Zolitól elváltunk a mandir előtt. Nagyon jó volt végre magyar emberrel beszélgetni ismét, olyan felfrissítő élmény volt. Mivel születésnapom volt, meg is ajándékoztam magam a város szélén egy szakálnyírással. Már ideje volt, utoljára a börtönből kiszabadulásomat követő nap voltam borbélynál. Remek munkát végeztek a fiúk, én pedig haladtam szépen Hoshiarpur fele. Volt egy újabb bringás fazon, aki találkozni akart velem. Balraj Singh még Sharmától tudta, hogy jövök, és együtt akart velem tekerni. Kicsit elém jött, vagy 10 kilométert lejött a városból, és együtt bringáztunk. Hozott nekem virágot – hát érdekes kultúra, mit mondjak. Én sose vinnék virágot egy ismeretlen férfinak. Lehet, hogy félreértene valamit. Tudattam Balrajjal, hogy nekem születésnapom van, aminek igen csak megörült, és meg is hívott a házába ezúttal. Jött egy forgatócsoport is a News 18-től, aminek örültem, hisz Iránban is jót tett az interjú a közösségi médiámnak. Beültünk a nappaliba, ahol Balraj kerékpárversenyeken szerzett érmei és kupái voltak felhalmozva, és elkezdtük az interjút. Oltári, a forgatócsoport nem tud angolul!!! Na sebaj, google translate-el megoldottuk, és a főbb adatokat leírtam nekik, beleértve Kőrösi Csoma Sándor nevét is. Egy dolgot kértem csak tőlük: tüntessék fel a közösségi média azonosítómat. Egyszerű, zicho.hu. Egyszer csak Balraj megjelent, miután már elmerültünk az interjúban, és hozott egy nagy dobozt. Letette az asztalra elém, és kibontotta. Hihetetlen, egy torta volt benne! Wáááó! Ez aztán a törődés, nagyon figyelmes! Kiváló! Elénekelték nekem a születésnapi dalt, aztán ismét a kézből etetés furcsa szokását tapasztaltam meg. Úgy látszik, ez tényleg nem egy valami negatív, degradáló dolog itt. Befejeztük az ünneplést, majd Balraj kérdezte:
- Mit akarsz enni?
- Vajas csirkét. – vágtam rá, miután reggel csak úgy megláttam valahol ezt a feliratot egy étterem oldalán
- Rendben, a legjobb vajas csirkét adom neked.
Úgyhogy bringára szálltunk és mentünk egy étterem fele. A stáb még egy kicsit haladt velünk, aztán lekoptak lassan. Az étteremben már szinte vártak a vajas csirkével, miután Balraj előre telefonált a barátjának, hogy ezt főzzék. Nos igen, Balrajnak úgy tűnik, vannak kapcsolatai.
Olyan omlós, olyan finom fűszerezésű, enyhén csípős, olyan lágyan vajas csirkét adtak, amitől lehidaltam. Mennyei! Még egy lasszit is megittunk utána, ami remekül csillapítja a csípősséget. Ez aztán a szülinap! Ebéd után együtt mentünk egy bringaboltba, mert a bolt tulajdonosai is szerettek volna találkozni velem. Az üzletbe belépve megfeledkeztem arról, hogy Indiában vagyok. Micsoda hely! Mintha egy újonnan nyílt nyugat-európai bringaboltba léptem volna be. The Bikestore, a bringabolt tényleg nem egy régi üzlet, és a tulajdonos pár, Abhishek és Saran igazi tapasztalt kerékpársportoló. Nagyon jókat beszélgettük, ők végignézték a bringámat, én meg végignéztem az ő bringáikat. Volt sokféle: országúti, CX, monti, tandem, gyerekbringa. Nagyon menő kis hely.
Velük is tudattam, hogy szülinapom van, aztán Balraj elvitt engem egy körre a városban a kocsijával. Kínált engem whiskeyvel, amit vezetés közben szürcsölgetett. Nem féltem, mert nagyon lassan vezetett végig, max. 30 km/h volt a sebességünk. Csak nem lesz baj… Szépen biztonságban visszaértünk a bringaboltba, ahol engem már tortával vártak. Hihetetlen! Ismét torta!!! Nem hiszem el, ezek az emberek elképesztő aranyosak! Aztán felmerült a kérdés:
- Hol fogsz aludni?
- Még nem tudom, talán a város szélén kempingezek egyet.
- Inkább maradj nálunk, kicsit késő van már elindulni.
- Nos azt hiszem, hogy most élek a lehetőséggel. Köszönöm!
Jó kezekben vagyok, úgy érzem. Szépen lassan be is zártuk a boltot, aztán elmentünk hozzájuk. Ott betoltuk a bringát a kertbe, aztán le is léptünk, mentünk vacsorázni egy étterembe. Az étteremben rábíztam a választást a mesterekre. Hát az a hely se úgy nézett ki, mint valami klasszik indiai étterem. Kikértek különböző cuccokat, aztán osztoztunk a tálakon. Az egyik kajára rámutattak, hogy az csirkehús, de már ránézésre furcsa volt. Mikor ettem belőle, csak néztek rám.
- Jó kis vega csirke, mit mondjak!
Nevettek egy nagyot, ez ugye szója készítmény, kicsit hasonlít a csirkehúshoz, nem is rossz az íze, de azért a csirke csak finomabb. Visszamentünk a házukba, aztán egy jó nagyot aludtunk.
Reggel hűvös időben indultunk el együtt. Én a rekummal, ők pedig a tandemmel. Elég jó látvány lehettünk így együtt. Kicsit később csatlakozott hozzánk Balraj Singh is, ismét nyomta az élő adást a facebookra. Valahogy én is ki akartam már próbálni ezt az élő dolgot, de én az instagramon, úgyhogy el is indítottam egy élő adást. Jópofa dolog, az emberek be is csatlakoztak és nézték a felvételt, ahogy együtt bringázunk kifele a városból. Balraj volt a videó sztárja a rózsaszín turbánjával. Egy órát tekertünk együtt, aztán megálltunk egy teázónál, ittunk egy jó maszala teát. Ez amolyan gyömbéres tejes tea, amit nagyon szeretek itt Indiában.
Támogatnád az expedíciót?
Kövess az instagramon és a facebookon a legfrissebb fotókért és sztorikért!
