Bocsi hogy ilyen sokáig nem írtam, jó egy hónapot voltam a Kaukázusban. Most jön egy izgalmas bejegyzés, olvassátok hát.
Este a Sós Tó lenyűgöző látványa fogadott. Igen ez a neve, Tuz Gölü, avagy Sós Tó tükörfordításban. Épp naplemente után pillantottuk meg a messze elterülő hófehér medret. Nagyon stimmelt minden egy fotózáshoz. Nyáron megszokott dolog, hogy a tó szinte teljes egészében kiszárad, és csak a sós meder látszódik. Jót gurultunk lefelé a tómederig.
A murvás úton tépve egyszer csak erős kutyaugatás csapta meg a fülünket. Kicsit elkezdtünk parázni, mert egyszerre három kutya is üldözőbe vett minket. Valójában csak három porfelhőt láttunk a közeli domboldalban, amik úgy zúgtak lefelé, mint a lavina. Elég félelmetesen nézett ki. Ordítottam Misinek, hogy húzzon bele, mert nagyon közel voltak már, mi meg kaptunk egy kis sík részt, szóval jól meg kellett taposni. Ahogy a tóhoz értünk, le is ráztuk őket. A tóhoz érkezve az út rávezetett egy töltésre, ami maga volt a híd egyenesen a keleti parti város, Şereflikoçhisar felé. A hídról leengedtük a bringákat a mederbe, és ott aludtunk a sós talajon. Másnap reggel a nap fényében egész hihetetlen volt a tómederben ébredni.
A látvány páratlan volt, a csend és a nyugalom pedig végtelen. Egész addig, amíg meg nem pillantottuk a fülbemászó kolóniát. Ezek kannibálok! De tényleg, megzabálják egymást.
Kész maratont futottunk az utolsó napunkon Kappadókia felé. Avanost úgy 150 kilométerre becsültem a tótól, azonban volt az 170 is. Nehezen viseltük a sötétben haladást, este 11 után érkeztünk meg Abdullahhoz, a vendéglátónkhoz. Őt egyedül aznap este láttam a három napos kappadókiai tartózkodásunk alatt. Ők elhúztak nyaralni és ránkbízták a kecót. Nagyon tetszetős kis kőházban aludhattunk három éjszakát, ráadásul a ház igen kellemes klímával rendelkezett, köszönhetően a vastag falainak.
Két napot töltöttünk Kappadókia mesés tündérkéményei és barlanglakásai között, legtöbbet Çavuşin környékén mászkáltunk, rengeteg látnivalót adott ez a hely.
A legjobb élmény az volt, amikor egy hatalmas sziklatömbbe vájt barlangváros járataiban másztunk, és az egyik elhagyatott sziklalakásban ebédeltünk és sziesztáztunk a nagy hőségtől védve. A sziklatömb tetejére is könnyen föl lehetett menni – ám tilos volt, tehát annál jobban vonzott minket – odafent nagyon élveztük a kilátást. Baromi jól éreztük magunkat, olyan volt ez nekünk, mint valami szabadnap.
Egész nap csak döglöttünk, nézelődtünk, ettünk, meg fagyiztunk. Aznap délután
ugyanis egy fagyitúrát tettünk Göremébe: minden negyed órában vettünk egy jégkrémet vagy fagylaltot. Kappadókiában nagyban dőzsöltünk, a túra alatt először egy üveg bort is megengedtünk magunknak. Egy kis szőlészet közepén találtunk egy eladót, aki egy nagyon kellemes, hűs helyen kínálta mézét, aszalt gyümölcseit és borát. Viszonylag normális áron, 16 Líráért kínálta az üveg borát, úgyhogy beneveztünk egyre. Nagyon fílinges volt a homokkőtornyok alatt borozgatni, kaptunk még egy doboz aszalt szedret is mellé. Úgy ütött a bor a hőségben, hogy mosolyogva hagytuk el a telket. Még úgy is, hogy a 16 helyett 50 Lírát fizettünk. Valahogy felment az ár sixteen-ről sixty-re. Aztán mi 50-et adtunk, hogy abból adjon vissza, de nem akart, úgyhogy hagytuk a francba, túl jól éreztük magunkat, hogy bosszankodjunk.
Amíg hatott a bor, ezt így is gondoltuk, aztán jól megbántuk.
Este stoppal kívántunk hazamenni, ami az első nap nehezen jött össze. Egy mellékúton kezdtünk el gyalogolni a sötétben, ahol egy árva autó se járt. Kb. 20 perc gyaloglás után kószált arra egy kocsi, le is stoppoltuk. Az autó nagyon szép tiszta, tágas volt, és csak a sofőr ült benne. Meg is kérdeztem, hogy elvisz-e Avanosba. Miután bólogatott, merészkedtem kinyitni az ajtót, de még szemügyre vettem előtte az ajtón lévő matricát: Taxi volt, szóval elengedtük a lehetőséget. A következő jármű egy kékfénnyel közlekedő rendőrautó volt. Ez szembe jött. Megállt, a kocsiban ülő 3 ember fülig érő szájjal nézett ránk, míg a sofőr megkérdezte hova tartunk. Mondtuk neki hogy Avanosba, aztán kiröhögtek és otthagytak.
